II. Érzékszervek

A feleségem történetében további számos motívum található. Ezek csoportosítása önkényesnek tűnhet, s például az érzékszervekhez tartozó motívumok csoportja valóban sokkal kevésbé egyértelmű, mint a vallási motívumok csoportosítása volt. Ezzel együtt 1845 (388+844+305+308) előfordulásával ez a csoport a legszámosabb a motívumok közül. Úgy érzem, túl azon, hogy az érzékszervek, érzékelhető és nem érzékelhető jelenségek, az érzéki csalódások körébe a műben rengeteg motívum tartozik – ami magában is igazolja az ilyetén csoportosítást –, ha ebből a szempontból elemezzük a művet, a megértéséhez is közelebb kerülünk.

A feleségem történetének – ez első olvasásra látszik, és a szakirodalom is többször megemlíti[1] – egyik kulcskérdése az, hogy Störr mennyire gondolkozik logikusan: miből mire következtet, helyesen látja-e a jelenségeket, észleletei alapján helyes oksági viszonyokat állít-e föl közöttük. Erre a regény elbeszélője, vagyis maga Störr is többször utal: vitatkozik magával, utólag átértékel helyzeteket. És a játékosan komoly vagy komolyan játékos „udvarlási jelenetben” (ahol a házaspár azt játssza, hogy nem ismerik egymást, először találkoznak) Lizzy ezt ki is mondja:

„– …Egy kicsit aggodalmas, az a hibája. S úgy nem lehet élni. Mert csak merészen lehet élni – tanított engem a feleségem,
– Viszont, ami különös, oly hiszékeny is amellett…
– Hogyhogy hiszékeny? Nem értem a dolgot. Mi tekintetben hiszékeny?
– Hogy mindig el is hiszi, amit ő maga kitalál.”

Úgy érzem, ez a párbeszéd a regény egyik kulcsa. Füst Milán maga sem dönti el, nem tudja eldönteni[2], Lizzy csal-e. De talán nem is ez a fontos; a mű elsősorban nem erről szól[3]. A műben Lizzy mint ideál vagy mint démon fontos, vagyis éppen az, aminek látszik, amit csinál. Tehát ismét ugyanott tartunk: mi érzékelhető és mi a mögötte lévő igazság? Talán ennek megértésében is segíteni fog ez a fejezet.

Az egyik érzékszerv a szem. Ehhez az érzékszervhez tartoznak a következők: fény, árnyék, köd, tükör; hold. Ide tartoznak még a színek is. A másik érzék, a hallás körébe fog tartozni a csend, a zene, a zaj és a fütyörészés. Az ízlelés csoportkörébe kerül az evés, ivás, illetve mindaz, amit esznek és isznak: a bor, az olaj, a saláta és más zöldségek, az édes dolgok, valamint a cigaretta. Ehhez lazán kapcsolódnak azok a dolgok, amiket kiváltanak az érzületek: a részegség, a káprázat, hallucináció s végül az álom. Más módon kerül e fejezetbe a játék (amiről olykor szintén nehéz eldönteni, hogy látszat-e vagy valóság). És itt fogom tárgyalni az arany-ezüst-pénz ( látszat- és valódi érték) csoportot.

1. Látás

Szem

A szem-motívum kétszázharminchatszor fordul elő a műben (59+106+39+34), ezzel a leggyakoribb motívum. A kétszázharminchat előfordulás meglehetősen egyenetlen, nyomtatott oldalanként átlag kétharmadszor találkozhatunk a szem szóval, ám vannak részek, ahol 5-10 oldalig egyszer sem fordul elő, másutt háromszor-négyszer egy oldalon.

A) Látószerv

Kizárólag a látószervet csak akkor jelenti a szem szó, amikor ezt a szervet külső behatás, bántalom éri:

„Csak a szemeim fájtak.” „Véres volt az egyik szemem.”„Mit bántam én már a sérült szememet.”

A negyedik részben van egy vitatható eset, mely metonimikusan is értelmezhető, vagyis ahol a szem jelenti az embert is, aki nem látható. Ezen az Utas ás holdvilágból[4] is ismerős helyen a szem még a titkot is jelenti, a rejtőzködést. És még annál is nagyobb titkot jelent a szem-motívum utolsó előfordulása, mikor Störr találkozik (halott) feleségével:

„…mintha csak a két szemem elment volna sétálni, s most szembe jönne velem az utcán”.

Már a mű elején megtudjuk, milyen fontosak Lizzy szemei Störr számára, vagyis hogy a szem mennyire jelentheti az egész embert:

„Csoda-e tehát, ha nem Ridolfi úrra gondoltam a hajókon, hanem őreá, nem a kétes dolgokra, hanem a szemeire. Amelyek is megnyugtató főpontozat voltak nekem a csillagtalan éjszakákon.”

A szem tehát titok és a legbiztosabb pont is egyszerre.

Összesen hétszer szerepel a szem motívum látószerv értelemben (4+2+0+3).

B) Őszinteség (egymásra nézni, belenézni valakinek a szemébe)

Ebben a jelentésben tizenkétszer fordul elő a szem motívum (2+5+0+5). Első előfordulása rögtön tagadó:

„…csak épp hogy reggel nem akarózott egymás szemibe nézni”,

emlékszik vissza Störr kamaszkori kalandjára.

A következő helyen fenyegetés is van az őszinteségen kívül:

„…s az állánál fogva felemeltem [Dedin] fejét, mint egy kislányét, hogy nézzen a szemembe. Azonnal elsápadt.”

Egyértelműen az őszinteséget kéri számon Miss Borton, amikor ezt mondja:

„Nézz a szemembe. Szeretsz te engem egyáltalán?”

Miss Borton amúgy is az őszinteség, olykor a túlzott őszinteség jelképe a műben, tekintete és nézése nyíltságát a regény többször is megemlíti.

A feleségem történetében fokozottan igaz, hogy a szem a lélek tükre: a motívum egyik jelentése is ez, vagyis amit a szem mond, az biztos; a többi bizonytalan.

C) Nézés

Talán meglepő, hogy külön kezelem a szemnek azt a tulajdonságát, hogy nézni lehet vele. Ennek két oka van: egyrészt a szem főnév, a nézésben igei tulajdonságok is vannak, vagyis míg az statikus, ebben benne van a cselekvés. Másrészt Füst Milán különbséget tesz nézés és látás közt, vagyis aki néz, az még nem lát. Ilymódon a puszta nézés viszonylag ritka a szem-motívumon belül (ide értve a nézés szinonimáit is, vagyis minden olyat, amiben a látás lehetősége benne van). Összesen kilencszer fordul elő a műben (4+2+0+3).

„– A tengerek királya vagyok. – És jelentősen nézett a szemembe.” „…a feleségem mindig szerette a szabadabb égboltot, ha van egy kilátás is a szeme előtt.” „…a szememet se mertem felnyitni reá…”„–Teremtés nem is létezik talán? – veti rám ártatlanul a szemét.” „S úgy rám bámultak félénk szemeikkel.”

Látható, a szónak az ilyetén használata mindig magában hord valamiféle ürességet, esetleg kérdést.

D) Lesüti a szemét

Ez a köznapi szólás köznapi értelemben szerepel a műben is, mindössze háromszor (2+1+0+0). Mindig valamilyen rejtőzködés, őszintétlenség van mögötte:

„Lesütve szemecskéjét, mint aki azt akarja kérdezni, hogy ugye nem jössz?”

E) Érzelem

Ötvenegyszer fejez ki a szem-motívum valamilyen emóciót, elmondhatjuk tehát, hogy ez a leggyakrabban használt jelentése A feleségem történetében. Az ötvenegy előfordulás egyértelmű csökkenést mutat, az első rész 24 előfordulásával szemben a jóval hosszabb másodikban húszat találunk, a harmadikban négyet, a negyedikben pedig csak hármat.

A szem kifejezte érzelem lehet pozitív és negatív egyaránt, ám – a regény témájára jellemző módon – leggyakrabban szerelmet, vágyat fejez ki:

„…én beléptem a párkányról, s ő ködülte szemekkel magához ölelt.” „…a kezét szorongatja, s a szemeit szinte belesüti az arcába – s mindezt az én színem előtt.” „Bódultan, csillogó szemmel feküdt a kezemen, s onnan pislogott fölfelé. Még meg is csókolta kicsit a tenyeremet.” „Szemeiben édes tűz volt.”

Lehet ez a vágy valami (tehát nem valaki) iránti is:

„…ha zöldesszín cukrokat látott, ma is felcsillant a szeme.” „Olyan éhes lettem, majd kiesik a szemem.” „Egyszóval Londonba megyünk, ez volt a jelszó. Ez lebegett a szemem előtt…”

Másfajta érzelem van Miss Borton szüleinek szemében, amikor a lángoló hajón lányuk szerelmet vall Störrnek. Ugyanebben a jelenetben látni a „fiatalembert tébolyodott szemekkel”, ő szerelmét félti és Störr-re haragszik.

Störr-re leggyakrabban persze a felesége haragszik:

„…úgyse lehetett kitartani a feleségem sanyarú pillantásait.” „S én szinte éreztem a gyűlöletét, mert sütött a szeméből meg a forró kis arcából.”

Lizzy ugyanígy ismeri férje szemét:

„– Jaj, milyenek a szemei. – […] – Oly mozdulatlanok. […] Haragszik maga rám?”

Ugyancsak jó „szemismeretre” vall részéről, hogy a könyveiben (rúzzsal) aláhúzgálja, valahányszor csak valakiről az olvasható, hogy „a szeme sugárzott”.

Miss Borton szeme sem csak szerelmet és őszinte odaadást tud elárulni:

„Mint egy borzas kis angyal ült szegényke az ágyon, s csupa iszonyat a szemében.”

Dedin örömében mosolyog, mikor Störr kissé enyhülni látszik irányában, annyira, hogy

„a szeme majd elrepült a fejéből”.

Ugyanennek a jelenetnek a végén Dedin visszavág:

„Szóval a gorombaságomat visszafizette. Mindenekelőtt. S milyen finoman. Csak úgy csillogtak a szemei”.

És később:

„Mert ragyogott a szeme, mondom, s valami furcsa fénnyel. S hogy kire emlékeztetett engem, életem melyik gazemberére, ma sem tudom.”

„Äubchen Marie”, a szakácsnő is a szemével fejezi ki rosszallását, amikor Störr felesége férfi-barátairól kérdezi:

„– Hogyhogy a férfiak? – S ezt már semmiképp se szelíden. Még az arca is kigyúlt belé, mint egy tüzes alma, s a tekintete sötét volt.”

Végül hadd hívjam fel a figyelmet arra a szemjátékra, mellyel Gregory Sanders kommentálja barátja panaszkodását:

„Mert még a lelke is majd kilépett a szeméből.”

Störr azonban igazán nem ekkor érti meg barátját, hanem később:

„Mert a szemei szinte kialudtak, s egész meg volt törve a saját szavától. Mintha most akarna igazságot szolgáltatni valakinek – ismeretes az ilyesmi. A halottait szokta így megkövetni az ember.”

F) Látás

A szem a látás szerve, nemcsak a nézésé. A látás Füst Milánnál gyakran meglátást, ráeszmélést is jelent.

„Mintha hályog hullna le a szememről.” „Még azt sem akartam elhinni, amit a saját szememmel láttam.” „S szemmel látható volt: már oda se figyel.”

Utóbbi helyen (köznapi) tautológiával találkozunk, vagyis a szem szó nélkül is ugyanezt jelentené a mondat – ám akkor a motívum nem jelenne meg.

Érdekes, hogy a látás, meglátás kapcsán gyakran épp annak a hiányával (hályog, vakság) találkozunk:

„– Vagy nem ő vetne meg a legjobban, ha vaknak tettetném magamat?”

Látni vagy meglátni valakit különbözik a ‘valamilyennek látni valakit’ jelentéstől:

„…mint az állattal, úgy bántak velem ezek. S ezt mégse volna szabad egy emberi lénnyel, s akármilyen alsórendű voltam is a szemükben.”

Összesen tizenegyszer (2+5+4+0) használja Füst Milán a szem szót a látással, meglátással kapcsolatos jelentésében. Érdemes odafigyelni, hogy a harmadik részben relatíve milyen gyakran fordul elő – ennek a résznek a ráébredés, felébredés (ugyanúgy, mint az alvás, álom) a központi témája.

G) Sírás, szégyen

A sírás külön motívum A feleségem történetében, de Füst Milán igen gyakran úgy fejezi ki, hogy a szem szót is megemlíti. Ezekben az esetekben sokszor nem „igazi” sírásról beszélhetünk, vagyis nem fájdalmában, bánatában sír az illető szereplő, hanem valami más érzelmi impulzus miatt.

Ez az impulzus lehet önvád (esetleg önsajnálat), mint Lizzy esetében:

„– És mit tehetek én róla, hogy rossz vagyok – mondta csendesen, és szemeiben megcsillantak a könnyek.” „– Már öregszem is lassan – mondja ő, s szemei megtelnek könnyel.”

Lizzy egy fárasztó vita után is könnyezik, talán tehetetlenségében.

Miss Borton egyszer szégyenében könnyezik:

„…másodszor is belepirult. De mostmár oly erősen, hogy könnyek szöktek a szemébe.”

Madeleine kisasszony nem is könnyezik először, mikor Störrből kitör az őszinteség, szeme „csupán” ködbe borul. Amikor már igazán sír, inkább elmegy, mert szégyelli a könnyeit. Kodor viszont képtelen sírni is megtörtségében:

„A Kodor szája vonaglott, s határozottan emlékszem, izzadt a szeme, mint mikor nem tud sírni valaki”.

Maga Störr egy korty oportóitól is könnyezik:

„…alighogy szétáradt bennem a tüze, szinte könnybe lábadt a szemem is, mintha most koronáznám meg ezt a rejtélyes újjászületésemet”.

A boldogság (illetve annak vágya) is szerepet játszik Miss Borton könnyeiben, amikor Störrt jövedelméről faggatja.

A könnybe lábadt szemek motívuma nem egyenletesen oszlik el a műben. A tizenhárom előfordulás (2+4+3+4) csoportosan található, a mű első hatvan oldalán egyszer sem fordul elő, a második részben két csoportban (2.7-8., illetve 2.18-2.20. fejezetek), utána csak a harmadik részben (3.7-8., 3.13. fejezet), a negyedik rész vége felé is egy bolyban (4.15-16., 4.18. fejezet). Az utolsó előfordulásnál Störr szemében a meghatottság könnyei csillognak, ez az az emelkedett hangulat, melyben megjelenik a felesége.

H) Figyelem

A szemek fürkészve is tudnak nézni. Egy olyan regényben, melynek fő témája a féltékenység, természetes, hogy többször láthatunk lopva figyelő szemeket: összesen nyolcszor (3+1+4+0). Feltűnő, hogy egy kivételtől eltekintve kizárólag az első és a harmadik részben találkozunk a szem motívumnak ezzel a jelentésével.

„Nagyon jól van, és figyeltem a dolgot. Félszemmel.” „Az én szememet nem csalod meg”,

írja Störr a Dedin-szerelem kezdetéről. Lizzy ugyancsak figyeli őt:

„éreztem ám, hogy rajtam a szeme, de nagyon.” „…folyton ide-oda járt a szeme.”

Störr és a taxisofőr is nagyon figyeli egymást, egymás szemét. Ebben ugyanúgy az élet féltése van, mint Lizzy pillantásaiban. Kodor ugyancsak féltékenységből vizslatja barátját és szeretőjét.

I) Tulajdonság, jellemvonás, életkor

A szem nemcsak a lélek rezdüléseinek, hanem állandó vonásainak is tükrözője, így nemcsak az érzelmeket fejezheti ki, hanem az ember belső tulajdonságait is (a külsőkről nem is beszélve).

„…a szemeim bátrak – hű szemű fiú voltam”,

írja Störr gyerekkoráról. A szem pozitív jellemvonást jelöl Lizzynél is, mikor rövid boldogságukban Párizst járja férjével:

„Mintha napfény szállt volna szemeire, olyan volt”.

A belső tulajdonság mellett a „külső” szépség is kiérezhető e hasonlatból. Szépséget, az ifjúság szépségét jelenti a harmadik részben a bálon megjelenő szobalány szemének fénye. Az öregség mélabúja olvasható ki viszont a taxisofőr szeméből, a beteg Kodor szemeinek karikáiból pedig szinte a halál.

Összesen kilencszer (2+2+3+2) találkozhatunk a szem-motívumnak ezzel a jelentésével.

J) Szemhunyás, rejtőzés, titok

A szem alkalmas a leplezésre is, főleg ha lehunyjuk. Tizenhatszor jelent ilyesmit a szem-motívum, ebből tizennégy a második részben, kettő a harmadikban található.

Mrs. Cobbet szemei mindig titkot rejtenek, villanásuk éppúgy kiismerhetetlen, mint a London utcáin Störrt megállító egyenruhás nő szemeinek nevetése.

Störr a „sötétségek elől” takarja el a szemét, Lizzy – szomorúságot színlelve –játékból. Kodor alvást tettetve hunyja be a szemét, közben féltékenyen figyeli a szeretője és a kapitány közti párbeszédet. Szemhunyást ajánl a kapitány barátja, Gregory Sanders is – egy könyvoldalon négyszer – éppen a feleségre való féltékenység ellenszeréül –, Lizzynél ugyanez játékosan jelenik meg:

„– Hát jól van – felelte rá a feleségem [Lagrange-nének arra a kérdésére, adhat-e Störrnek csókot]. – Majd behunyom előbb a szemem.”

Mrs. Cobbet szemhunyásában „csak” a szerelem titka (vagy titkolása?) rejlik. Másfajta rejtőzés van viszont abban, ahogy Störr visszaemlékszik gyerekkorára (ismét akkor, amikor feleségével játszik – a játék maga is lehet rejtőzés, és épp az ez a jelenet, ahol a kapitány játékból bevallja mindazt a feleségének, amit addig soha):

„…megyek haza Kuilenburg közelében a nagybátyám háza felé. S szinte láttam is magamat: esős utca, sárga ház, a kalapom behúzva mélyen a szemembe, s balra parasztok.”

K) Valakinek a szemébe mondani valamit, vagy a szemébe nevetni

Ha valamit úgy mondunk, hogy közben az illető szemébe nézünk, az nagyon nyomatékos. Őszinte – talán túlzottan is. A feleségem történetében mindig kérkedő, triumfáló is.

„…ez volt az a mondat, amelyet egyszer a szemébe vágtam egy hencegőnek Melbourne közelében”,

mondja Störr, s a „szemébe vágni” szólásban az indulat szinte láthatóvá válik. Nem kevésbé kérkedő az sem, amit Lizzy Miss Bortonnak mond Párizsban:

„– Én nem vagyok nagylelkű, szó sincs arról. Én egy rossz asszony vagyok – nézett keményen a szemébe.”

Ha viszont valakinek a szemébe nevetünk, abban egy csepp őszinteség sincs, csak triumfálás:

„Pedig hozzánk is jár talán valaki, még ismerik is itthon: a szobalányok, akárki, még nevetik is a dolgot, sőt, belenevetnek a szemembe.”

Igaz, egy esetben – amikor Störr azt kérdi feleségétől, ki kérte meg a kezét – a felesége szembenevetése nyugtatja meg a kapitányt. Egy őszinte kinevetés lehet nagyon kijózanító.

Nyolcszor fordul elő a motívumnak ez a változata a műben, ötször a második, háromszor a harmadik részben.

L) Képzelődés, emlékezés

Ébren lenni csukott szemmel is lehet, emlékezni, képzelődni nyitottal is:

„Hát nem maga veti mindig a szememre, hogy összevissza beszélek, hogy nyitott szemmel szoktam képzelődni, mint a gyerekek. – –”,

mondja Lizzy. De nyitott szemmel magyarázza az életet Gregory Sanders is,

„…mintha régi szellemek járnának régi szeme előtt”.

Persze csukott szemmel még könnyebb emlékezni, ahogy Störr emlékszik a felesége szobáját belengő földszagra. Újra leforgatni valamit szándékosan is lehet:

„S lehunytam … a szemem, hogy végigfussak az életemen”,

mondja Störr a bálon, a szobalány szépségén elmerengve.

Összesen hétszer (0+5+2+0) szerepel a regényben a szem motívumnak ez a jelentése.

M) Hit

„Nem hiszek a szememnek”, szokás mondani. Füst kétszer ugyanígy, tagadólag használja a motívumnak ezt a jelentését, egyszer pedig kérdőleg. Ez a jelentés – bár talán a legköznapibb – szorosan összefügg a műnek egy másik rétegével: a logikáéval (vagyis azzal a filozófiai kérdéssel, mi tudható és mi nem, miből mi következik), annak egy szélsőséges esete, vagyis az a Störr, aki sokszor megalapozatlanul következtet nem tényszerű dolgokból tényekre, ebben a három esetben szinte még annak sem hisz, amit átél.

N) Ámulat

Mindössze egyszer találhatunk a szem motívumnak ámulatot kifejező jelentését A feleségem történetében:

„– Ó – azt mondja –, te megfogod a tüzet a kezeddel? – S látom ám, hogy csupa káprázat a szeme.”

A „káprázik a szeme” kifejezés nem ezt jelenti, vagyis Füst itt több jelentést hoz össze, ebben a mondatban a „csupa káprázat a szeme” jelenti azt is, hogy (Miss Borton) alig hisz a szemének, de azt a szerelmes megbecsülést is – vagy öncsalást? –, amit érez Störr iránt.

O) Szemrehányás

Szintén egyszer szerepel a szem motívumnak szemrehányást, rosszallást kifejező jelentése:

„Hát nem maga veti mindig a szememre, hogy összevissza beszélek…”,

kérdi Lizzy. Érdekes, hogy éppen a legköznapibb szóhasználatban is előforduló jelentések a műben csak elvétve szerepelnek.

P) Kevert jelentések

Nagyon gyakran alig elválaszthatóak a fent felsorolt jelentések egymástól. Szinte minden előfordulás egy-egy újabb jelentés, vagyis minden besorolás sarkít, egyszerűsít. A felsorolt példák egyikébe-másikába is bele lehet kötni, hogy nem is azt jelenti, vagy nem csak azt, amit említettem. Van azonban néhány hely, ahol egyértelműen komplex a szem-motívum jelentése.

Az első ilyen már a művet bevezető mottó-imában megtalálható:

„Et oculos sanctos Tuos in inopiam nostram comjicere non gravator… / És ne tartóztasd meg szent szemeidet, hogy meglássák e nyomorúságot…”

A „ne tartóztasd meg” kifejezés nézést, látást, meglátást is jelent.

Bonyolultabbak a következő példák:

„Viszont, micsoda játék a szemében! Mint aki azt mondja: – tudom én a magamét, hogy merre jársz, ne próbálj magyarázni nekem.”

Itt a látást, tudást jelenti a „játék a szemében” kifejezés, mint az utána következő mondat is magyarázza. De ugyanígy jelent emóciót, figyelmet, valamint titkot, a kettejük – Störr és Lizzy – közös tudásából adódó titkot.

Kodor jellemzése egyszerre külső és belső:

„Kodornak van például egyfajta ravaszdi mosolya, s ehhez egy kis öreges édesség a szeme szögleteiben– de mint a mazsolaszőlő!”

A szem itt egyszerre látószerv, érzelmek, külső és belső tulajdonságok hordozója.

A második pszichoanalitikus, akit Störr felkeres,

„fekete vérű és fekete tekintetű ember”,

a fekete szem eleve titokzatos jelentésű, amióta megismertük Kodor „munkavacsoráján” a két hölgyet. Vagyis a fenti jellemzés épp eléggé képi, többértelmű.

Lizzy részegen elég kihívóan mondja férjének a következőt:

„Ezt egy fiatalembertől tanultam – veti rám félig a szemét.

S vakmerő figyelemmel.”

Ebben a nézésben az őszinteség (a másik szemébe nézés), a titok és a figyelem is benne rejlik, elválaszthatatlanul.

Még számtalan példát sorolhatnék fel, de az eddigiek alapján is világosan áll előttünk: a szem A feleségem története egyik legösszetettebb motívuma.

Fény

Igen fontos motívum a fény. Százhetvenhét (43+72+26+36) előfordulásával a harmadik leggyakrabban megjelenő motívum. Fontosságára a francia, Gallimard-féle kiadás előszó-önéletrajza is felhívja a figyelmet.

A fényjelenségek felosztásának alapja ez lesz: aminek saját fénye van (napszerű jelenségek), ami mesterséges (lámpaszerűek), és ami csak tükrözi másnak a fényét (csillogás).

A) Fény eredeti értelemben

Először azokkal a fényjelenségekkel foglalkozunk, amelyek A feleségem történetében eredeti értelemben szerepelnek. Hatvanhét ilyen előfordulás van (18+29+5+15), ami önmagában mutatja, hogy a fény a műben motivikus.

Csillogás jellegű fényből van a legkevesebb, összesen nyolc (3+4+1+0). Ezeknek szinte mindegyike hordoz valamilyen másodlagos jelentést.

Störr gyűlöli a parazitákat, és minduntalan beléjük akad. Az égő hajó Don Juliója jut eszébe Dedinről:

„…mindkettőnek mintha mézzel kenték volna meg a bajuszát. Puha volt és fényes. Csókos és éjszakai fényű.”

Itt persze a fény mellett az árnyék („éjszaka”) is szerepel. Nincs viszont jelen az árnyék London ablakainak csillogásában, Störrnek mégis az jut eszébe, hogy azokat is tisztán kell tartani, vagyis a csillogás is kötelesség.

A csillogás különböző jelentéseit nagyon szépen érzékelteti az, ahogy a Störrt megtámadó taxisofőr le van írva:

„– Kebsze – mondja még egyszer, miközben látom ám, hogy nagyon csillognak felém a kocsiból az apró szemei. S hogy jobban odanézek, hát revolver is van a kezében. És az is csillog. Csupa csillogás volt az egész.”

A szem csillogását alább tárgyaljuk. A revolver csillogása objektív tény. „Az egész” csillogása viszont már valami sejtelmes dolog, és benne rejlik az elbeszélő értékelése is. Ugyanis a csillogásra az egész műben az a jellemző, hogy valamiféle hamisság kapcsolódik hozzá. Ellenpéldaként nézzük a következő idézetet:

„Kinn ragyogtak a tetők. S éppen szólni kezdtek a harangok. Dél volt.”

Egyértelmű a jelenet idilli, sőt fenséges hangulata. És a tetők nem csillognak, hanem ragyognak.

Lámpaszerű fényjelenség eredeti értelemben harmincnégy található a regényben (8+19+2+5). Az „eredeti értelem” – mint már megszokhattuk – gyakran hordoz vagy jelez többletjelentést. Ezekre nézzünk most néhány példát!

Störr az égő hajón öngyilkos akar lenni:

„…mint Don Pope tett, én is megyek egy házzal odébb. Mihelyt kialszik a világítás odakinn.”

A feleségével pedig így vitázik arról, helyes-e folyton otthon olvasni:

„– Elővesz hamar egy könyvet, és Isten tudja, mi van ebben a könyvben? És odakinn is borulat van esetleg, idebenn pedig cigarettafüst és asztali lámpa fénye – mi jön ki ebből a végén?”

A lámpagyújtás-lámpaoltás mint Störr belső feszültsége szerepel abban a jelenetben, amikor fizikai „kitörése” után hazavárja feleségét. S miközben Störr föl-le „srófolgatja” a lámpát, eszébe jutnak a kínaiak, akik öngyilkosok lesznek a hajóról a tengerbe ugorva, a matrózok pedig „lámpát se gyújtanak” utánuk; majd egy szoba képzete jelenik meg szemei előtt,

„ahol petróleumlámpa van az asztalon, s ahol lesrófolják épp a lámpát”.

A negyedik részben Störr visszamegy a bál színhelyére,

„Hadd lássuk, nappali világításban milyen”.

Itt a Nap szerepel lámpaként, és való igaz, Störr számára semmi sem lesz világos, ugyanis nem jut be a házba, és a taxisgyilkosság színhelyét sem találja meg. A lámpa fénye önmagában gyakran kevés, például Louise kisasszonynak is:

„A nagy csillár alatt állt éppen, emberek voltak körülötte, s persze halovány volt – csakhogy kivirult azonnal, mikor odanézett. Ott is hagyta rögtön a többit, s micsoda fény a szemében!”

A valódi fény Füst Milánnál az igazság szinonimája, éppen ezért amikor – Madeleine kisasszony kapcsán – „a jelen fényes időkről” beszél meglehetősen gúnyos hangnemben, akkor ezt a fényt is mesterségesnek, mesterkéltnek (azaz csillogásnak vagy lámpafénynek) kell értelmeznünk.

Természetes fény, ragyogás eredeti értelemben huszonötször található a műben (7+6+2+10), láthatólag a mű elején és különösen a végén gyakrabban, mint a második-harmadik részben. Ezen kívül van két eset, ahol nem egyértelmű, nap- vagy lámpafényként értelmezzük-e a motívumot. Előbb ezeket vizsgáljuk meg.

A fény-árnyék ellentét szempontjából is parabolaszerű hajóégési jelenet elején ez olvasható:

„Egyébként csend volt a hajón, csak némi lábdobogások elöl, és nagy kivilágítás a semminek, mintha szellemek világítanának odakint.”

Störr régi barátja, aki „belezüllött az életébe”, így érvel:

„– De mikor nekem ez az élet – csapott le reám –, ezek a függönyök meg a fények, no, megérted-e már? Meg a nők szájában az aranyfog…”

A fény itt lámpafény, a fog műfog – de csak kívülről. Belülről értékelhető valódinak is.

Störr viszont képtelen annak látni:

„Közben világos is lett odakinn, csakhogy én már kíváncsi erre se voltam.”

A Nap, a fény mint isteni hatalom jellemzi a művet. Miss Borton az Opera lépcsőjén a fényben jelenik meg. A Londonba érkező Störr Kodortól távoztában találkozik először a fény-árnyék misztikus játékával:

„Kinn dicsőséges, szép őszidő volt, eső utáni nagy ragyogás és az ismert, óriási forgalom.”

Ez a dicsőséges ragyogás tér vissza a mű végén, amikor a kapitány meglátja Lizzyt.

A hajnal leírása olykor szinte homéroszi:

„…épp akkor kelt fel a nap, aranyos fényességben emelkedett ki a ködökből. S bizony ez gyönyörű volt.”

Störr számára vannak belső megvilágosodások, például amikor rájön, nem tud megszabadulni feleségétől:

„S e megállapítás oly tisztán és ünnepien állott előttem e csendben: – a részegség ünnepi csendjében, s ebben a különös reggeli fényben – mert felhúztam a redőnyöket is, s csupa fénnyel telt meg a szoba…, hogy szinte hallani véltem a hangomat, amint összevissza beszélek.”

Igaz, akkor is süt a nap, amikor végül mégis otthagyja Lizzyt, a vonaton:

„De fütyörésztem.
Mert gyönyörű volt a reggel, megint tavaszias, friss szél volt, és fényes-erős napsütés, hogy szinte harapott.”

De akkor ezt érzi Störr megszabadulásnak.

B) Szem és fény

A szem-motívumot korábban már tárgyaltuk, ezért itt csak egyetlen aspektussal foglalkozunk: a szem és fény kapcsolatával, mégpedig ugyanazon az alapon, ahogy minden más fényjelenségnél: hogy saját fénye van-e, vagy máshonnan kapja, a saját fénye inkább napszerű vagy inkább lámpaszerű (természetes vagy mesterséges).

A huszonnyolc (8+10+5+5) előfordulásból mindössze egyetlenegy az, ahol a szem fénye inkább lámpáéra hasonlít:

„Egyszer váratlanul nyitottam be hozzá, kora délután, mikor nem is tudta, hogy odahaza vagyok – s az arca csupa tűz, a szeme ragyog, s valami furcsa, olajos fénnyel, mint a fiatal lányoké, mikor túl sok rumot öntenek a teába…”

Legköznapibb az az előfordulás-típus, ahol a szem csillog, vagyis más fényét veri vissza. Ilyenből a regényben tizenötöt találunk (2+9+2+2). Érdekes, hogy a „szeme csillogott” kifejezésnél gyakrabban szerepel a „szeme villant”, többnyire valamilyen titkot, „bonyolultságot” sejtetve, egy esetben pedig a „szeme szikrázott”, nyilvánvalóan a harag kifejezésére.

A szemnek a műben ugyanennyiszer saját fénye van, viszont a tizenöt előfordulás eloszlása egész más: 6+0+3+3, vagyis a második részben egyszer se szerepel. A szem „világítása” nem Füst Milán találmánya, a köznyelvi „szeme fénye”, „szeme világa” fordulatokban élő kifejezés. Füst Milánnál mindig pozitív értelemben szerepel, talán ezzel magyarázható, hogy a második részben nem fordul elő. Ezen belül viszont sokfélét jelent, most erre nézzünk néhány példát.

Mrs. Cobbet, aki a második részben inkább villogtatta szemeit, a harmadik részre sokkal kiismerhetőbbé válik:

„– Milyen kedves maga ma hozzám – súgta felém egy óvatlan pillanatban, és megérintette még a karomat is.
S a szeme csupa sugárzás. Mint egy borús és árnyas kert, olyanok voltak a szemei.”

A sugárzás és a szeretet könnyen azonosítható; az árnyék és a szomorúság beazonosításához ismerni kell az egész jelenetet, amely Kodor és Lotty közt zajlik, kettejük viszonya ugyanis Störr és Lizzy kapcsolatára hasonlít, ahogy a fog-motívumnál már írtam.

Ugyancsak említettem már, mennyire földhözragadtá válik Miss Borton férjhezmenetele után, amivel olyan nagy kontrasztban áll a festmény, amelyen a fiatal Borton kisasszony látható szemében égi fénnyel. Ugyanezt az égi fényt láthattuk kapcsolatuk kezdetén Störr szemében is:

„Mint mikor széles és nagy vizekre hajózik ki az ember, ahol fény van és csupa nyugalom, úgy éreztem én magamat.
Fény volt a szememben és a szívemben.”

Ez a fajta fény a lélek kisugárzása, így kapcsolatba hozható a vallási motívumokkal is.

C) Misztikus értelem

A fény negyvenkilencszer (7+19+11+12) hordoz valamiféle misztikus többletjelentést a műben. Ez tizenötször csillogás, tízszer lámpaszerű fény és huszonnégyszer valódi fény.

A misztikus fényjelenségek is kapcsolatban állnak a vallási motívumokkal, mint az alábbi példák némelyikén is látható, például a következőn:

„…a szerelmük úgy fénylik a nőkön, mint a dicsőség”.

Itt a dicsőség inkább a glória, mint a szó más jelentése.

Máskor vallásról nem, csak misztikáról beszélhetünk:

„Ma is emlékszem rá: a bokrok hegye például csillogni kezdett körülöttem, a világ pedig felemelkedett egy kicsit.”

A Kodor által „munkavacsorára” invitált nők pedig feketék,

„de talpig ám, mint két fényes, fekete párduc – igazi démoniféle nők.”

Ez a fajta misztikum sokszor igazi lírával jelenik meg, misztikus voltát épp költőisége adja:

„Az ég alja piros, s lenn kékes ragyogások a jég közelében, habosak és hidegek” .

A csillogás misztikuma könnyebben érthető, mint a lámpavilágításé, pedig utóbbira is találunk tíz (2+4+3+1) példát a műben.

„S még lámpát se gyújtottunk ehhez, hadd boruljon ránk a sötétség” ,

írja Störr arról, amikor Lizzynek mesél egy este. Miss Bortonnal egész hasonló élményt él meg – már ami a fényt illeti:

„Felgyújtottam hát a villanyt, s ezt még kevésbé lehet ilyenkor. Mert néha jobb a sötétség.”

Ezekben a példákban persze inkább a sötétség a misztikus, de mindig a lámpafényhez kapcsolódik. Nem igazi lámpafény a rum fénye sem – de misztikus az is, ahogy Störr meg is jegyzi:

„S e kékes fények nagyon tudnak hatni az ilyen misztikusokra, mert hisz ez [Lagrange-né] is az volt, hogy el ne felejtsem.”

Huszonnégy helyen kapcsolódik a saját (nap-) fény a misztikához (3+8+5+8), ami talán furcsállható, hisz azt gondolnánk, a Nap fénye mindig leleplez, az igazságot mutatja. Persze lehet – és a vallási motívumok tárgyalásakor láttuk is –, hogy maga az igazság is lehet misztikus. Különösen naplementekor:

„S hogy mi rejlik vajon a mécsvilágos kalyibák mélyén, mikor elült már a napsütés álomszerű zsivaja, mikor kialszik a falakon a fény, s ő ott áll a trópusi hideg éjszakában, s azt szeretné megtudni, kik ezek a lármázók, akik fel akarták ma zabálni a napot az égen?”

Metaforikusan hat az is, amikor valami olyan dolog ad napszerű fényt, amelynek ez nem sajátja:

„– Fölösleges hatalom? – beszéltem magam elé. S szinte kivilágosodott előttem az utca is a saját szavaimtól.”

Hasonlóképpen fejezi ki másutt is azt, hogy rájött a csalásra:

„Mikor is minden kivilágosodott hirtelenül. Hogy szinte napfény áradt el a szobában.”

A nap hatása is lehet váratlan:

„Mért nem vagytok féltékenyek a cigarettájára is, amit elszív, meg a múltjára vagy a nap fényére, mikor süti a bőrét, s ő borzong a gyönyöröktől, ezt is tudomásul kell venni, barátom.”

Vagy ugyanennek egy másik változata:

„…s a bőröm úgy borzongott az élet élvezetétől, mintha nap sütné” .

Fény és élet mégiscsak összekapcsolódik tehát:

„Mert ahogy elsiklik felettünk a fény, ugyanúgy mibennünk is az élet” .

Ezt annak a légköri jelenségnek a kapcsán gondolja Störr, amelyben meglátja halott feleségét. Ennek az előzménye a második rész végén lelhető, mikor Störr igyekszik haza Lizzyhez, hogy együtt hajózhassanak De Vries úr megbízásából – a hajóútból nem lesz semmi, sőt az együttlétből sem, soha többé:

„Eső, ragyogások, majd könnyű havazás – az ember hajlandó volt azt hinni, hogy ilyen valószínűtlen lesz mindig az élet.”

D) Boldogság, szépség, élet

Harmincszor (9+12+5+4) fejeznek ki a fénnyel kapcsolatos dolgok valamiféle örömöt vagy szépséget. A harmincból mindössze három lámpafény.

Az olaj-motívumot később tárgyaljuk, de közismert, Störr mennyire tud örülni mindenféle ételnek vagy ételalapanyagnak a mű elején:

„Én a legjobb fajta étolajat szoktam venni, amely olyan, mint a sárga lámpafény. S ez is olyan volt – a világosság elé tartottam, töretlen volt, tökéletes, s nekem már az ilyesminek a látása is örömömre volt azelőtt.”

Boldogságot sejtet az alábbi hasonlat is:

„S aztán hát pezsgőt is ittunk, s ezek úgy kigyúltak tőle, mint a kis villanykörték.”

Hétszer kapcsolódik az öröm csillogáshoz (3+3+0+1), ebből egyetlen példát idézünk, az is Störr hajdani, házasság előtti életéből való – igaz, épp e mondatának ideje általánosabb:

„Néha nagy nyugság rejlik a tempóban, s én e csendes tempót meg a csendes csillogást nagyon szeretem.”

Napfény és öröm 20-szor (5+8+5+2) kapcsolódik össze a regényben. Sírás és mosolygás, napfény és eső – ezek összekapcsolása nemcsak A feleségem történetére jellemző[5], de itt is előkerül. A „csendes csillogás” szinesztéziájához hasonlítható az alábbi két idézet:

„S voltakképp szép napok következtek ezután. Olyanok, mint a bágyadt napsütés, de szépek. Voltakképp ezek voltak a mi igazi mézesheteink” .

„Mint mikor széles és nagy vizekre hajózik ki az ember, ahol fény van és csupa nyugalom, úgy éreztem én magamat.”

Störr egyszer tételesen meg is fogalmazza, mi a boldogság:

„Mert végül is mi a boldogság? Lábadozásféle, valószínűleg. Egy kis világosság a ködök és a homály tömkelege után. Egy kis tisztaság a zűrzavar után.”

Olaj, lámpafény és boldogság kapcsolatáról az imént olvashattunk, máskor viszont a napfénnyel kerül az olaj kapcsolatba:

„De milyen olajról? Ha átnéz az ember rajta, csupa kristály, hogy napfényben fürdik az ember a lelke, olyan gyönyörű sárga.”

Nap és öröm más értelemben is összefonódik a műben:

„…ami Párizsban kezdődött, Londonban érte meg a virágát. Hogy két oldalról sütött reám a nap, vagy hogy is kell ezt kifejezni?”

Metaforikus értelemben a fény nemcsak a boldogságot jelentheti, hanem az életet is. Az indiókról így beszél Störr Miss Bortonnak:

„S hogy micsoda fény még ezeknek a meztelen élet… s ezt aztán kiteregettem. Hogy hogy képesek még egész délutánokon át ott ülni a falak tövében, az árnyékban, rábízva lelküket a fény játékaira meg a felhőkre, szóval a múlásra-tűnésre… ”

Ezek persze nem mindig szétválasztható fogalmak, mutatja az alábbi, ódába illő idézet:

„Mert olyan ez [az érzés], mint a fergetegek, ez aztán igazán elsöpri előle, amivel annyit nyűglődött: az apró keserveket és bajokat, s felbukkan, mint a nap, a létezésnek egy sohasem sejtett mélységes és csodás öröme.”

E) Pénz, gazdagság

A pénz külön motívum A feleségem történetében, melynek olykor (háromszor) a fény a szinonimája.

Amikor először jelenik meg a regényben Kodor neve, Störr így jellemzi:

„…aki ugyan szintén tudta, hol verik az aprópénzt, akit azonban már csak akkor ismertem meg, mikor nagyon ment fel a napja. Nagyon meggazdagodott.”

Talán nem véletlen, hogy Störr épp tőle kér – Miss Borton számára – „holmi kis fényes pénzdarabokat”.

A harmadik példánál – mely lazábban bár, de szintén kapcsolódik Kodorhoz – a jelentés korántsem ilyen egyértelmű:

„S ő máris alázatos, a keservét. Nem tesznek érte semmit, s ő mégis hajbókol. Talán abban a reményben, hogy majd csak kijön ebből az ő számára is valami. A fényből meg a pénzekből.”

A fény itt jelenthet gazdagságot, pompát, de boldogságot is.

Árnyék, sötétség

A műben nagyon sokszor, harmichétszer együtt jelentkezik a fény és az árnyék, e két ellentétes princípium. Ugyanakkor – a regényben is – eltérő a természetük, vagyis a fény ok, az árnyék okozat. Mégis: a két motívum szorosan összetartozik.

Az árnyékot nem lehet azon az alapon csoportokra osztani, mint a fényt, mivel az árnyék a fénynek eleve következménye – és ellentéte. Leginkább tehát a csillogás-típusú fényhez hasonlít.

A műben hatvanhétszer van szó valamiféle sötétségről, árnyékról (9+28+13+17). A fekete színt csak akkor számítom ide, ha ezeknek – a sötétségnek, árnyéknak – a szinonimája, a színek egyébként külön motívumot alkotnak a regényben.

Itt is ötféle jelentést különböztethetünk meg: az alapjelentést, a sötétet mint az öröm, a bánat, a bizonytalanság jelölőjét, és mint a szem tulajdonságát.

A) Szem

Mivel a szem-motívumot külön vizsgáltam, és a fény kapcsán is esett szó róla, itt csak megemlítem, hogy ötször találkozunk a sötéttel, mint a szem jelzőjével. Két alkalommal Lizzy sötétedő szemeiről, egyszer Madeleine kisasszonyéról, kétszer Lotty fekete szemeiről van szó.

Megjegyzendő, később – a regény végén – Störr nem emlékszik Lizzy szemszínére, amit kétfélekképp magyarázhatunk: egyrészt az emlékiratait író Störr változásával, másrészt avval, hogy a „sötétedő” jelző Lizzy szeme mellett nem igazán színt, sokkal inkább hangulatot jelöl:

„A szeme színére pedig alig tudok visszaemlékezni, akárhogy töröm is a fejem. Kéknek mondtam azelőtt, de talán nem is olyan volt. Inkább borostyánszínű, az az érzésem, amely el-elmélyült az indulatoktól, vagy borús időben is kékre sötétült.”

Mindenesetre szép példa ez arra, hogy Störr valóságot alkot, teremt, nem pedig rekonstruál a mű egészében, amit mutat a tőlem származó kiemelés is.

B) Alapjelentés

A motívum leggyakoribb előfordulása az alapjelentés. Harmincegyszer (1+9+9+12) van szó valódi sötétségről, árnyékról – jól érzékelhető a növekvő tendencia. Ebből tizenhat mellett megjelenik a fény is. Különösen a mű végén nagyon fontos ez a jelentés, ahol a légkör csillogásáról és borulatairól oldalakon keresztül olvashatunk. Ebben a fény- és árnyjátékban jelenik meg Lizzy, aki szintén fekete ruhából ragyog elő. Hogy a meteorológia és a jelenés közt kapcsolat van, azt maga Störr is kimondja:

„S ezért is beszéltem én az imént a fekete színekről és a szikrázásról.”

És megadja a motívum értelmét is, mely nem az egyes előfordulások jelentése, hanem a motívumé:

„Mintha nem is testi jelenés, csak szelleme volna”.

Ezt az eljövetelt várja a mű végi Störr is:

„S hogy fekete köpenyén keresztül fog sütni a nap.”

Van az alapjelentésnek olyan változata is, ahol ugyan nem sejthetünk holmi rejtett értelmet, de amikor hasonló módon újra megjelenik ugyanaz a kép, ott már a jelentése is bővül, ami visszahat az előző helyekre is. Nézzünk erre példát!

Störr londoni lakásukat leírva megemlíti:

„A szoba ezenfelül mindig árnyékban is volt, mert csak délelőtt sütött oda a nap.”

Ez tényszerű megállapítás. De amikor – két lappal „később” – Lizzy e szavakkal ébred:

„Árnyékban voltam, aludtam”,

azt Störr is ekképp kommentálja:

„S én ebből már tudtam is a magamét. Hogy szomorkodik is olykor.”

A harmadik részben, ahol Störr súlyos álomból ébred, az álombéli szobalány szintén így szól hozzá:

„– Mért van Ön mindig ebben a sötétben?”

Ennek némiképp ellentéte a következő példa, ahol Störr a londoni időjárást jellemzi:

„Igaz, álombéli furcsa világ is volt odakinn. Ilyesmit ritkán él meg az ember.
Mert nagy csend volt előbb és borulat. Mintha víz alatt tenyészne a világ, csupa derengésben, hangtalanul.”

Störr ezután a színek szépségéről áradozik, vagyis a valóság, mely itt álomszerű, boldogságot sugall.

Szintén London, az éjszakai London leírását találhatjuk a harmadik részben, amikor Störr a bálteremből kilép a kertbe – az egész regény egyik legmeseszerűbb, leglíraibb bekezdésében:

„Kora tavasz volt, olyan időszak, amikor nagy a ridegség: az égbolt roppantul tág, s a fák roppantul sötétek.[…] S a fákon túl fényköde vonaglott: London városának éji koszorúja.”

Ha elképzeljük a képet, ugyanazt a glóriát láthatjuk a fák körül, mint a halottaiban megjelenő Lizzy körül – így az alapjelentés akár a vallási motívumokhoz is kapcsolható.

C) Homály

A motívumnak ez a jelentése átmenet a szó szerinti és az átvitt jelentés közt. Mindössze hatszor (2+4+0+0) jön elő a mű során, láthatólag az első felében.

„S még lámpát se gyújtottunk ehhez, hadd boruljon ránk a sötétség” ,

idéztem a példát a fény kapcsán, ott csak a lámpafényről beszélve. A sötétség jelentheti a tényleges esti sötétséget, de jelentheti a bizonytalanságot, a nem teljes őszinteséget is.

Störr Londonba költözve egészen megszédül a város nyüzsgésétől, a női démonoktól:

„S az autóban lehunytam a szemem a sötétségek elől.”

Ez már – így, többes számban – egyértelműen nem a külső sötétre utal. Még egyértelműbb a szó „homályos” értelme a Miss Borton-szerelem bonyodalmai kapcsán már idézett részben:

„Mert néha jobb a sötétség.” [6]

és egyértelműen „bizonytalanság”-jelentésű a szó az alábbi helyen.

„Vagyis, kezdtem azt érezni, hogy egy lépést mégiscsak tettünk a sötétben.”

Ez a jelentés a „sötétben tapogatózik” szólásból jól ismert.

D) Boldogság

Ötször (3+2+0+0) jelent a motívum boldogságot. Jellemző, hogy a mű elején találkozunk ilyen jelentésű előfordulással. A Lizzy-szerelem elejére jellemző a sötét és a boldogság összefonódása:

„Nagy csend volt a rakományok és a karattyolások után, a redőnyök leeresztve, a világ kirekesztve, mintha békesség ereszkedett volna a szívemre.”

Störr betegsége – mikor Lizzy ápolja – az utolsó ilyen pillanat kapcsolatukban:

„S én nagyon jól emlékszem az alkonyatokra, mikor csupa borulat volt minden körülöttem, az ernyős lámpa tüzeire – s persze reá is, s főképp: mikor el-elszunnyadt a közelemben.”

E) Szomorúság, boldogtalanság

Sokkal gyakrabban, hússzor (2+12+3+3) jelenti az előbbi ellenkezőjét az árnyék. A motívum ebben a jelentésében nem a mű második felére jellemző, inkább a második-harmadik részre.

Störr Lizzynek mesél a malájokról, s a végén arra az általánosításra jut, hogy az ember „boldog embereket hiába keres a világon”. Épp azzal a céllal általánosít, hogy Lizzy ne legyen olyan, mint azok,

„akik azt hiszik, csakis ők boldogtalanok. Az egész világ vonaglik az örömöktől, csakis az ő egükön van borulat.”

A következő példában a boldogtalanság mellett a harag is megjelenik:

„– Ki az a valaki más? – kérdeztem újra. S még akkor egyszer elsötétült előttem a világ.”

De a legelkeseredettebb megfogalmazást csak később olvashatjuk:

„Mert hogy mi van az emberi szívben, a mélyén? Ebben se hazudjunk. Csakis a tengerfenék lassú mászkálói volnának a jó tükörképei e sötétnek.”

Művészetről való elmélkedései során Störr az érzelmeket azonosítja borulatokkal:

„Ezenfelül mindenféle adagiók is vannak ezekben a zenékben, nagy visszaélés az áradozással, s én ezt se szeretem. A tárgytalanságát, mert nem tudom, mit akar felidézni bennem, az első szerelmemet-e, vagy más borulataimat?”

Amiben az az előfeltevés, hogy a szerelem, mint minden érzelem, maga is borulat:

„Mert minél határozottabb és felismerhetőbb a borongás – az indulatmenete –, annál jobb, s minél alaktalanabb és általánosabb, annál nyugtalanítóbb.”

Köd

A fény és az árnyék után először azokat a motívumokat vizsgáljuk meg, amelyek a látáshoz kapcsolódnak.

Homályról már az előbbiekben, a sötétség kapcsán volt szó, most a ködről lesz, amely mindig homályt okoz, vagyis nehezíti a tisztán látást – akár szó szerinti, akár átvitt értelemben.

A regényben harmincszor (8+8+8+6) szerepel köd. Jelentése többféle. Jelenti mindenekelőtt önmagát:

„Különben is fordult az idő: megint köd terjengett az utakon.”

A harmadik részben az egész taxisgyilkosság ködben zajlik le. Erre emlékszik Störr a negyedik részben:

„S hiába magyaráztam az embereknek, hogy templom is volt ott valahol, mert hisz tisztán emlékeztem a ködös-lámpavilágos ablakaira, s hogy enyhe orgonaszó volt hallható a ködön át” ,

igaz, az egész harmadik rész „ködbe vész”, maga Störr sem biztos benne, hogy mindez megtörtént vele, a köd mellett – mint látni fogjuk – az álom lesz erre a részre a legjellemzőbb. Ködös Störr feje akkor is, amikor a szállodában felébred, kint is köd van. Tehát a betű szerinti jelentés metaforikusan bővül, más jelentkezésekkel is érintkezik.

Szinte szó szerinti – ugyanis a szó köznapi átvitt jelentéséhez kapcsolódik – az a használat, amikor valaki köddé válik, azaz eltűnik:

„[Meséltem] a családomról, ahol szintén szerették felvenni a tsaddart, vagyis köddé válni, mihelyt kicsit sűrűbb volt a levegő, vagy valaki torkig volt már a környezetével.”

Erre a helyre utal az alábbi idézet is, mely a második részben olvasható:

„S akkor hát igazán nekiláttam, hogy köddé váljak.”

Ez rögtön minősíti is Störr eltűnését, mely menekülés, megfutamodás ugyanúgy, mint amit gyerekkorában látott oly sokszor. Talán ezt belátva – hogy nincs menekvés magunk elől – jön vissza Európába.

Persze nemcsak az ember válhat köddé. Így járhatunk minden emlékkel, sőt tervvel:

„S hogy néhány nap előtt még milyen boldog voltam vele, érthetetlen ködökbe merült – egy fátyolos álom, amelyet már el se hisz az ember.”

A harmadik rész végén olvashatjuk ezt Lizzyről. A mű végéhez közeledve általánosabb érvényű megfogalmazást kap minden, aminek fizikai valósága nincs, csak az emberben él:

„Mert hisz el akar illanni, köddé akar válni [minden, ami megtörtént velem], az emlékezet elereszti. Márpedig hogy van ez akkor? Hát olyan a lélek, mint a levegő vagy a víz, hogy nyoma se marad a hullámainak?”

A köd alaktalansága, megfoghatatlansága abban az értelemben is olvasható, hogy valami bizonytalan, homályos:

„Azt mondtam neki [Miss Bortonnak], hogy most már sokat fogok ám dolgozni megint, mert most már érdemes is. […] Mert íme, többet is adott [az élet], mint amit valaha reméltem. És más ilyen felmagasztosult tételeket. S holott ezek javarésze nyilván nem egyéb, mint csupa köd” ,

olvashatjuk az utólagos minősítést. A köd itt a „zagyvaság” szinonimája.

Ennél is erősebb a szó jelentése akkor, amikor Störr a féltékenységről, magábazártságról ír:

„S folyton így élni, örökös töprengésbe meg gomolygásokba merülve mégse lehet. Mert olyan ez, mint a köd, minél mélyebben hatol bele az emberbe, annál határtalanabb. – –”

Végül nézzük, hogy jelenik meg a külvilág számára a belső „köd”!

„Aztán szótlanul intett nekem, én leléptem a párkányról, s ő ködülte szemekkel magához ölelt.”

Itt a köd a vágy kifejeződése, a következő példában – a leleplezési jelenetben – viszont sokkal inkább a szégyené:

„Mert valami köd ülte, ez látszott a [Lizzy] szeme kifejezésén meg a színén.”

A fentiekből jól látható: a köd a sötétséggel, a fénnyel és a szem-motívummal szorosan összefügg.

Színek[7]

A fény-árnyék motívummal érintkezik a színek motivikus használata is. Összesen[8] száznegyvenkilencszer (23+72+29+25) találunk színeket A feleségem történetében. Az egyes színeknek van (olykor több) többletjelentésük. Leggyakrabban a piros, vörös (és több árnyalata) szerepel (negyvenhétszer), utána következik a fekete (32), majd a kék (15), a fehér (12), a sárga (11), a zöld (10), a barna (6) végül a szürke és a lila (4-4). Egyszerű „színes” jelzőt kilencszer, színtelent, sötétet (mint színt) és sápadtat pedig egyszer-egyszer olvashatunk.

Az egyes részekre jellemzőek bizonyos színek vagy színkombinációk. Az első részben a vörös dominál (tízszer fordul elő, az összes többi szín egyszer-kétszer), a második részben a tizennyolc vörös mellett tizenhatszor fekete a szín, és a tíz kék is fontos. A harmadik rész ismét vörös (12), a hét fekete előfordulás mellett a többi szín nem jelentős, viszont az utolsó részből a vörös szinte teljesen eltűnik (mindössze kétszer szerepel), a nyolc fekete mellett három-három zöld és fehér szín található. A regény végére a fekete és a fehér dominanciája jellemző.

A) Barna

Mindössze hat (1+3+2+0) előfordulásával nem a legfontosabb szín, mégis van többletjelentése. Valami misztikusat jelent:

„Egy nap feketekávét főztem, s körülöttem a délután mélye, kellemesen áramló delejekkel. S hozzá még ez a barna köd is: a kávé remek illatozása. Szinte költői az ember kedve ilyenkor.”

Ugyanez a „barna köd” veszi körül Störr gondolatait, amikor Kodor előadja neki olajügyletét. Picit szürrealista ez a két megjelenés is, ahogy a londoni vihar leírása:

„S ilyenkor gyönyörűek ám a színek. London olyan sötétbarna lett hirtelenül, mint egy afrikai város.
S a következő pillanatban hófehér.”

B) Sárga

A sárga szín – mely tizenegyszer található a regényben (1+8+0+2) –, alapvetően kétféle többletjelentést hordoz.

Az egyik: az evés. Sárgák a piacon a kacsák, sárga a sütőben a kalács, az olaj.

A másik: a gyűlölet, főleg az öngyűlölet:

„s valami állati nyomorúság a gyűlöletes és sárga pofámon” .

C) Zöld

Bori Imre szerint[9] Füst Milán kedvenc színe. A regényben Miss Bortoné:

„Mármost el kell őt képzelni, amint majd elrepült a tengerzöld habjaiban, egy halvány szép rózsaszállal a keblén, s egy óriási korsó sörrel a kezében, amint még le is nyalja fiatal ajkáról a habot.”

Nyilvánvalóan külsőre ő Störr nőideálja, hiszen a harmadik rész bálján is ez a nőalak jelenik meg (eggyel több érvet adva arra nézvést, hogy az egész bál csak álom):

„A haja lángvörös, s az ilyenek tudják ám, hogy a zöld szín, éppen a tengerzöld, milyen jól illik e tüzekhez. Zöld ruha volt rajta, s egy parányi csipkekötény” .

Ez az a Miss Borton, akire férjhezmenetele után már csak a portréja emlékeztet:

„A második szobában volt ugyanis egy gyönyörű portré, s égi fény volt a szemében. Az én kis Miss Bortonom volt ott zöld selymeiben, a kis mellecskéi, mint a tilalom, s a kis esze kemény.”

A zöld szín viszont megmarad diadalmasnak Miss Borton nélkül is:

„Nagyon ránk hajnalodott, zöldesen, habosan emelkedett ki a föld a tömkelegekből.”

Störr ekkor is fiatalokkal van – a zöld szín ugyanis az ifjúságot is jelenti:

„Amely, akármilyen is, ha zöld is, ha kótyagos is, a teremtés legszebb örökzöldje marad.”

Ami ezekben a jelentésekben közös: a zöld az ideális, a vágyott (de talán elérhetetlen) dolgok színe A feleségem történetében. Tízszer szerepel a regényben(2+3+2+3).

D) Fehér

A fehér – amely tizenkétszer (2+6+1+3) szerepel a műben –, mint várható, a tisztaságot jelenti. Fehérek a gyerekek, akiket a fekete nők cipelnek, fehérek a galambok. A fehér úgy szép, hogy nem ijesztő:

„És ebből emelkedett ez [Lizzy] ki kevélyen? ezekből a tömkelegekből, de hogy! És micsoda fényben! Prémes-fehéren, vagy violaszínekben ragyogva…”

A fehér szín természetesen jelenti a havat is. A hópelyhekről Störrnek az jut eszébe, hogy ezek megölt gyerekek. A negyedik résznek abban a jelenetében, ahol először havazik legközelebb, megjelenik – a kövér Lizzy előtt – Dodofé a piszkos kis lebujban:

„Mert tiszta selyemben volt, s annyira fehér, alig mertem odanézni. Olyan síkos és fényes volt a trikója. S ez volt Dodofé.”

Önmagában is álomszerű jelenség, ha arra gondolunk, hogy Störr hajnalban látja meg. De honnan tudja Störr, hogy ő Dodofé (és mondjuk nem a Los Vivienos egyik tagja, esetleg Carricada)? Talán ugyanolyan álom-jelenetről van szó, mint a harmadik rész bálja.

E) Kék

Tizenöt (1+10+2+2) megjelenésével a mű harmadik legfontosabb színe, különösen a második részben. Szintén derűs nyugalmat sugárzó szín:

„Továbbá: távoli kékségek voltak a szemem előtt, s mintha dalolnék.”

A kékséget egy spanyol témájú festményen látja Störr egy – kimondottan álomszerű – kocsmában. De „kék gombolyagnak” nevezi az alvó Lizzyt is. A kék Störr szerint szép szín:

„…egy szilvakék sál a kebelén, de igazán gyönyörű, szinte fürödni lehetett benne, annyira kék volt” .

Hát még ha egy szempár színe:

„A szeme ugyanis kék fátylak mögül nevetett ki reám, és csupa arany volt benne, a szemében.”

Ezt egy ismeretlen hölgyről állapítja meg, de a szem kéksége és aranyossága Lizzynél is összekapcsolódik:

„A szeme színére pedig alig tudok visszaemlékezni, akárhogy töröm is a fejem. Kéknek mondtam azelőtt, de talán nem is olyan volt. Inkább borostyánszínű, az az érzésem, amely el-elmélyült az indulatoktól, vagy borús időben is kékre sötétült.”

F) Fekete

A regény egyik legfontosabb színéhez érkeztünk, amely a műben harminckétszer (1+16+7+8) szerepel.

Sokáig úgy tűnik, egyértelmű a jelentése: a félelmetes, a szenvedélyes, a kiismerhetetlen szépség, legyen akár ismeretlen nő London utcáin, akár a „démoniféle” Mrs. Cobbet és Winny Kodor „munkavacsoráján”, vagy utána, mikor pár hét múlva előbbivel kettesben vannak. Störr a szenvedélyes csókolózásról meg is jegyzi:

„Egyszóval, nemhiába féltem én ezektől a fekete szemektől. – –”

Fekete a második pszichoanalitikus is, bár nem az előbbi értelemben, de nem kevésbé szenvedélyes ember, mint a nők.

Lizzynek csak a bundája fekete, eltekintve a negyedik részben megjelenő Lizzytől. Ugyancsak nem jellemző a fekete szín Miss Bortonra. Lizzyre a vörös és a kék a jellemző. Kivéve, amikor játszik:

„S ő ott ült, és egész disznó módon kikente magát. Mint egy kokott…majdnem feketére kente ki a szemhéját. Szürkére, lilára.”

A fekete szín teljesen eltűnik a második rész második felében. A negyedik feketéje viszont már nem a vörössel, hanem a fehérrel, illetve a fénnyel, a ragyogással áll szemben. Itt megváltozik a fekete szín jelentése is. Már a Bois de Boulogne-i lovasnő sem mindennapi jelenség:

„…fekete ruha volt rajta, s körülötte dicsőség” ,

hát még Lizzy:

„Hanyagul haladt előre a fényben, úgy látszik, szórakozottan – fekete köpeny volt rajta, amely csukva volt a nyakán. S ezért is beszéltem én a fekete színekről meg a szikrázásról. Mert itt is ugyanaz történt: őt is habossá tették, szinte semmivé. Mintha nem is testi jelenés: csak szelleme volna, mert oly csodásan fiatal is volt…”

A fekete itt egyértelműen a túlvilágit, a misztikusat, a csodát jelenti, melyet fény, dicsőség, glória övez.

G) Vörös (piros, rózsaszín)

A legösszetettebb szín a regényben, negyvenhétszer (10+18+17+2) fordul elő. Jelentése is sokkal bonyolultabb, mint a többi színé.

Mert jelenti mindenekelőtt a szerelmet. Elsősorban pejoratív értelemben. Dedinről például ezt olvashatjuk:

„És duzzadt a szájacskája, piros.”

A rózsaszín még elfogadható: rózsaszín a skandináv Gerda (aminek köszönhetően elnyeri Ridolfi úr szerelmét), rózsaszín fűzőcskét visel Lizzy, amelyre Störrnek is jólesik gondolnia. De a vörös csak hajszínben tetszik Störrnek. Az ajak kirúzsozása ugyan szenvedélyt tükröz, de ez a szenvedély kétes:

„…a [Mrs. Cobbet] szája viszont kipirosítva, s ez már nem szelíden, és nem is angyalosan, de csakis a szája.”

Az igazán szenvedélyes vörös átjátszik más színekbe:

„…küldtem mind a kettőnek egy-egy gyönyörű csokrétát… hatalmas-szép riviérai rózsákból, sötétvöröset, azt a fajtát, amely már majdnem fekete.”

Szégyent gyakran jelöl a piros szín: elpirulást. Leggyakrabban Miss Borton pirul el, szám szerint hatszor. Lizzy mindkét elpirulása fontos. Az első a játék része, melyben eljátsszák, hogy Störr „leszólítja” Lizzyt, mintha nem ismerné. Amikor megkérdezi a feleségét, hogy hű-e, így felel:

„– Persze hogy hű vagyok – felelte keményen. S egy csöppet mégis belepirulva. – Mindenki hű, minden asszony, nem tudta Ön ezt?”

Másodszor nem is annyira az arca pirul el, mint a szeme. Ez a vonaton történik, szökés közben:

„…ő maga sápadt volt, viszont a szemefehérje rózsás-pirosas, valószínűleg izgalmában.”

Ez az egyetlen jelenet, ahol Lizzy szégyelli magát (az viszont nem derül ki, máskor volt-e oka rá).

Egyszer még a legerkölcstelenebb női szereplő, Mrs. Cobbet is elpirul: amikor megpróbálja megmagyarázni: Kodor tudott arról, hogy Störr felment hozzá:

„– Csak épp hogy maga jött előbb – mondta még. Viszont ekkor már mégiscsak elpirult a saját szavától. Még a nyaka is belepirult.”

Elpirul még a Brighton igazgatója, valamint Madeleine kisasszony is. A pirulás persze nemcsak szégyent jelenthet. A regényben a vörös színnek talán a düh a legfontosabb jelentése. Pl. Lizzy elvörösödik, mikor Störr megpróbál testileg közeledni hozzá, s ő nem akarja.

Köznapi jelentése a színnek a vér. A taxisofőrnek „piros pántlika” jelenik meg a szája szegletében.

Hasonlóan köznapi módon jelentenek a vörösre kárpitozott helyiségek félvilági helyeket. A Brighton „selyemtapétás, vörös különszobájában” jönnek össze az üzlettársak – ami talán az eleganciát szolgálná, de a hely szelleme sokkal inkább mondén, ugyanakkor álomszerű is. Ahogy annak a borozónak (?) is, ahová Störr a londoni hóvihar elől menekül be:

„Betértem aztán valahova, s egy bordó színű kis kabinetbe, amely a mennyezetéig sötétvörös posztóval volt beborítva, s már ezért is olyan volt, mint egy kis bordélyházi búvóhely” .

Störr talán épp ezért nem szereti a piros színt: mert közönséges. Általában a hollandokat így jellemzi:

„…mi örömtelenek vagyunk. Színtelenek és kedvtelenek.”

Lizzy annál „színesebb”, s szeret mindent, ami rikító. Pl. színes poharakat vásárol. Ezekről később – amikor Störr feldúlja a lakásukat – kiderül, hogy ezek „vadonatúj, undok, vörös poharak”.

Ebben az ellentétben ugyanaz a mélyebb ellentmondás rejlik, amiről a nevetés kapcsán írtam. Nem véletlen, hogy a negyedik részre – Lizzy halálával – a piros szín eltűnik.

Tükör, hold, fénykép

Ez a három dolog látszólag nagyon különbözik, mégis egy motívumként foglalkozunk velük. Ennek az az oka, hogy közösek abban a tulajdonságukban, hogy valamit tükröznek, valaminek a visszfényét mutatják. A tükör azét, aki belenéz, a fénykép azét, akiről készült, ám időben rögzítve, a Hold pedig a Nap fényét tükrözi.

A regényben harmincszor (6+14+5+5) szerepel a motívum. Legtöbbször a tükör, a hold mindössze hatszor (4+1+1+0), a fénykép négyszer (0+3+0+1).

A tükör azért fontos motívum, mert világosan elkülönül, ki néz tükörbe, ki nem. Lizzyhez úgy hozzátartozik a tükör, mint a tipegés, ha nincs jelen, akkor is helyettesíti. Állandóan a tükör előtt ül: amikor török háremhölgyet játszik, vagy amikor a múltba révedezik. Nem véletlen tehát, hogy amikor megjelenik Störrnek, akkor a világ olyan,

„mintha vásott kölykök tükörrel bosszantanák a világot” ,

Lizzy úgy jelenik meg, mint

„mikor az ember szembetalálkozik saját magával a lépcsőn, valami tükörben” .

Lotty, azaz Mrs. Cobbet is azok közé tartozik, akik örömmel néznek tükörbe. Störr viszont – eleinte – sosem:

„– Szép vagy – mondja [Lizzy] megint.
– Én szép vagyok? – kérdezem szemrehányón.
– Elég szép vagy, nézz a tükörbe.
– Nem nézek tükörbe. Mért nem való nekem a szerelem?”

A látvány nem érdekli Störrt, csupán a gondolat, szemben Lizzyvel, aki az előző kérdésre így válaszol:

„– Hát ilyen a szerelmes hímgalamb?”

Neki ugyanis a látvány számít.

Ha Störr mégis tükörbe néz (jobbára véletlenül), nincs megelégedve magával:

„S közben magamat néztem a tükörben, mert éppen borotválkoztam, s az arcom csupa hab.
Olyan voltam, Istenemre, mint aki száz éjszaka nem aludt. A szemem alja karikás, és gyűröttek az arcvonásaim, s valami állati nyomorúság a gyűlöletes és sárga pofámon.
Csak már kitörném valahol a nyakam.”

Störr átvitt értelemben sem szeret tükörbe nézni:

„S ezért ijedtem én meg ennyire. Mert elhittem neki. Mert mintha tükröt tartana elém, ez olyan volt. S mert egy rettenetes arc látszott ebben a tükörben. Zilált és rettenetes.”

Ezek után nem csoda, hogy a tükörbe vágja a cserepet, amikor veszekszenek. Itt eszünkbe juthatnak mindazok a hagyományok, melyek a tükörtöréshez kapcsolódnak. A tükör eltörése szerencsétlenséget jelent (igaz, az ezzel együttjáró cseréptörés szerencsét, ami jelképezheti az összeveszés bonyolultságát – hogy jó is, rossz is –, ha ugyan egyáltalán Füst Milán utalni akar ezekre a hagyományokra). De még az eltört tükör cserepeiben is csak „ezt a gyűlöletes pofát” látja.

Először a bálon, a harmadik rész legelején néz (igaz, véletlenül) jobb érzéssel tükörbe:

„Még meg is néztem magamat a tükörben. És mondhatom, belenevettem, olyan kedvemre való volt a kötényem.”

A harmadik részben később nem találkozunk tükörrel (legföljebb ahol a többi bálozó is belenéz), Störr csak a negyedik részben néz ismét tükörbe (immár szándékosan), igaz, itt meg azt vizsgálja, hogy megöregedett.

A fénykép A feleségem történetében Lizzy három fényképét jelenti: kettőt Störr kutakodása közben talál meg, egyet pedig megtart Lizzy halála után is[10]. A talált képek Störr sajátos logikáját jellemzik, hiszen bár az első fényképen szereplő kislány nem hasonlít Lizzyre,

„A sugallat biztos volt, gyors és erős”.

Ugyanilyen logikátlan az, ahogy de Vries úrhoz utaztában egyszerre megvilágosodik neki, hogy Lizzy a gyereke miatt lop (holott az sem biztos, hogy lopott).

A Hold[11] különösen az első részben fontos. Jelenti a (misztikus) éjszakát, a „holdkóros” kifejezés a bódult szerelmeseket (Lizzyt és Dedint). Störr és Lizzy bódult korszakainak egyikében is megjelenik a hold:

„ – Nézd a hold, veled vándorol a hold – mondtam neki meg ilyeneket. Meseszerű dolgokat. (Volt a nappaliban egy régi, nagy óránk, domború számlappal, s az csillogott felettünk a homályban). S akkor végre fájdalmasan elmosolyodott. Azt kérdezi tőlem: – az a hold? – Amire én: – hát nem tudtad? – És meg is öleltem egy kicsit.”

Hasonlóan nyugtató hatású és meseszerű a Störr álmában megjelenő szobalány:

„Pedig oly valóságos volt a mosolya, s oly barátságos fény a szemében – olyan volt, mint maga a hold. Mikor nyugtalan éjszakákon hirtelen fellép az ég egy sarkán, és bomlott és álmos mosolya van, olyan volt nekem ez a kis jelenés” .

2. Hallás

A hallási érzékhez több motívum is kapcsolódik: a csend, a zaj, a zene és a tánc, a fütyörészés önálló motívum, együttesen azonban – akárcsak a látáshoz tartozó motívumok – még fontosabbak. És talán még jobban összefüggenek.

Csend

A csend hatvanháromszor (20+30+7+6) szerepel a regényben, csökkenő mennyiségben. Jelentése viszonylag összetett, bár a jelentések összefüggnek.

A csendet így definiálja Störr:

„A csend pedig alapvető valami, mintha azon épülne fel a világ.”

Vagyis sokkal szükségesebb, mint bármi, ami hangot ad. Störrnek hajós életéhez tartozó élménye a csend:

„S azok a könnyű kis képek jártak elém – napos fedélzet, nagy szélcsend és boldog unalom, igazi csend…”

A csend olykor – zajok után – kifejezetten „hangos” is lehet, vagyis olyan, amire felfigyel az ember. Így menti meg Störrt hajótüze idején az öngyilkosságtól:

„– Mi ez a csend? – kezdtem fülelni kifelé.
– Elállt a szél? – S felugrottam a helyemről.”

Vagyis a csend gyakran jelent valami jót. Így magát a boldogságot is, pl. Lizzy és Störr szerelmi boldogságát:

„S otthon csakugyan jó volt nekem egy ideig. Nagyon jó. Nagy csend volt a rakományok és karattyolások után, a redőnyök leeresztve, a világ kirekesztve, mintha békesség ereszkedett volna a szívemre.”

Ugyanilyen csendben boldogok párizsi tartózkodásuk végén, vagy Londonban, a jégpályán, vagy mikor Lizzy a beteg Störrt ápolja. Mindegyik esetben „nagy csend”-ről, „gyönyörű csend”-ről olvashatunk.

Störr számára a csend régi élmény: kisdiákként olvasott egy kedves könyvet, melynek címe: „Egy csendes ember története”. Mikor felnőtt fejjel azon vívódik, Lizzy hűtlen-e, és próbál a munkába temetkezni, eszébe jut a régi érzés:

„És csend volt bennem, valami régi csend, amely nem is tudom, honnan való, vagy mire emlékezteti az embert? Annyi tény, hogy nagyon elkomolyodtam. Mintha valami áldott lehelet érte volna, békesség volt a szívemben.”

Az emlék és a csend összekapcsolódik Lizzy elvesztése kapcsán is:

„Valamely elvarázsolt vagy megdermedt csendben lakott a szívem szomszédságában, egy másik szobában valahol – mondjuk úgy –, ahova csak be kellett nyitni, s ott volt ő, nagy csendbe merülve, s olvasta furcsa könyveit.”

Ez a Kékszakállúra emlékeztető bekezdés is mutatja: Lizzy egyik jellemzője a csend. Igaz, amikor Störr-rel élt, ez a csend nemcsak kellemes dolgokat jelentett. Hallgatagsága sokszor titkolózást jelentett:

„– És mért akarta megmérgezni magát? – Néma csönd.
– Ejnye, de furcsa, maga mindig csak hallgat.”

Bizonytalanságot, tehetetlenséget is kifejezhet, ha valaki halkan beszél:

„– És mit tehetek én róla, hogy olyan rossz vagyok – mondta [Lizzy] csendesen, és szemeiben megcsillantak a könnyek.”

Kifejezetten félelemét jelzi Lizzy halk beszéde, amikor Störr a vita hevében kezd indulatba jönni:

„– Azt hiszi, nem gondoltam rá, már ott a hajón is, hogy itt kellene végre hagyni magát?
– No látja – feleli megint. Csak jóval csendesebben. Úgy látszik, mégiscsak megijedt egy kicsit.”

A csendes beszédnél is ijesztőbb és szomorúbb a csendes sírás, pl. Miss Bortoné, amikor Störrt arra kéri, tűnjön el az életéből. A sírás viszont legalább valami indulatot fejez ki, nem így az a csend, amelyet Störr akkor érez, amikor azután nyomoz, kivel csalja Lizzy:

„S hogy mire gondoltam, arról semmit se tudok. Süket és templomi csend volt bennem, s ha valaki megkérdezi akkor, hogy mi bajom van? – Túl nagy erőfeszítések után voltam én így azelőtt.”

Összefoglalhatjuk, a csend egyaránt jelenthet jót is, rosszat is, hordozhat indulatot és megnyugvást is. A regény végére azonban a nyugalom kerül előtérbe.

Zaj

A zaj – amely negyvenszer (11+13+8+8) szerepel a regényben – annyival egyszerűbb a csend-motívumnál, hogy szinte mindig valami rosszat, kellemetlent jelent. Az eltérés csak a fokozatokban van.

Még nem igazán kellemetlen az, ahogy a víz kotyog a vedrekben. Ilyen kétszer szerepel a műben: egyrészt amikor Störr megbetegszik a kagylóevéstől, másrészt Störr képzeletében, amikor a vörös posztóval bevont borozóban a spanyol témájú képet nézi:

„S én még a víz kotyogását is hallani véltem a vedrekben, s a szőlő mézes illatát éreztem a hegyekből.”

A két jelenetben az a közös, hogy önmagában mindkettő kellemes, de mindkettő kellemetlenség előtt vagy után történik.

A kotyogásnál egy fokozattal hangosabb a karattyolás. Ezek elől menekül a Lizzy melletti csendbe Störr, de nincs hova menekülnie, mikor Miss Borton kikosarazza:

„A szívemben tompa csend. A fülemben pedig mindenféle karattyolások, még zene is.
Illetve: mintha harangoznának bennem, ez olyan volt. S én hallgatnám.”

Még hangosabb és még pejoratívabb fokozat a lármázás, zakatolás. Mindkét szót olyan értelemben használja Füst Milán, hogy valaki túl sokat dolgozik, túl intenzíven él. Így a malájok, akiknek az örömeik túl intenzívek, vagy Störr édesanyja, ez a „mindig aggodalmas, feszült szorgalmú zakatoló” (szemben a „gúnyos és lusta mosolygó”-val, az édesapával). Störrben mindkettő: a zakatoló (Lagrange-né mozdonynak nevezi) és a tespedő is megvan, de többnyire az előbbi győz:

„És mégis. A vége mégiscsak az lett, hogy zakatoltam” ,

írja kémiai találmányáról (amelyet végül mégsem készít el).

Az apa és anya viaskodása még hangosabb:

„…milyen ördögi dolog az és sátáni zenebona, mikor két ember viaskodik valakiben” .

Zaj-értékű lehet a zene is. Störr például így jellemzi saját éneklését:

„…[a szél] sivított odakinn, és verte az ablakokat, én meg idebenn ordítoztam.”

Még gúnyosabban fejezi ki magát, amikor Mahler zenéjét jellemzi:

„Egy Mahler nevű híres áradozónak adták elő valami tombolásait két és fél órán át, hogy már a lelkem is összezsugorodott, az idegeim viszont ágaskodni kezdtek, mint a lovak.”

Minél hangosabb valami, annál kellemetlenebb tehát Störr számára. Ezt meg is fogalmazza a mű végén:

„…szívderítő nyugalom helyett nyugtalanító tüzeket: szenzációkat vagy zenebonát [kaptál], síp helyett dobot” .

Az ő világa a csend, mely a mű végén győzedelmeskedik.

Fütyörészés

Mindössze tizennégy (3+5+2+4) előfordulásával és viszonylag egyértelmű többletjelentésével a regény egyik auditív kismotívuma a fütyörészés.

Ha nem a szél vagy a vonat fütyülését jelenti, akkor mindig jelen van egy többletjelentés: a könnyedség, gondtalanság, játékosság (vagy ennek tettetése).

Amikor a hajótüzekor Störr későn adatja le a vészjelzéseket, az első tiszt ezt mondja valakinek:

„– Most már fütyörészhet”

megpróbálva úgy beállítani, hogy Störr nem vette elég komolyan a tüzet – most ő, az első tiszt kicsinyli le a vészjelzést és a sziréna búgatását ezzel a mondatával.

Ugyanilyen lekicsinylő próbál lenni Störr akkor, amikor először próbál őszintén beszélni Lizzyvel:

„Nagyon rendben van ez így – gondoltam én, s igyekeztem elhitetni magammal, hogy még mindig nyugodt vagyok.
– Még mindig nincsen semmi baj. – És nagyokat fütyörésztem.”

Ugyanígy fütyörészik, amikor a vonat elhalad, rajta feleségével és Dedinnel. Egyszer pedig – még jóval ezelőtt – egy inasgyerekre is gyanakszik, akit „bámész fiú”-nak gondol:

„S ezt nemcsak onnan veszem, hogy láttam őt egyszer a kapualjban fütyörészni és magában nevetni…”

A gondtalanság tehát nem szimpatikus tulajdonság, a francia ifjaké sem, akik „fogaik közt fütyörésztek”. Pedig Störr folyton ezt próbálja mutatni magának: a francia kisasszonyokkal kapcsolatban, vagy Tannenbaum úrra gondolva.

A füttyentés másik – köznapi – jelentése (a nők utáni füttyentés) akkor jön elő, amikor azt játsszák, hogy Störr „leszólítja” Lizzyt:

„Körüljártam ugyanis a fülkét saroktól sarokig, hogy ne tudjon elérni … vagy füttyentettem, mint hajdan a madaraimnak, és eltűntem a sarkon.”

Zene, tánc

Nyolcvankétszer (13+36+10+23) szerepel olyan kifejezés a műben, amely zenére, táncra, dallamra vonatkozik. Igaz, nem kapcsolódik zenéhez mindegyik, sőt túlsúlyban vannak azok az előfordulások, ahol a zene csak metaforikusan van jelen.

Már Störr gyerekkorában is, amikor a francia nevelőnőbe anyanyelve dallamossága miatt szeret bele. (Francia nyelvűsége vonzza Lizzyhez is.)

Lizzyt egy szigeten ismeri meg, ahol együtt lakik egy társaság, melynek viszonyaira Don Juan, aki elmeséli e viszonyokat, gúnyosan az „egész összhangzat, toda armonia” kifejezést használja.

Mikor Störr elveszi (és e szigetről elviszi) Lizzyt, ha nem is összhangzatról, de „a szándékok pillanatnyi összecsengéséről” beszél. Igazi harmónia szól viszont Miss Borton szavaiból:

„Mikor is megszólalt, még egyszer a csendben. S nincs az az angyali tisztaság. Mint az üvegharangok, ez olyan volt.”

Mint tudjuk, Störr sokáig érzéketlen az „égi” dolgokra, így Horrabin Pit úr kérdésére is:

„– …a csillagok futása is hiábavaló? Vagy az égi harmonisztika?
…– Ha magának a fazekában valami rotyog, mit mond Ön akkor? Hogy milyen szép harmonisztika van itt, no, nem igaz?”

Az indulatosság kifejezésére máskor is használja Füst Milán a zenei motívumokat. Gyakran, más művekben is visszatérő fordulat indulat kifejezésére a következő:

„S valami különös méla dallamot éreztem feltörni a szívemből”. [12]

Lizzy indulatának „dallamát” nem a szavak szintjén érhetjük tetten, hanem a hanglejtésében:

„– Mi lelne, édes Isten. Semmi a világon. Csak kicsit különösnek találom az életet – jegyezte meg szinte dallamosan.”

Störr – és Füst – másik visszatérő fordulata jókedvet fejez ki:

„Nekem oly jó lett megint az étvágyam, hogy dalolni tudtam volna.”

Átvitt értelemben beszél Störr zenéről, amikor arról ír, miért kellett neki és a két hölgynek részt vennie a Kodor-rendezte vacsorán:

„Mert mi szolgáltatjuk a traktérhoz a zenét.”

Kevesebbszer szerepel a zene úgy a regényben, hogy valóban zenét jelentene. És ilyenkor gyakran jelent valami többletet is.

Így pl. amikor Störr és Mrs. Cobbet énekel, nyilvánvaló a kettejük közti – nem zenei – harmónia (jellemző, hogy Kodor – a jelenet disszonáns szereplője – elalszik). De ugyancsak a szereplők egyetértését fejezi ki, amikor Störr karácsonykor feleségének és Lagrange-nénak dalol, vagy mikor Lizzyvel táncol. (A kuplééneklés – úgy látszik – Störr legnagyobb nyíltságát, hódító szándékát, „kedélyességét” fejezi ki, mindössze az említett két alkalommal kerül rá sor.)

Ugyancsak szimpátiából jár Störr a Brébant-Jouy kisasszonyokkal hangversenyre. Viszont ebből adódik ellentétük és szakításuk is: Störr ugyanis se Mahler „tombolásait”, sem Wolf dalait nem élvezi. Itt tehát a zenei ízléskülönbség vezet személyes „diszharmóniához”. És ezt igyekszik helyrehozni, amikor egy vasárnap fel akarja keresni a kisasszonyokat, kezében két csokor virággal és a Messiás-oratórium partitúrájával.

Lizzy jókedvét elárulja, hogy táncol és énekel, amikor megtudja, Störr a rendőrségen nem járt sikerrel. Störr szintén örömében dalol, amikor részegen megy haza a Kodor-féle összejövetelről. Igaz, nem derül ki, valóban dalol-e:

„S szívemben a következő dal fogalmazódott meg a szerelemről:
Hogy én, ha akarom, én most már az egész világot is meghódíthatom.”

A zene helyszínének is jelentése van A feleségem történetében. Störr Párizsban az Operánál pillantja meg Miss Bortont. Mikor Louise kisasszony meggyógyul, Störr a hangversenyterembe belépve látja meg először. Még fontosabb, hogy Lizzyt is az Opera közelében látja viszont, ahogy Lagrange-nénak elmeséli. A regény három nőalakja, akihez Störrt érzelmek fűzik, ily módon helyileg is kapcsolódik a zenéhez – utalva arra a harmóniára, amely lényüket körülveszi, vagy arra, amellyel Störrhöz kapcsolódtak vagy kapcsolódhattak volna.

3. Ízérzékelés

A látás és a hallás csoportja után következzenek most azok a motívumok, amelyek az ízérzékeléssel kapcsolatosak.

Evés[13]

Az evés is a legfontosabb motívumok közé tartozik A feleségem történetében, különösen a hozzá kapcsolódó motívumokkal együtt (amit esznek, illetve az ivás-motívum és „tartozékai”). hetvenhatszor szerepel a műben (31+31+8+6), megoszlása egyenetlen, különösen a mű második felében vannak hosszabb kihagyások; előfordulása egyenletesen csökken. Amikor Störr a legféltékenyebb, szinte az evésről is megfeledkezik[14].

Szinte minden esetben tapad az eredeti jelentéshez valami többlet, de szinte minden esetben megmarad az eredeti jelentés is.

Az egyes jelentések megoszlása változó. Összefoglalólag azt jegyezhetjük meg, hogy míg a regény elején az evés inkább élvezet, a végén inkább szenvedés. Ez azzal is magyarázható, hogy a regény eleji Störr „állati” létének része az, hogy szeret enni; lelki szenvedései is testi betegséggel, gyomorbajjal kezdődnek.

A) Eredeti jelentés

Tisztán eredeti jelentésben az evés tízszer (2+6+1+1) olvasható. Sokszor időt vagy helyet jelöl.

Störr-re jellemző, hogy gargantuai étvágya van. Ugyanígy Gerard Bistre is, akinek halála után a nevét Störr „kölcsönvette”:

„Kedves fiú volt, nagyszerű zabáló, mint jómagam is egykor, csak ezt abba kellett hagyni neki. Mert meghalt a szegény, meg bizony, véglegesen, s méghozzá csúnya baleset folytán.”

Ennek a részletnek a stílusban rejlő fekete humora is „gargantuai”.

Störr-rel és Bisttel szemben vannak, akik nem „komoly evők”, számukra az evés csak pótcselekvés. Ilyen Dedin, aki kockacukrokat majszolgat a legkínosabb helyzetekben is, vagy a második pszichoanalitikus, aki diót ropogtat. Störr változása azon is látszik, hogy szórakozottságában elmajszol fél kiló birsalmasajtot.

A teljesen egyértelműnek látszó részletek mögött is lapulhat második jelentés, mint pl. a következő példában:

„– Miért nem ebédel itthon? Mikor itt is fizetve van az ebédje? – kérdeztem tőle [Lizzytől] nyugodtan. – Nem vagyok én bolond, kérem, hogy kétfelé fizessem ugyanazt.”

Az evés és az otthon, az evés és más testi élvezetek a műben gyakran találkoznak. Így ez a rész értelmezhető úgy is, hogy Störr nemcsak a fölösleges pénzköltésért tesz szemrehányást, hanem amiatt is, mert Lizzy nem otthon keresi az otthont és a testi élvezeteket.

B) Emberi kapcsolatok

Hússzor (9+10+1+0) kapcsolódik az evés testi vagy lelki megismeréshez, intimitáshoz, szeretethez, vagyis emberi kapcsolatokhoz.

A mű elején Störr épp a testi érintkezés helyett választja az evést:

„Ehelyett az ételek kezdtek mindjobban érdekelni – különösen mikor utazásaim során új meg új világok nyíltak meg előttem. […] aki a népek lelkét meg akarja ismerni, annak mindenekelőtt ennie kell az ételeikből”

Evés és (lelki) megismerés itt azonos. Sokkal prózaibban azonos Ridolfi úr esetében:

„sajnálta, hogy nem kóstolta meg ezt a gyönyört is, a könnyűszívű francia nővel” .

A normann pincér (aki hajdan kapitány volt) szintén az evés felől próbálja „megfőzni” Störrt:

„– Hát ehetik ott [a hajón] ilyet? – ostromol egyre. Tudni kell, hogy tiszteletemre sajátkezűleg hozott elém egyfajta kásával főtt húst, hazájabeli készítményt, és nagyon nógatott, hogy ízlik-e nekem a főztjük?”

Ráadásul megjelenik a haza fogalma is az ételekhez kapcsolódva, akárcsak annál az összejövetelnél, amely helyett Störr és Lizzy inkább korcsolyázni megy.

Amikor Lizzy beteg, Störr tanítja enni – kettejük kapcsolatának legintimebb pillanatai ezek. Miss Borton pedig Störrt tanítja, többek közt a sör élvezetére, vagy tervezgeti, hogy fog rá főzni. Ugyanígy két ember közötti intimitásnak a része, ahogy Lizzy olykor-olykor gondoskodik Störr-ről, pl. megfújja a levesét.

Störr a csókolózásban is ugyanolyan mohó, mint az evésben:

„Vagyis elkezdtünk csókolózni. S mindjárt ott az előszoba közepén. De milyen eszeveszetten és végtelenül, igazán. Én legalább. Mert én ezt is úgy csináltam. Mintha enni akarnék belőle, úgy elkomolyodva.”

Az evés tehát a legkomolyabb dolog. Mint láthatjuk, két ember kapcsolatában is – de csak a mű elején, a harmadik-negyedik részben ez a jelentés (Dedin feltűnésétől eltekintve) eltűnik.

C) Pusztítás

A regényben tizenháromszor (5+4+3+1) függ össze az evés pusztítással, pusztulással, bűnnel, rontással.

Már a bevezető imában túlsúlyban van ez a jelentés. Az ima a Miatyánk parafrázisa, amely könyörgés a mindennapi kenyérért („Panem quotidianum da nobis hodie”). A kenyér a Füst Milán-i imából hiányzik. Benne van viszont a kísértés („Et ne nos inducas in tentationem”), amely eteti az emberben lévő szörnyeteget, forró serpenyőn égetve az ember húsát.

Az emlékek purgatóriuma a hajó égésekor jelenik meg először: Störr arra emlékszik, amikor barátjával feltörték a kamrát, úri módon csinálva a rablást.

Átvitt értelemben az evés jóval kevésbé kellemes:

„– No látod – mondta [Kodor] –, most megeheted, most egyszerre az idegeneket nem akarják.”

Ez az indulatos kifejezés elég köznapi. Sokkal jellemzőbb Füst Milán egyéni nyelvére a következő rész:

„S én még mindig azon töröm a fejem, hogy szeret-e? Mintha ki kellene kóstolnom a mélyét mindannak a keserű kétségnek, amelyet magamban gyermekkorom óta hordok: hogy nem értem, és nem is ismerhetem ezt az életet egészen.”

Miss Bortonnak magyarázza, mi baja van a feleségével:

„– De tudod-e, mit tesz az, amikor addig kínoznak valakit, amíg fel nem emészti magát, az eszét meg a szívét”.

Az emésztés, evés, mint a teremtés ellentéte jelenik meg többször is, így amikor valamelyik szereplő – az alábbiakban a Brighton szálló igazgatója – nem ebben az értelemben használja, Störr olyankor is így érti:

„– No, látom én – azt mondja –, magát megeszik a nők. Hisz magának a bőre alatt már semmije sincs. Egy kis zsír vagy ilyesmi.
– Ne mondja – nevettem én.
– Maga meg van emésztve – jelenti ki kedvesen, és felemelkedik a helyéről.
– Nem vagyok megemésztve – felelem én.
– De igenis, meg van emésztve – jelenti ki csökönyösen.”

Mikor Störr leszáll a vonatról, miután leszámolt feleségével és Dedinnel, elégedetten fütyörészik. Az idő is szép:

„Mert gyönyörű volt a reggel, megint tavaszias, friss szél volt, és fényes-erős napsütés, hogy szinte harapott.”

Ha az olvasó visszaemlékszik arra, amit Störr a házmester fejéhez vágott, amikor a nap teremtéséről és pusztításáról vitatkoztak[15], ez a szép idő rögtön vészjóslóvá válik.

D) Szertartás

Kilencszer (4+4+1+0) kapcsolódik a regényben az evéshez szertartásos jelleg. Ez nem mindig egyértelmű, de az ismétlődések ezt a benyomást erősítik.

Ilyen ismétlődés a hús-kenyér-bor evése, ahol a hús helyett lehet kagyló is:

„Valami olcsófajta kagylót ettek, fehér kenyérrel, és bort ittak rá: rögtön csatlakoztam hát hozzájuk.”

A két tagmondat között következtető viszony van, holott nincs közvetlen ok-okozati összefüggés. De a jelenetből olyan tisztaság és egyszerűség árad, mint egy szertartásból.

Ez az egyszerűség – ami az ételeket illeti – sokkal pompásabb körülmények közt tér vissza Kodor fogadásán:

„– Húst, kenyeret és bort, e három dologra szorítkozom – jelentettem ki ezeknek.”

És mikor a bál és a taxisgyilkosság után Mrs. Cobbet meglátja Störrt a Brighton szállóban, így kiált fel:

„– Hát nem megint húsokat eszik?”

A gyerekkorhoz is tartoznak szertartások, pl. ahogy Störr anyja süteményeket süt a kemencében. Az sem véletlen, hogy ez akkor jut Störr eszébe. amikor Miss Bortonnal szertartásosan tervezik a jövőt.

Horrabin Pit, aki szinte mindenben Störr ellentéte, épp ezeket a szertartásokat nem fogadja el:

„Ő csak abban nem tud hinni, hogy valaki lejött volna a Hóreb hegyére, vagy hova? megmondani a zsidóknak, hogy mit egyenek? például szombaton babot. – Ezt én lekicsinylem – jelentette ki ünnepélyesen –, vagyis kételkedem benne.”

E) Öröm

Tizennyolcszor (10+5+2+1) az öröm (vagy az örömtelenség) kapcsolódik az evéshez.

Störr saját értelmezése szerint egész kálváriája azzal kezdődött, hogy nem jelentett számára örömöt az evés. A csömör a házasság alatt is visszatér, de immár nem az ételektől:

„Nincs az a háromnapos csömör, ahogy én jól voltam lakva magammal.” [16]

A regény végén pedig azt érti meg, hogy mindenki saját életét kénytelen élni – s jellemzően az evésből merít példát:

„Mert képzelj el egy egész életet ekképpen: pástétomot akartál, és csokoládét kaptál – igaz, nem rossz a csokoládé se, csak vedd a többit is ugyanígy”.

Ennél a két esetnél többször, 15-ször jelent az evés örömöt – igaz, döntően a regény elején.

Störr kalamajkájának kapcsán azonosítja az evést és az örömöt:

„semmi örömem nem volt benne, úgy el volt rontva minden belsőrészem.”

Gerald Bist kapitány ugyanezt a nézetet vallja:

„– Minek él akkor az ember – magyarázta nekem. – Az ember hónapszám be van zárva egy tetves hajóra, mint valami börtönbe, s annyi öröme se legyen, hogy egy kis rendes ételt ehetik?”

Störr örül „megkerült” étvágyának, mikor a rendőrségről megy haza, ahol Lizzy és Ridolfi ügyében járt, és örül Kodor lakomáján is. És Miss Borton testének is úgy örül, mint valami ételnek.

Ez a fajta vitalitás Störr „állati létéhez” kapcsolódik, ezért tűnik el a regény második felére.

F) Megélhetés, élet

Mindössze hatszor (1+2+0+3) jelenti az evés, az étel a megélhetést, az életet, ezt az amúgy nagyon is köznapi értelmű jelentését az étel-élet (anagramma) szópárnak, mely a napi kenyérimának, a Miatyánknak is az egyik értelme, éppen az, amelyik hiányzik a regényt bevezető imából.

Kodor figyelmezteti Störrt anyagi helyzetének kilátástalanságára:

„– Még azt se tudod, hogy miből veszed meg a holnapi levesedhez a kolbászt” [17].

A mű végén a motívumnak ez a jelentése dominál, a negyedik rész hat előfordulásából három az élethez kapcsolódik. Az egyik elégikusan:

„…minek már nekem a csokoládé?” ,

ugyanez kevésbé játékosan, amikor azon elmélkedik, nem szabad mindenáron ragaszkodni az élethez:

„…ne akaszkodjék meg egy újabb nap után, mondván, hogy még egy csöpp öröm kellene neki – még egyszer ugyanaz: a napkelte, és még egy kis kenyér…”

Édesség

Százhuszonhat (21+69+13+23) előfordulásával az édesség mint motívum a leggyakrabban használtak közé tartozik. Talán meglepő, hogy egy tulajdonságot kifejező szó ilyen gyakran szerepel a regényben, és ha ebből kivonjuk azt a huszonkét (10+8+2+2) megjelenést, ahol az „édes Isten”-fordulatban (vagy variációiban) szerepel, még mindig meglepően sok marad. Ez azzal magyarázható, hogy bár nincs nagyon sokféle jelentése, a jelentésváltozatokat gyakran használja Füst Milán.

A) Eredeti jelentés

Nehéz az eredeti jelentést elkülöníteni a metaforikus alkalmazásoktól, a hat (0+4+2+0) eredeti használat sem „tiszta”, mint a következő példa is mutatja:

„S volt ott szó lépesmézről mármint egyesekről, akik nagyon is szeretik a lépesmézet”.

A lépesméz itt eredeti értelemben áll, de néhány sorral lejjebb már másodlagos jelentés is járul hozzá:

„Hogy valami különös vagy excentrikus társaság lehet ez, amelybe keveredtem. Hogy ezek talán mind nagyon szeretik a lépesmézet, s hogy Isten tudja, mi fűzi ezeket össze.”

A lépesméz itt bizonytalan jelentésű, s csak a motívum további használatából egészül ki.

A motívum eredeti jelentései között szerepel a cukrász, a csokoládé, de nem szerepel az „édes” melléknév.

B) Megszólítás

Huszonhatszor (0+17+1+8) találkozhatunk a motívummal megszólításként. Érdekes, hogy a mű elején senkit se szólítanak „édes”-nek. Az első ilyen – képzeletbeli – megszólítás is egy ismeretlen hölgynek szól. Lizzyt először játékból szólítja így, legközelebb Lizzy nevezi „édes”nek Störrt (igaz, ez nem tisztán megszólítás):

„– Madár és hegedű – sikította –, maga édes” ,

Störr csak akkor, amikor hazamegy látszólag egy otthonfelejtett tárgyért, valójában gyanakvásból:

„– Én vagyok, édes, ittfelejtettem valamit.”

Rögtön kitűnik a kapitány őszintétlensége. Egyetlenegyszer őszinte Störr, mikor(egyik) rövid ideig tartó boldogságuk időszakában így szólítja feleségét:

„– Akar valamit, édes? – mondtam neki ekkor, mint egy álmodó. Mert akkor ő jó volt nekem.”

Ezután a megszólítás csak a többi nőnek jár, nomeg furcsamód a férfiaknak (pl. Horrabin Pitnek). Lizzyhez ez a megszólítás nem elég őszinte.

C) Édes Isten

A megszólítás egyik speciális esete Isten megszólítása. A vallási motívumok közt tárgyaltuk jelentéseit, itt csak azért szükséges megemlíteni, mert Istent Störr leggyakrabban így szólítja meg, szám szerint 22-szer (10+8+2+2), különösen gyakran a mű elején. Variációi: „édes Istenem”, „az édes Istenért”.

D) Szép, vonzó, kedves

Leggyakrabban, ötvenegyszer (5+27+6+13) az „édes” jelző kedveset, szépet, vonzót jelent. Gyakran egyfajta kicsinyítés rejlik mögötte. Variációja a „cukros” melléknév. Furcsamód nemcsak személyekre vonatkozhat:

„Remek hajó volt, cukros, kényes, mint egy kisasszony, egy születésnapi torta, vagy minek nevezzem?”

Érthető, hogy Störr számára – ahogy minden hajós számára – a hajó (női) emberi tulajdonságokat rejt – a hajós pedig úgy félti, mint egy nőt. A kínaiak viszont hazájuk partjait gondolják „édesnek”.

Störr a kicsinyítést sokszor hozzá is fűzi:

„Ó, a kis édes” ,

gondolja például Miss Bortonról.

Kodort nemcsak ravaszdi mosolya teszi megnyerővé, hanem

„egy kis öreges édesség a szeme szögleteiben – de mint a mazsolaszőlő!”

Mivel a szó nem eredeti jelentésében áll, félre is érthető. A különböző szereplők mást értenek rajta. Pl. Lizzy és Störr így beszéli ki Miss Bortont:

„– Hát nem édes? – kérdezi a feleségem.
– De bizony édes – feleltem én.”

Lizzy részéről némi lekicsinylést, affektálást hallhatunk itt, Störrtől viszont kezdődő vonzalmat.

Az „édes” mint értékelés ugyanakkor kevés is lehet, például Mrs. Cobbetnek:

„– Vagy mondd legalább, hogy szeretsz. Hát nem tudod mondani legalább?
– Édes vagy – mondtam én.
– Azt mondd, hogy szeretsz.
– Gyönyörű vagy – mondtam én.”

E) Felfokozottság

Huszonegyszer (6+13+2+0) jelent a motívum valamiféle felfokozottságot: szexuális vágyat, negatív vagy túlzott érzelmet. Bár a három alkategória egymással ellentétes, mégis ugyanazon a síkon jelent többletet.

Az eredetihez nagyon közel álló a motívum jelentése első példánkban (Störr és Dedin beszélget):

„– No látja, ez már komoly beszéd. Ön semmi sem, ezt értem. És miből él?
– Hát ez rejtély bizony – feleli ő és cukrokat eszik. Minthogy sérthetetlen volt e lovag, most már tudom, hogy az volt.”

A cukor itt lehetne szimpla külső körülmény, ha Füst nem kapcsolná épp ehhez a következő mondatot logikailag („minthogy”). A többletjelentést emeli ki, hogy a cukorevést a jelenet végén újra olvashatjuk.

A túlzott édesség a regényben mindig gyanús. Amikor egyértelműen negatív szövegkapcsolatban kerül elő, könnyű dolgunk van. Ilyen pl. a hajó égése:

„…émelyítő édes szagok ezek, majdnem hánytam tőlük” .

De Dedin jellemzésénél csak később vesszük észre, hogy pejoratív:

„Csatakos bajusza volt, és édes a szája”

Különösen akkor értjük meg, amikor másodszor olvasunk róla: a harmadik rész végén, a vonaton, Störr-rel való utolsó találkozásukkor:

„S azt a kis édes száját is nyomban összeszorította.”

Az édesség Dedinnek szinte eposzi jelzője.

Másfajta édesség a szerelemé. A „mézeshetek” köznapi kifejezés a regényben is megtalálható. Ami kellemes, az édes is Störrnél, így pl. a harmadik részbeli álma:

„Mert szinte semmi se volt, és mégis kimondhatatlanul édes, mint a mennyország.”

A legmeghittebb időszakokat Störr rendre édesnek nevezi:

„Így gyötörtük mi egymást csupa édességgel, hogy már majd belehaltunk.”

Az idézet is mutatja, hogy szinte túl nagy édességről van szó. Störr érzi is, hogy ez más, mint a régi élete, képtelen ugyanúgy dolgozni:

„Hogy pedig szerelmi nyavalyás lesz énbelőlem, és épp az édességekbe fogok belegebedni, ezt se hittem volna magamról.”

Sőt, egész kereken kijelenti:

„Az édesség ugyanis megeszi a lelket, tudjuk.”

Ezek alapján elképzelhető egy olyan értelmezés is, hogy Störr képtelen elfogadni azt, ami kellemes, jó, örömöt szerez, és menekül előle – így magának keresi a bajt, a konfliktusokat. Erre figyelmezteti is Gregory Sanders:

„– Szóval, sehogy sem akarod azt, amit annyira szeretsz?” ,

és később:

„…való az neked egyáltalán, ami jó? Mikor nem tudsz bánni vele?”

A mű végére aztán az „édes” szó eluralkodik, különösen megszólításban, illetve abban az értelemben, hogy „kedves”, „jó” – Störr megtanulja értékelni az élet édességeit.

Zöldség

Tizenkilencszer (5+9+2+3) találkozunk a regényben valamilyen zöldséggel, ám nem mint étellel-itallal. Ételként vagy italként legfeljebb azokat a citromos vizeket említhetjük, melyeket Störr a hajó égésekor fáradtság ellen iszik.

Az egyik visszatérő növény a citrom. Gregory Sanders természetes gyógymódként fogyasztja, hogy Störr majd kiszalad tőle:

„Mert rettenetesen hatott rám ez a bölcsesség meg a citromok együtt.”

A másik visszatérő zöldség a sárgarépa[18]. Van egy mondás, amely kétféleképpen is szerepel a műben:

„És úgy itthagyom őt a természetével együtt, mint Jancsi a sárgarépát, ahogy nálunk mondani szokás”, illetve „unalmasak e művek, mint a sárgarépa, kisasszony”[19].

Isten léte, a szentségek és a sárgarépa szintén kétszer kapcsolódik össze:

„Nekem a házasság sem volt akkor nagyobb szentség, mint a sárgarépa, mondjuk” , illetve „…Mintha bizony a sárgarépa nem bizonyítana éppúgy mellette vagy ellene, ahogy forgatom a dolgot.”[20]

Lizzy házassága előtt „főzelékben” élt, Lagrange-ék „tökfilkók”, Lagrange-né „üres, mint a lopótök”. Störr, a gargantuai húsevő[21], így nincs jó véleménye a vegetáriánusokról, pl. Horrabin Pitről, aki

„Salátaevő a javából, misztikus ember, korán kelt fel a madarakkal” ,

vagy Inez kisasszony rokonairól:

„…ezt én már nem akartam. Nem a sötétlő démonokat, s nem a világos tekintetű önzetleneket, akik csupa lélekből állanak, s még az ebédjük is csupa saláta.”

Ivás

Ötvennyolcszor (7+31+16+4) van szó a regényben ivásról. E motívumba tartozik az is, amit isznak, de nem tartozik ide a részegség, mert az – szinonimáival együtt – külön motívumot alkot.

Beletartozik viszont az a tizenkét (1+9+2+0) előfordulás, ahol nem ivásról, hanem olajról van szó. Az olaj és a bor ugyanis összekapcsolódik a műben, különösen Kodor személye körül. Kodor borokról beszél, bort iszik, borral kereskedik, borokat vásárol és szállít. Igazi dionüszoszi figura. (Amikor a mű végén a sörtől gyógyul meg, már nem is önmaga, Störrt már nem is érdekli.) Illik hozzá az olaj is, amivel szintén kereskedik. Az olaj üzleti felemelkedésének jelképe, ez az az üzlet, amelybe Störr nem hajlandó belépni. (Igaz, Störr De Vries úrnál tett látogatásában is jó előjel, hogy felismeri a lenolaj illatát.) A bor és az olaj a görög áldozatok kelléke, mely Kodor görög istenségre hasonlító személyén keresztül összekapcsolódik.

Kodorra tehát a bor jellemző, ahogy Störr-re is (különösen az oportói), Lizzyre a tömény italok, főleg a rum, Lagrange-néra szintén a rum és a pálinka, Miss Bortonra a sör, Mrs. Cobbetre a pezsgő, a Brébant-Jouy kisasszonyokra a likőrök. Amikor Störr próbálja Lizzyt enni tanítani, „kitűnő karcost” isznak hozzá – itt valóban közel áll Lizzy Störrhöz. Amikor Lizzy pezsgőt iszik, Störr az elzülléstől félti, s szinte bizonyítéknak tekinti arra, hogy Lizzy megcsalta. Amikor viszont Störr csalja meg Lizzyt, rozsólist és gint iszik. És amikor meg akarja változtatni az életét, mintegy Miss Bortonnal is vitatkozva, sört rendel magának – de nem issza meg. A mű végén Störr egyáltalán nem iszik, csak társaságban, akkor viszont bármit (pezsgőt, konyakot, grogot). Belső változását tehát az is jelzi, hogy mit iszik.

A bor a könnyedség jelképe. A malájok például

„mint a könnyű bort, úgy szürcsölik az életüket” .

Mrs. Cobbet társnőjéről, Winnyről pedig így ír Störr:

„Ha visszagondolok rá, olyan az emléke bennem, mint a boré: könnyű, tűnékeny és mégis boldog.”

Ugyanakkor a borospalackok pinceszagáról asszociál Störr Lizzy halálára, ami ugyanolyan előjel, mint az olaj, csak míg az a siker előjele, a bor földszaga a valós halálé.

A negyedik rész végén Störr a nem megfelelő ételekről, mint az élet tévedéséről elmélkedik, a harmadik rész végén még egyértelműbben fogalmaz:

„…átkozott ember vagyok én, mást ma már alig is tudok elképzelni magamról – akinek nem adatik kielégülése semmiben a világon. Úgy látszik, ez a sorsom. Hogy szomjas legyek, amíg élek. És enyhülést semmiben se találjak.”

Cigaretta

A regény egyik olyan motívumához érkeztünk, amelyet nehéz besorolni. A cigaretta mindenképpen az érzékszervekhez kötődik, de lehet az evés-iváshoz is kötni (mint orális műveletet)[22] ugyanúgy, mint a bódulatokhoz.

Harminchétszer (7+19+8+3) dohányoznak a műben, a negyedik részben tehát feltűnően kevesebbszer, mint előtte. Ugyanúgy, mint az ivásnál, itt is jellemző, ki mit szív. Lizzy és Dedin cigarettázik (Lizzy a könnyű cigarettákat szereti, melyeknek könnyű a füstje, sőt még a tárcája is), Kodor szivarozik, a malájok bagót rágcsálnak, a szebenikói özvegyasszony pipázik[23]. Elmondható, hogy Störr rangsorában a szivar áll az élen, utána jön a pipa, s a cigarettát kicsit le is nézi (bár olykor maga is rágyújt): a cigarettázás pótcselekvés, a többi élvezet.

Talán ebben különbözik a feleségétől:

„Megvetettem. S már az első percben, mikor először rakta keresztbe előttem a lábát és rágyújtott.”

Ebben a mozdulatban benne rejlik kettejük különbsége, a könnyedség hiánya Störrből, túlzott jelenléte Lizzyben.

Dedinhez is hozzátartozik a cigaretta (ugyanúgy, ahogy a cukor[24]), de nála ez pótcselekvés – mint az egész élete. Kodor image-ához a szivar tarozik hozzá, már első megjelenésekor is:

„– Ülj le – tette aztán hozzá, és megkínált egy „rendkívüli” szivarral.
– Ülj le – mondta megint, pedig már akkor ültem is –, ilyen szivarokat úgyse szívtál Maurokordatosz óta.”

A motívumnak (és a cigarettának) másik használata az, ha valaki megnyugvásból, elégedettségből dohányzik. Don Juan például, aki a Foradade-szigeti társaság életét (így Lizzy előéletét) meséli el, és amúgy is szereti magamagát:

„– Nagyon jól mondom – folytatta megelégedéssel szippantva cigarettájából –, igazán jól.”

Lizzy is nyugodtan (legalábbis nyugalmat színlelve) fogadja Störr hódítási sikereit, s rágyújtásából valamiféle titkot sejthetünk, ahogy kiderül: az ő kezét is megkérték:

„S előbb rágyújtott, mélyen szívta be a füstöt, azután így szólt:
– Egyszóval megint sikered volt, gratulálok.”

A jelenet megelőző részében Lizzy nevetett Störrön – ez a rágyújtás az első megállás, csend a jelenetben, s feltétlenül váltást jelent: Lizzy fölényét.

Nagy ellentét adódik abból is, amikor Störr rákérdez, Lizzy miért dohányzik annyit:

„– Fölébred, és máris cigarettázik.
– Természetes. Nekem azonnal tűrhetővé kell tennem az életemet…”

Gregory Sanders meg is fogalmazza, mit kifogásol a kapitány felesége válaszában:

„– Mért nem vagy akkor féltékeny a cigarettájára is, amit elszív, meg a múltjára vagy a nap fényére, mikor süti a bőrét, s ő borzong a gyönyöröktől.”

Störr ugyanis féltékeny Lizzy cigarettájára, ahogy pl. a könyveire is.

Megint másik használat az, ha valaki idegességében dohányzik. Lizzy ebben is kissé fordított: amikor Störr megengedi neki, hogy esőkabátot vegyen magának, Lizzy

„még a cigarettáját se szítta végig”.

Szemben a pszichoanalitikussal, aki – bár le akart szokni a dohányzásról – mikor meghallotta Störr történetét, „empátiából” rágyújtott.

Az eddigi jelentések köznapiak, s csak ismétlődésük kapcsán motivikusak, ilyen módon van a dohányzásnak egy olyan jelentőse, amely más motívummal érintkezik. Három esetben ugyanis valamilyen bűntényhez társul a cigaretta (vagy a nikotin). Az újsághírből – melynek megítélésében a házaspár megint különbözik – olvassa fel Lizzy a nikotinos gyilkos történetét. Störr is retteg attól, hogy Lizzy ezt teheti vele, igaz, ezt csak utólag tudjuk meg. Végül pedig megemlítem, hogy Lizzy hazugságai, lopási történetei között is szerepel a cigaretta:

„Ha azt mondta, hogy ide megy, nem oda ment, ha azt mondta, hogy nincs cigarettája, akkor volt.”

A bűntények külön motívumot alkotnak a regényben, s velük ily módon érintkezik a dohányzás is.

Részegség, bódulat, kábaság, káprázat

Ebbe a motívumba különféle, egymással csak lazán érintkező részmotívumok tartoznak, melyekben közös vonás az, hogy mindegyiknél jelentkezik valamilyen érzékcsalódás. Ez lehet a felfogásbeli csalódás (tompaság, részegség), de lehet nem létező jelenségek hallucinálása vagy vizionálása (káprázat). Nem tartom idetartozónak az álmot, amely különálló motívum.

A nyolcvanhét (16+47+16+8) előfordulás alapján ez a mű egyik fő motívuma. Eloszlása viszonylag egyenletes, a második-harmadik részben viszonylag több, a negyedikben kevesebb található belőle.

A) Részegség

Ez az alcsoport a szó szerinti részegséget jelenti, valamint a kábítószer okozta káprázatot. Itt tehát nem valamiféle pillanatnyi érzékcsalódásról van szó, hanem olyan állapotról, amelyre az érzéki csalódás jellemző. Tizenkilenc (2+13+2+2) előfordulása nem egyenletes, a második részben van az összes 2/3-a.

A motívum jelentése ugyan egyértelmű, használatában mégis kimutatható egy-egy típus. Van, ahol a részeg kedves, pl. a Kodor által szervezett összejövetelen Mrs. Cobbet és barátnője, vagy a Brébant-Jouy kisasszonyok:

„Minthogy ezek még össze is tették a kis kezüket ehhez, mert részegek voltak az édesek”.

De a részegség a regényben taszító is lehet, főleg Lizzy részegsége:

„Mert nemcsak hogy semmis volt, jelentéktelen és hiábavaló, nemcsak hogy a mai nyomorúságnak semmi nyoma rajta, de még részeg is – egy asszony.”

Részegen vagy kábítószeres mámorban az ember felfogása tompább, így Störré is, amikor a harmadik rész bálja után morfiumos porokkal alszik. Ugyanakkor élesebbé is teheti a felfogást, az utólagos megértést az alkohol:

„…hiába kalandozom én, igaza van Miss Bortonnak, ettől a semmiségtől úgyse tudok én már megszabadulni.
S e megállapítás oly tisztán és ünnepien állott előttem e csendben: – a részegség ünnepi csendjében.”

A különböző élvezeti cikkek fogyasztásának egyik célja, hogy tűrhetővé tegye az életet. Ezért dohányzik ébredés után Lizzy, erre válaszol neki Störr, sőt erre utal a mű végén is:

„Mert ha valaki se morfiumot nem szed, se kokaint… valami szenvedély csak kell az ilyen embernek.” [25]

A részeg emberen nem mindig látszik, mennyire az – ezt próbálja Störr kihasználni, részegebbnek tetteti magát, mint amilyen, abban reménykedve, hátha sikerül valamit kicsikarnia Lizzytől, amit józan embernek nem mondana el. Ugyanígy részegségbe „lovalja” magát, amikor Mrs. Cobbettel megcsalja a feleségét.

B) Ingovány, örvény, pocsolya

Talán ez az alfejezet (tíz előfordulás, melynek eloszlása torz (1+8+1+0)) áll legtávolabb a többitől. A rokonság abból adódik, hogy ingoványban, örvényben vagy pocsolyában az ember éppoly bizonytalanul mozog, mint kábultan. Ráadásul Füst állandóan átvitt értelemben használja e szavakat.

Már rögtön az első – és sokáig az egyetlen – példa ezt mutatja. Lizzy Párizsba érkezésük után Störrnek egy rablóhistóriát mesél, Störr azonnal arra gondol:

„Nem valami végleges ingovány ez?”

A szöveg alapján a mutató névmás egyértelműen a „rablóhistóriát” helyettesíti, mégis értelmezhető a későbbiek alapján úgy is, hogy a féltékenységre vonatkozik, melyet Störr ott így jellemez:

„ez az istenverte, konok és keserű habarék, amely amellett meg se fogható, mert nincs sehol.”

A „tüzes habarék” kifejezést Kodor csalására használja, vagyis mindenféle hazugság ehhez a motívumhoz kapcsolódik.

A legkonkrétabb pocsolya az, amelyben a parabola szerint a részeg fetreng, aki társa miatt nem tud felállni, valamint az a latyak, amelybe a kutya orrát beledugják, és amely a Störr által okozott felfordulás („lekvár”) hasonlata.

C) Tompaság, kövérség

Huszonháromszor (4+12+6+1) szerepel olyan érzéki tompaság, amelynek nem kézzelfogható az oka, vagyis nem valamilyen „külső” anyag okozza, hanem lelki állapot. (Érdekes, a kövérséget Störr nem testi, hanem lelki tulajdonságként vagy érzésként értelmezi.) Ennek leggyakoribb oka szerelmi „kábulat”, amely megakadályozza a logikus gondolkodást. Ezt veszi észre Kodor a barátján, mikor Londonban találkoznak:

„– Megbutultál, öreg Jakab, pedig okos fiú voltál azelőtt. […] Valami hülyeség van a pofádon, by Jove, becsületemre […] Mi bajod van? Illuzionista lettél, vagy mi bajod van? – Ő ezalatt azt értette, hogy idealista lettem-e?”

Ezt Störr maga is észreveszi:

„Laza lettem én, vagy mi az ördög? Nehézkes, álmodozó?”

A szerelem mellett a féltékenység is tompító hatású, már a legelső alkalommal, amikor Ridolfival van Lizzynek rendőrségi ügye:

„Kábultság ez rajtam, vagy mi az ördög?”

A szerelem, a szépség persze másokat is megbutít, pl. Dedint a bálon:

„Csak állt ott tétova nézéssel – nagyon belemerült ő is e kis tüneménybe. Mint aki el se akarja hinni magának.
– Dedin megbolondult – hallatszott eközben az elégedetlenség.
– Dedin meg van babonázva.
– Ilyen mulya lett ez?”

A vonzalom elmúlása is megmutatkozik abban, hogy Störr (fizikailag) kövérnek látja Lizzyt:

„Különben is dundi volt, kövérkés, nem nekem való.” [26]

Érdekes, hogy amikor legközelebb (nyolc év múlva) először lát (egy másik) Lizzyt, a spanyol Lizzyt, az is „lomha, kövér nő”

Tompaságot, szédületet okoz az is, ha Störr valamire rádöbben:

„Egyszóval, szinte szédültem tőle, ez olyan rémületes volt, úgy hatottak rám ennek a fiatal lánynak a szavai, a Miss Bortonéi, mikor értésemre adta, hogy úgysem fogok én elválni soha.”

Ugyanígy megdöbben, amikor Lizzy bejelenti, hogy megkérték a kezét:

„– Ha egy asszonynak megkérhetik a kezét… – próbáltam gondolkodni, de nem ment, üresen forgott a fejem. – Mint valami nagy ütéstől: béna volt és üres.”

D) Felfokozottság

Ebbe a csoportba különféle jelentésű előfordulások tartoznak, melyekben közös elem, hogy a szédületet fizikai vagy érzelmi felfokozottság váltja ki. Ez lehet túlhajszoltság, szerelem, vágy, életigenlés vagy akár a művészi felfokozottság. Összesen huszonöt (9+11+3+2) szövegrészletben található a motívumnak ez a jelentése, tehát egyre csökkenő mennyiségben.

Fizikailag túlhajszolt a hajó legénysége a hajótűzkor, pl. az első tiszt:

„Pedig nem volt ez tiszteletlen ember, csak már nagyon dülöngélt, mintha be volna rúgva szegény.”

A lépcsőházban lelőtt nő esete sokkolja Störrt:

„Mintha részeg volnék tőle, úgy hatott rám az eset, mintha álmokkal volna teli a fejem.”

A féltékenység, a bizonytalanság pedig csaknem öngyilkosságba kergeti:

„Mindenáron le akartam vetni magam az emeletről, a mélység vonzása olyan erős volt, hogy oda akartam kötözni magam az asztalhoz. Undok ellágyulás volt ez is, gyűlöletes. – […] S én egyedül voltam, mindenféle áramlások és delejek közepette. […] S ennek a szédülésnek nem éppen a mappa volt az oka, bár az is.”

A szerelem maga is egyfajta szédület, illogikus állapot (legalábbis Füst Milán regényében). Amikor Lizzy annyira odafigyel Störr-re, hogy még a levesét is megfújja, azt a kapitány „bódult korszaknak” nevezi. Störr maga sem érti, mit szeret Lizzy Dedinen – ennek kapcsán elmereng az élet logikátlanságán:

„S én nem győztem szomorkodni az életen, s nem győztem csodálni. A tébolyt és a szépséget.”

A szerelemtől más is megrészegül, pl. a bálon Hoshkin Miklós:

„Különben Hoshkin Miklós is ott állott, nem messzire tőlem. S akkor már tudtam is, mi baja van a szegénynek, mert mintha részeg volna, még a szeme is majd kiugrott a helyéből.”

Az evés-motívum kapcsán már idéztem Störr és Mrs. Cobbet részegséghez hasonló együttlétét. Mrs. Cobbetnek már a levele is „szédítő”. Kodornak viszont az üzleti ajánlata az. Störr mentegetőzik is:

„Bocsássanak meg nekem a szigorú bírák. Minthogy a mámor furcsa dolog ám. S a pénz vakít, igen, ez így van. Különösen, ha nincs valakinek.”

A gyerekkori szegénység emléke nem múlik el, a vágyak megmaradnak, pl. Lizzy cukorszeretete:

„S még mindig volt valami a mosolyában a régi bűvöletekből. Ó, hogyne lett volna, tudom én. Mert jól tudom én, milyenek a gyerekkori álmok.”

Persze lehet ez a vágy egyszerűen az élet utáni vágy. És az is okozhat részegséget:

„Van az úgy, hogy az embert a sorsa egyes fordulatainál megszállják holmi nagyarányú szédületek.”

Dedin életigenlése kevésbé szimpatikus, talán épp harsányabb volta miatt, pl. a harmadik rész bálján:

„– Új szédületeket keresek – jelentette ki viharosan. S mindjárt az est királynőjére vetette magát.”

Störr a művészetekben, a modern zenében is a túlzást kifogásolja:

„Csakhogy ma már ezek is fárasztanak engem a káprázataikkal, meg kell mondanom az igazat.”

Persze kérdés, ez nem az a fajta elutasítás-e, amelyet annyira zokon vett apjától gyerekkorában:

„…az apánk viszont nemigen szívelte az ámolygást, bele is öntött hát a zongorába egy fél kancsónyi vizet egy este.”

E) Csoda, látomás

Tízszer az érzéki csalódás látomásként, káprázatként, csodaként jelentkezik, különösen a mű végén gyakori a motívum ilyen értelmű használata (0+3+4+3).

A látomás nem mindig csoda, de mindig csodálatos. Störr pl. így írja le De Vries úr otthonát:

„Hajók fényképe volt a falakon, finom hajóké, és ez mind az övé volt, s kinn a kertben a melegágyak ablakaiból kék fény káprázata látszott, s erről már tudni lehetett, hogy nagyon finom kertészete van.”

Az otthonosságot fejezi ki ez a jelenet. De káprázatot okozhatnak kellemetlen jelenségek is, mint pl. az öregedéstől való félelem:

„Magyarázhattam én magamnak akármit, mert nincs segítség a káprázatok ereje ellen. Annál vadabbul törtek rám, mikor aludtam.”

A gondolatok, lelki jelenségek visszatérése is lehet káprázatszerű, mint pl. a Lizzytől való idegenkedés:

„Vagy ez is csak a régi tünemény? Mert voltam én már vele máskor is így. Ha túl sokat foglalkozott vele a képzeletem, utána sohase kellett. Most se.”

A mű végén Lizzy maga is tünemény, tehát igazi csodának is tanúi lehetünk. De csodaszerű az is, ami a haláláról beszámoló levéllel történik. Itt, a mű legvégén látszat és valóság, Störr külső és belső látásmódja összekeveredik.

4. Álom

A feleségem történetében az álom nemcsak mint motívum, hanem mint a regény egyik síkja is jelentős. A valósághoz csak részben kapcsolódó, belső realitás nemcsak az álomban jelenik meg: az egész regény szubjektív. Az álom (és az előző fejezetben jellemzett többi „szürreális” állapot) persze szorosan kapcsolódik a külvilághoz, a realitáshoz, de összekuszálja, eltorzítja, szétdarabolja. Ez történik a regény harmadik részének elején, a bálban[27], az azt követő taxisgyilkosságban és a Brighton Szállóban. Nem tudni, mennyi mindebben az álom, de teljes valóságnak számos okból nem tekinthetjük.

Először lássuk, miben érintkezik ez a rész az előző valóságos világával.

Störr a második rész végén elalszik:

„– Filozófusok! – erre a szóra riadtam.”

A harmadik részben a bál után (miután tisztázta a dátumot is), összeírja a „teozófusok” nevét, még Tannenbaumét is:

„Viszont nem filozófus ez is?”

Tannenbaumról utoljára a 19-es számú levél kapcsán volt szó (vagyis jó fél évvel a bál előtt), amelynek elolvasása után Störr így csodálkozik el:

„– Egy filozófus?”

Az embernek „déja vu”-érzése van; ahogy az álomban is lenni szokott.

A két rész közt további megegyezéseket találhatunk. Amikor Störr – még Tannenbaum levele előtt – módszeres nyomozásba kezd, egyre elkeseredettebb lesz. Egyszer – amikor Pit úr kora reggel kopog be hozzájuk – a piszkavasat is az ágyon felejti. Ez a piszkavas könnyen összefüggésbe hozható a jegesember „neptunuszi szigonyával”, vagyis a kampójával, amely Störr jelmezének része lesz, s amelyet eldob, majd megkeres a taxis megölése után.

Harmadik megegyezés a szakáll. (A szakáll a játék-motívum része, itt tehát nem foglalkozom a jelentésével, kizárólag az előfordulásával.)

Störr szakálltalan. Először egy londoni zápor kapcsán merül föl benne:

„Hátha még szakállam is volna” .

Pedig nem szereti a szakállas embereket:

„S az új postás sötét alak, ragacsos és pofaszakállas.”

Jellemző, hogy Lagrange-néban merül fel, hogy Lizzy udvarlója (aki nem más, mint Störr) szakállas lehet. A szakállnak tehát van jelentősége Störr szemléletében. Nem csoda, ha a báli jelmezéhez is hozat egy vörös körszakállat.

A bálon aztán nemcsak ő hord szakállat, hanem Dedin és a többi mészáros is (méghozzá az utált pofaszakállat, ami talán hozzájárult ahhoz, hogy nem ismerte meg).

Störr a taxisgyilkosság után letépi szakállát, amit a Brighton igazgatója észre is vesz. Méghozzá rosszallóan:

„Mert maskarába bújni, egy ilyen komoly embernek, már megbocsássak, mégiscsak furcsa kicsit. De hogy még szakállt is ragasztok a fejem alá…”

Negyedik megegyezés – inkább előérzet – az, ahogy Störr már a bált megelőző ősz végén értesül arról, hogy Lizzynek francia ismerősei érkeztek Londonba, de nemigen vesz róluk tudomást, nem is érintkezik velük, csak Lagrange-nét látják vendégül karácsonyra. Azt is sejti Störr, hogy Lizzy időnként „kirúg a hámból”:

„De Londonban különben is csókolózni szokás a tánc közötti szünetekben, tudvalevő. Efelett szemet hunynak ebben a szemforgató, fura világban. Vagyis a feleségemet megforgatják előbb, aztán beviszik valami függöny alá…”

A francia világ „magasabb légkörét” (ld. „filozófusok”) is érzékeli Störr. Talán ennek köszönhető, hogy a bálon cseppet sincs meglepve azon, hogy van egy „kis stúdió, ahol csókolózni lehet”:

„Mert, mi tagadás, némi furcsa kis érzésektől úgyse tudtam én szabadulni. Hogy valami különös vagy excentrikus társaság lehet ez, amelybe keveredtem.”

Szinte biztosra megy, amikor felmegy a stúdióba. A legtermészetesebben veszi tudomásul, hogy ott a felesége. Ugyanolyan természetesen, ahogy Dedin jelenlétét. (Dedin és a többi „mészáros” megjelenése egyébként emlékeztet arra a fényképre, amelyet Störr egyik házkutatása során talál, rajta cukrászok papírcsákóval a fejükön.) Előre tudja:

„Viszont, amit akartam, megleltem. Amit akartam, s amiért idejöttem. Az első sorban ugyanis ott ült a feleségem.”

Akár az álomban, ahol a legmeglepőbb fordulatok a legnormálisabb történésként állnak elő:

„…no, szóval én azon se csodálkoztam volna, ha meztelenül táncolnak idefenn” ,

olyannyira, hogy Störr meg is jegyzi:

„– Nem álom ez? – csodálkoztam én. (S bizony van úgy, hogy ma se tudom biztosan, nem az volt-e csakugyan.)”

A feleségem története harmadik részének bálja ugyanolyan teleologikus, mint az álom: minden arra „fut ki”, hogy Störr meglelje a feleségét a misztikus-táncos stúdióban.

A bál után hazafelé Störr megöli az őt kirabolni akaró taxisofőrt. Amikor megkérdezi tőle, mi volt a foglalkozása azelőtt, a taxis elég udvariatlanul ennyit felel:

„– Shut up”.

Ez a váratlan angol mondat – a fikció szerint amúgy is angol szövegkörnyezetben – szintén elhangzott a második részben, ugyanilyen váratlanul. Kodor mondta Störrnek, amikor a kapitány nem akar részt venni az olajüzletben. A taxisofőr, ez a szomorkás öregúr amúgy is Kodorra emlékeztet.

Az elemzett rész legbizonyíthatóbban álomszerű részlete a taxisgyilkosság. Störr latin-amerikai távolléte után hiába keresi, nem találja meg azt a teret, ahol a taxist megölte:

„S hiába magyaráztam az embereknek, hogy templom is volt ott valahol, mert hisz tisztán emlékeztem a ködös-lámpavilágos ablakaira, s hogy enyhe orgonaszó volt hallható a ködön át, még csodálkoztam is, hogy hajnalban zenés mise van ezeknél, vagy gyakorol valaki?”

Taxisgyilkosság kétségkívül történt, de ez nem bizonyít semmit. Utána Störr „még álomszerűbben” megy hazafelé. A Brightonban az igazgatóval beszélget, eléggé irreális módon (a menádokról – a különböző népek is motívumot alkotnak a regényben). A szálloda igazgatója pl. egyszer csak megkérdi:

„– Csak nem maga most a tilsiti békakirály?”

Tilsitben semmiféle békakirály-legenda sem létezik, ahogy Störr is megjegyzi. Volt viszont egy tilsiti béke, Napóleon kötötte a porosz és az osztrák uralkodóval 1807. július 7-9-én. Jellegzetesen az álmok tévedése, ha a két szókapcsolatot hangzásbeli hasonlósága miatt keverjük össze.

Az újságok megírják a taxisgyilkosságot, amire Störr sietve leírja unokaöccse történetét, aki megálmodta, hogy egy embert elgázolt a vonat. A tények tehát mit sem bizonyítanak.

Mindebből talán nem túlzás azt a következtetést levonni, hogy a harmadik rész bálját, taxisgyilkosságát és Brighton-beli jeleneteit vagy teljes egészükben álmodta Störr, vagy narkotikus állapotában egy-egy részletet hozzájuk képzelt.

Ez a következtetés annyiban befolyásolja a mű egészének értelmezését, hogy ha Störr a bált – tehát Lizzy és Dedin jelenlétét is – álmodja vagy képzeli, akkor ismét szubjektívumot vesz ténynek. (Később bebizonyosodik gyanúja, a vonaton valóban „lebuknak a szerelmesek”, de erre sem racionálisan jön rá Störr, megintcsak megérzi:

„Csak annyi volt ez is, mint valami távoli villámlás, és mégis azonnal menni akartam. Mert akkor már tisztában voltam vele, mi a dolgom, és hol a helyem?”)

Ezek után nézzük az álommotívum jelentéseit.

Az álommotívum hetvenhétszer szerepel A feleségem történetében (14+34+18+11), a harmadik részben fajlagosan a leggyakrabban. Alapvetően négy nagyobb jelentéscsoportba osztható.

A) Eredeti jelentés

Tizenhatszor (5+3+4+4) szerepel eredeti értelmében. Störr sokat ír álmairól, habár a regény elején leszögezi: általában nincsenek. Később álmai nagyon is jellemzőek lesznek. Lizzy már kapcsolatuk elején is kénytelen felrázni, mert álmában jajgat.

Störr egyik jellemző álma az, amit a harmadik részben a hotelszobában álmodik egy szobalányról, aki talán azonos avval, akit a bálon látott, és aki álmában kedves vele. Ennek a pillanatnyi álomnak a leírása azonban igen hosszadalmas. Először csak ennyit jegyez meg:

„S aznap éjjel volt egy gyönyörű álmom. Illetve, hadd szólok előbb egyebekről is, erről a végeláthatatlan éjszakáról.”

Itt nemcsak az éjszakát írja le Störr, hanem felidézi Dedinnel Lagrange-nével való régi beszélgetését, Tannenbaumot, a mázsamestert, egyszóval mindazt sűrítve, amit az előző kb. száz oldalon olvashattunk – akárcsak egy álomban, úgy kavarognak az ismétlődések, sokszor igazi lírai köntösben, mint pl. a fényjelenségek közt már említett esteleírás. S ekkor mondja el álmát, de ezt is visszaemlékezésként:

„S csak akkor jutott eszembe a már említett gyönyörű álmom.”

És még egyszer visszaemlékszik erre az álmára, mely a valóságot értelmezi:

„S már akkor tudtam is, mit gondoljak az elmúlt éjszaka álmairól.”

Rossz álmok gyötrik Störrt akkor is, amikor a negyedik részben komolyan kezdenek tetszeni neki a Brébant-Jouy kisasszonyok. Ez az álom viszont már a fiatalság-öregedés-halál gondolatsorba illeszthető be:

„…egy Fion Mac Cumhal[28] nevű óriásnak könyörögtem, hogy hagyjon még élni kicsit … nagyon könyörögtem, hogy fiatal vagyok, nincs még itt az időm.
Igaz, ebben az álmomban tizennyolc éves voltam.”

Amit az ember álmában is tud, az nagyon igaz. Nagyon igaz tehát az is, amit Miss Borton mond Störrnek arról, hogy sose lesz képes otthagyni a feleségét:

„…mintha mélyálmából mondana valamit, hogy muszáj volt rá felijedni.”

B) Alvás

Az eredetinél is kevésbé elvont az a jelentés, amikor az alvás ténye (tehát nem „eredménye”, az álom) jelenik meg. Tizenhatszor fordul elő a motívumnak ez a jelentése a műben (2+5+7+2), ismét feltűnő a harmadik részbeli túlsúly.

Olykor – kétszer – időt, az alvás idejét jelöli. Egyszer Don Juan elbeszélésében Hornmann és Lizzy találkozik

„…amikor alszik a város” ,

másodszor pedig Störr és Lizzy megy hajnalban vacsorázni:

„…körülöttünk minden aludt”.

A felébredés mindig krízis a regényben, gondoljunk Lizzyre, aki az ágyban dohányzik:

„– …Nekem azonnal tűrhetővé kell tennem az életemet…”

A bál előtt Störr ledől, mert fáradt. A bál után két altatóval alszik, mégis felébred, aztán bevesz még egyet, akkor felzörgetik, de megint elnyomja az álom. Oldalakon keresztül csak az alvásról olvashatunk, mintha kórtörténeti leírás állna előttünk, alátámasztva a megelőző és az ezután következő rész világának különbözőségét. Ami ezután jön, az valóság (Störr tizennyolc órát alszik át).

A felébredés jelenthet képletes felébredést: ráébredést is, mint Miss Borton és Lizzy kapcsolatában:

„– S akkor hát fel is ébredtem – fejezte be a kisasszony.”

Érdemes odafigyelni, hogy szinte mindig az álom világa a vonzóbb, a valóság taszító – ebben a példában is.

C) Rendkívüli, nem valódi

Tizenhatszor (2+7+4+3) jelöl a motívum valami „földön túli” jelenséget (pl. szépséget).

Störr így jellemzi a tengerészéletet:

„…tengerésznek lenni álomszerű helyzet, amelyet nem is igen érthet meg, aki nem próbálta.”

Ugyanilyen álomszerűnek, bódultnak nevezi Störr azt a korszakot, amelyben Lizzyvel új házasként boldog. Jellemző Störr-re, hogy a boldogságot képtelen valóságként megélni; szinte fél tőle. Az álom világa szép, szépek a Kodor estélyén megismert hölgyek, „mint az álom madarai”, szépek a londoni nők, akik ki vannak fodrozva, „mint az álombéli babák”, és szép a Bois de Vincennes-ben megpillantott lovagló nő:

„szinte álomszerű volt, az ember nem is akarta elhinni, hogy él, mert félig létezett csak.”

Ez az álomszerűség nemcsak a szépségre vonatkozik. A regényt záró buszutazás, melyen Störr megpillantja a feleségét, ugyanolyan álom- (vagy még inkább káprázat-) szerű, mint a harmadik rész bálja. Csakhogy ez szinte magától értetődő, a káprázat, álom, valóságfelettiség itt a cselekmény része; Störr egy „magasabb szinten” találja meg a feleségét, míg a bálon (és a vonaton) a „legalacsonyabb” szinten találkozott vele.

A kábítószer és az álom valóságszépítő hatása összekapcsolódik a harmadik részben, amikor Störr – hosszú alvás után – lemegy a bárba oportóit inni:

„…mindez olyan volt nekem, mint egy delejes álom. Mintha folytatnám morfiumos álmaimat.”

Ez – a morfium – akár meg is magyarázhatja a harmadik rész első felének álomszerűségét.

D) Álmodozás (vágy, emlék)

Az előzőekhez szorosan kapcsolódik a motívumnak az a használata, melynek jelentése vágyakozás, vágyódás valami – emlék vagy elképzelt dolog – után. Harminckétszer (5+23+2+2) szerepel a regényben ez a jelentés. Feltűnő a második részbeli túlsúly.

Álmodozni annyi, mint elvágyódni – ezért féltékeny Störr Lizzy álmodozásaira:

„Nyitott szemmel képzelgett valószínűleg, s ez az, ami nekem oly idegen volt, még ma is az.”

Később Störr is megtanul álmodozni (ahogy álmodni is), pl. a bál utáni álomittas hangulatában, mikor a Brighton igazgatójával beszélget:

„Szerencsére telefonhoz hívták, lehetett hát álmodozni tovább.”

Az álmokról később sincs jó véleménnyel:

„…valami gonosz ördög mindig elterelt: kezdetben az álmok, utóbb a valóság” ,

írja tudományos pályájának buktatóiról.

Az álmodozás éppúgy képes megszépíteni a valóságot, mint az álom, olykor a két szó fel is cserélődik:

„Mert olyan voltam, mint aki álmodik. E lassan derengő reggelen egy furcsa és téveteg álmot: hogy nem is olyan rossz ez a világ.”

Amire az ember régóta vágyik, arra azt szoktuk mondani, „álmaim netovábbja” – és ezt mondja Störr is Lizzyre, igaz, csak játékból. A gyerekkori vágyálmok meghatározóak, megmaradnak később is. Lizzy cukorkára, ezüstpapírra vágyik, Miss Borton csillogó aranyakra.

Miss Borton szeretné, ha Störr feleségül venné, de racionálisan tudja, hogy ez lehetetlen. Éppen ezért valahányszor Störr-rel intimebb helyzetbe kerül, az mindig álomszerű: ahogy Störr csókjára vágyik:

„Ezt várta talán, mert hisz olyan volt, mint az alvajárók” ,

vagy arra, hogy Störr elvegye. Ugyanerre az irrealitásra vonatkozik a Shakespeare-idézet, amelyet Störr Mrs. Cobbetnek küld.

Az álmodozás nem mindig kellemes. Nem az, amikor Störr Kodorral beszélget, de képtelen figyelni, s nem az, amikor Störr a Lizzyvel folytatott színjáték – szerelemvallás – végén egyszerre elkeseredik:

„Hogy elragadtatásomnak fájdalmas jellege volt, mondani se kell, viszont a benne levő keserűség nemcsak ide vonatkozott. Másra is. Mert én másutt voltam. Olyan volt ez, mint egy hirtelen álom. Az álom erről szólt:
Hogy megyek haza Kuilenburg közelében a nagybátyám háza felé.”

S itt Störr elmeséli egy gyerekkori kinevettetését. Az álom, az emlék keserű. És a harmadik rész végére megkeseredik Störr legnagyobb álma is: hogy boldog lehet Lizzyvel:

„S hogy néhány nap előtt még oly igen boldog voltam vele, érthetetlen ködökbe merült – egy fátyolos álom, amelyet már el se hisz az ember.”

Ez az álom válik vágyálommá a negyedik részben, s nyeri el – nem evilági – realitását a mű végén.

5. Látszat és valóság

Az érzékszervekhez kapcsolódó motívumok csoportjához csak lazán tartozik a játék motívuma, almotívumaival együtt. A kapcsolódás alapja: a látszat és a valóság itt sem feltétlenül esik egybe. (Ugyanezen az alapon kötődik a csoporthoz a pénz motívuma.) A játék a valóság torzított, kifordított változata, külön szabályokkal, amelyek csak részben esnek egybe a valóság „játékszabályaival”.

A feleségem történetében a játék motívumába tartozik maga a játék, valamint a szakáll, a kalap és a filozófia. Összesen százhatvanhat (29+78+32+27) előfordulásával igen fontos motívumegyüttes, különösen a második-harmadik részben.

Játék

A nyolcvanegy (16+38+13+14) előfordulásával magában is jelentős motívum természetesen többfélét jelent a műben. Vannak tényleges játékok, mint pl. a kártya, fontos a színjátékok csoportja és a szerepjátszás.

Nem meglepő, hogy itt is Lizzy az egyik legfontosabb szereplő. Egyrészt színésznő szeretne lenni, másrészt folyton játszik minden emberi kapcsolatában, semmit se vesz teljesen komolyan:

„…ezt csodáltam legjobban benne: gyűlölködve, irigyen, sóváran és mégis elkeseredve: a könnyedségét, igen, ezt a kétes játékot, a bújócskát, amelyet ő űzött mindennel a világon.”

Férje nem ennyire játékos, de ebben kisebb köztük a távolság, mint pl. a nevetésükben. Störr már fiatal hajósként is szeret eljátszani avval a gondolattal, hogy ő csak gondtalan utazó (közvetve ennek köszönheti gyomorbaját is). Az érzelmeket később is – Miss Bortonnal kapcsolatban pl. – szeretné könnyebben venni:

„Ez a lány talán szeret engem? Ó, a kis édes. Akkor mért nevez például Miciszlávnak? Nagyot nevettem, ha eszembe jutott. Játék az egész.”

Lizzyvel is számos játékba belemegy. Egyrészt olyan típusú játékokba, mint pl. a török háremhölgynek és szolgájának, Mazudnak a játéka[29], vagy a nagy – játékos – szerelmi vallomás, amikor idegen kapitányként mond ki olyan dolgokat, amelyeket

„…képtelen voltam mindeddig kiejteni a számon. Csakis így és most, hogy nem kellett szégyellni magam, vagyis álarc alól, és félig tréfából.”

Másrészt belemegy kettejük nagy játékába, a féltékenységbe:

„Mert azt mondtam neki magamban: – ha játékot akarsz, legyen játék. Én mégis megfoglak a végén.”

Lizzy komédiásnak nevezi, amikor Störr csaknem a fejére borítja a könyvespolcot. Störr maga is „ferde ripacsnak” titulálja a féltékeny férjet, aki lelőtte csaló feleségét. Mégse tud lényegesen különb lenni, amikor a vonaton leleplezi az asszony csalását:

„– Isten nevében – mondtam én, és megálltam a folyosón. Mint egy mozihős.”

Az egész jelenet (de már a megelőző „autós üldözés” is) mesterkélt, idegen, színjátékszerű – gondoljunk arra, ahogy a részvényekre ráíratja Lizzy vallomását –, értelmetlen. Störr tehát a külső világ elvárásaihoz idomul.

Érdekes, hogy Lizzy és Störr nem tud „hagyományos” játékot játszani, pl. kártyázni. A kártya amúgy is az élet jelképe nemcsak A feleségem történetében[30], ám itt is megjelenik: a kínaiak kapcsán, akik elkártyázzák az életüket. Ez a betét is példázatszerű, Störr saját életére vonatkozik:

„…Mikor eljátszottam nemis egy, de ötven életemet.”

Lizzy több udvarlója is kapcsolódik a játékhoz: Dedin croupier, a rajztanár, akinek a szeme láttára Störr ötven kártyát tép szét, mozirendezőnek készül. Rajtuk kívül is több „játékossal” érintkezik Lizzy: Mme de Cuy, a barátnője, akinek a könyvét aláhuzigálja, „hatodrangú színésznő”. A bál színhelyén, a stúdióban színiiskola működik. A bál maga is egy nagy játék, álarcban van mindenki – Lizzyn az álarc a lornyonja, amely mögé megpróbál elrejtezni a vonaton is.

A Madame de Cuy-féle kétes világ az, ahonnan Lizzy származik (gondoljunk a Foradade-szigeti társaságra), és amellyel Störr semmit se tud kezdeni. (Ezen az alapon soroltam a játékok közé a filozófiát is: az is közös Lizzy ismerőseiben, és idegen Störrtől.)

Störr viszolyog a művészetektől is. A huszadik századi irodalom nagy alkotásairól meglehetősen sommás a véleménye, hasonlóképp Mahlerről és Wolfról (de még Bachról is). Bennük viszont épp a nehézkességet kifogásolja:

„Mert mit gondol ön, mi a művészet? Játék és játékosság, csupa hab…”

Vagyis nem az a különbség Lizzy és a férje között, hogy az asszony játékos, a férje pedig nem, hanem az, hogy milyen játékot játszanak. Störr a többé-kevésbé kiszámítható játékokat szereti (kártya, fogócska a féltékenykedés kapcsán), Lizzy a valóságot kiforgatót, az irracionálisat, a szeszélyeset. Így tart kapcsolatot a motívum a nevetéssel és a többi érzelemmel.

Szakáll

A szakállról már volt szó az álom-motívum kapcsán, így itt a tizenkilencszer (2+9+5+3) szereplő motívumnak csak a jelentésével foglalkozom.

A szakáll szinte mindig – különösen a mű elején – valami rosszat, ellenszenveset jelent. Ami miatt ellenszenves, az a rejtőzés. Störr csak a bálon visel szakállat (ott viszont vöröset, ami szintén nem a kedvenc színe), valamint később, Latin-Amerikában – vagyis azokon a helyeken, ahol inkognitóban tartózkodik. A szakáll tehát jelmez, látszat, amely a valóságot elleplezi – ezért sorolom a játék-motívumhoz.

Kalap

Hasonló a jelentése a kalap-motívumnak is, amely harmincháromszor (8+16+4+5) szerepel a műben.

Lizzyt már a történet legelején jellemzi elgurult kalapja, amely féltékennyé teszi – az egyébként fehér – Hannah asszonyt, a második Kochnét, aki „álnok alakoskodó”-nak nevezi Lizzyt. Később Lizzy lesz féltékeny Miss Borton kalapjára. (Miss Bortonra a kalap fokozottan jellemző: a kalaposnéjánál találkozgat Störr-rel, a kalapját félti, amikor Störr – jóval szakításuk után – megcsókolja. Ám hozzá a kalap szervesen tartozik, nála nem jelmez.) Aztán Störr féltékeny a Lizzy kalapjáért kiadott három guineára, és persze arra az ismeretlenre, aki a kalapot megvette.

Kalapot hord Dedin, aki

„…talántán a grófi nagybátyja éjjelijét hordozza, utána felveszi szép vadászkalapját, és megy meghódítani Párizst.”

Szalmakalapot hord a bordó kocsma spanyol témájú képén az a valaki, aki a szamarat vezeti. Kalapot, pontosabban papírcsákót hordanak a fényképen a Lizzyt körülvevő urak, akikről eszünkbe juthatnak a bálon megjelenő mészárosok – vagyis Dedin és társai. Sőt: kalapja mögé rejtezik Störr akkor is, amikor Miss Borton visszautasítja, és akkor is, amikor felesége előle menekül.

Mint látható: a kalap összefügg a rejtőzködéssel, a jelmezzel, az alakoskodással – ezen az alapon tartozik a játék-motívumhoz –, de a féltékenységgel, a „háromszögletű kalappal”[31] is. A mű végére viszont elveszíti jelmezszerűségét, a legnagyobb természetességgel hat, hogy Lizzy jelenése kalapos – Störr szívében itt győzi le Lizzy Miss Bortont – és az összes többi nőt.

Filozófia

A játék és a filozófia köznapi értelemben csak ritkán, speciális esetekben kapcsolódik össze. A feleségem történetében mégis közel áll egymáshoz. Az itt szereplő filozófiák (szám szerint harmincháromszor – 3+15+10+5 – olvashatunk filozófiáról vagy filozófusokról) ugyanis nem a valóságból indulnak ki:

„…mert az olyan harmonisztika nem érdekel engem, amelyben a nagy elvek uralma van, s amelyben az egyén nem vétetik figyelembe”.

Filozófia, miszticizmus, „kegyesség” összekapcsolódik a műben. Lizzy francia ismerősei ilyen szempontból is egy társaságot alkotnak. Hozzájuk kapcsolódik Horrabin Pit úr, a boarding house gazdája, valamint Maurice Tannenbaum, akinek levele alapján Störr így gúnyolódik:

„S méghozzá meg is számozza a leveleit – talán pénztáros a fiatalember? Nem pénztáros, filozófus.”

Störr filozófusokkal szembeni ellenszenve nyilvánvaló. Lizzyt sem érti meg, aki „magasabbrendű dolgokat” olvas. Ugyanakkor irigyli is:

„Mert egyvalamit nem győztem benne csodálni, hogy milyen remekül tud gondolkodni ez az asszony. Nemhiába szereti a filozófiát.”

A filozófia elérhetetlen magasságnak tűnik Störr számára:

„Oly nagy szónok vagyok én, vagy filozófus? Mert amiről beszéltem, minden gyönyörű volt.”

Máskor így ír:

„Hisz nem vagyok én filozófus, és bizonyára rosszul is fejezem ki magamat.”

Ezzel együtt elég jól ismeri a filozófiát: Pit úrral színvonalasan vitázik, idézni is tud, sőt: saját életére alkalmazza az olvasott filozófiákat, pl. Aquinói Tamást. De igazán sose kerül közel hozzá ez a diszciplína, a Brébant-Jouy kisasszonyokkal szemben is alul marad. Alulmaradásának oka ekkor már nem a tudatlanság, sokkal inkább a bölcsesség, a valóság ismerete – szemben a könyvekből olvasható, az embert figyelmen kívül hagyó filozófiákkal.

6. Érték

Az érték-motívum ugyanúgy kapcsolható az érzékszervek motívumcsoportjához, mint a játék: a látszat és a valóság itt is különbözik: a látszat-érték és a valós érték nem mindig találkozik.

A motívumba három alcsoport sorolható be: a pénz és a vagyon, az arany és az ezüst, valamint a lopás és az erőszak alcsoportja.

Pénz, vagyon

A feleségem történetében százhússzor (26+55+11+28) esik szó pénzről, jövedelemről, vagyonról, fizetésről. Meglepően sokszor. Mondhatnánk, ez az az eszköz, amellyel Füst Milán a regényéhez valóságos alapot, realitást, miliőt teremt: a történeti (Füst számára jelenkori) háttér a gazdasági világválság, amely beleszövődik Störr kapitány történetébe is. Ám ennél lényegesen többről van szó. A pénz ugyanis fontosabb Störr számára, mint amennyire bevallja. Olyannyira, hogy cselekedeteit olykor a pénz mozgatja (hiába tudjuk, hogy mögötte érzelmek vannak).

Störr eleinte – a külső, gazdasági és a belső, testi-lelki válság előtt – jómódú a tengerészek között:

„Még harminc se voltam, s már egész számbavehető vagyonom volt.”

Nyugalmas élete – és házasságának nyugalma – a gazdasági válsággal bolydul meg:

„A dolog úgy állt, hogy volt nekem egy kis vagyonom akkor, de hacsak hozzányúlok is, végem van.”

Ezért ír Kodornak, aki kapitányságot szerez neki a hajón, amely később leég. Störr látszólag – fennhangon – az egész katasztrófából azt az egyet hangoztatja, hogy nem kellett prémiumot fizetniük. Ha jelképesnek vesszük a tüzet, ez a tanulságlevonás is parabolisztikus: Störr hajlamos rá, hogy élete nagy tragédiáit látszólag ilyen anyagias fölénnyel kezelje.

A Lizzyre való féltékenység is pénzüggyel kezdődik: először a retikülje ellopása miatt megy Störr a rendőrségre s találkozik Ridolfi nevével. Később az elvesztett vagy ellopott 3000 frankot Dedinnel hozza összefüggésbe. Az olvasóban komolyan felmerül a kérdés, féltékeny volna-e Störr, ha anyagilag nem érintenék Lizzy „ügyei”.

Ekkor megpróbálja „megvásárolni” Lizzy szerelmét: hagyja, hogy vegyen magának mindenfélét, hátha ettől megnyugszik a lelke. Előzőleg még többet is felajánl:

„– …Mert ha képtelenségeket óhajt, tudok én is. Eltartom magát az ideáljával együtt.”

(Ez a fordulat is visszatér a harmadik részben: Kodor kel ki Störr és Mrs. Cobbet ellen ekképpen:

„– Hát jó – felelte Kodor. – Akarsz hozományt is? Akarod a mellényemet? – És máris gombolni kezdi a kabátját.”)

Amikor viszont Störr lesz szerelmes – Miss Bortonba –, egyszerre nem érdeklik az anyagiak:

„Minthogy a legjobb állás vagy üzlet se tudott érdekelni. Inkább az érzelmek érdekeltek.”

Itt Borton kisasszony veszi át a realista szerepét: Störrt jövedelme felől faggatja, imádja a pénzt magát[32] – ez az oka annak, hogy Störrt szakításuk után csak az érdekli, nem tud-e Kodor fényes pénzeket szerezni, s nem az üzlet.

Ezután kezdi újra érdekelni a pénz – kezd tehát ismét féltékenyebb lenni Lizzyre:

„…a kenyeremben, a keresetemben kezdett megbénítani, odajutottunk.”

Eközben adódik a kalandja Mrs. Cobbettel, amelyben – félő – a pénz ismét szerepet játszik. Ez bántja Störrt, ezért megpróbál tiszta életet kezdeni. Első dolga tehát, hogy összeszámolja a pénzét. A spórolás lesz az oka annak, hogy először kerül csaknem tettlegességre sor közte és Lizzy közt. A kétfontos kalap miatt pedig csaknem megöli a feleségét:

„– Két font? – kérdeztem csendesen.
S akkor hát el is határoztam, hogy megölöm.”

A taxist meg is öli, hogy visszaszerezze a pénzét. Szinte hihetetlen, hogy amikor közvetlen életveszélyben van, a pénzen járjon az esze:

„– Most pedig már semmi pénzem se lesz? – futott végig a belsőrészemen a hideg. – A teremtésit ennek a világnak – épp most? – Hisz egy vasam se marad, akkor mit csinálok holnap? Mozdulni se tudok. Vagy szaladgáljak előbb ide-oda pénzért – kitől fogok én kérni?
S máris a fejemben volt minden vérem, hogy majdnem nekimentem puszta kézzel a revolvere csövének. – –”

Aztán a vonaton is a pénzt, a részvényeket kéri számon Lizzytől, mintha csak ebben volna kettejük közt ellentmondás:

„– De ahhoz nincs kedvem, hogy én tartsalak el még ezek után is. A pénzemre szükségem van magamnak is, aranyom.”

A negyedik részben végre ismét egy gazdag Störrt láthatunk, aki már tudja is, mire való a pénz:

„Amiért vagyonos lettem, muszáj nekem mindenképp rosszabbul éreznem magam, mint azelőtt?”

Vagyis rajta teljesedik be az, amit annak idején Lizzynek mondott:

„– Ha majd a pénz se fogja érdekelni, akkor majd adni fogok.”

A regény végére Störrt nem érdekli a pénz – talán ez kell ahhoz, hogy Lizzyt visszaszerezhesse.

Nem azt állítom, hogy csak az anyagiak érdekelnék. Lelki szenvedései nagyon is nyilvánvalóak mindvégig. De jobban motiválja a pénz, ez a külső érték, mint amennyi a belső értéke Störr számára. Vagyis ebben is a külsőségek, a külső világ értékrendjének rabja. És ettől is megszabadul a regény végére, miként a regény is „megszabadul” a világi-történelmi miliőtől.

Arany, ezüst

Ez a két értékállónak számító érc az emberiség történetében. A feleségem történetében ötvennyolcszor (5+31+12+10) szerepel, ebből mindössze hétszer az ezüst.

Az arany egyik gyakori megjelenése az „aranyos” (gyakran főnevesült) melléknév. Ennek a jelentése sem egyértelmű, hiszen olvashatjuk pozitív és pejoratív értelemben is. Amikor nem megszólítás, mindig kedvező a jelentése, akár melléknévként, akár főnévként, akár határozószóként szerepel.

„Egyszóval, aranyos volt a kedélyem” ,

írja Störr, mikor szerelmi sikerei vannak. A szó jelentése: könnyed, gondtalan. A Kodor-féle összejövetelen megismert két nőről pedig így szól:

„De itt az ideje, hogy leírjam e két aranyost. Mert azok voltak, aranyosak és édesek…”

Ha viszont megszólításként szerepel, olykor inkább gúnyosnak hat, mint kedvesnek:

„– Ez egyszer megfogtalak, én édes aranyom” ,

gondolja Störr Lizzyről, amikor felfedezi Maurice Tannenbaum levelét a sajátjai közt. Lizzy pedig a túlzott őszinteséget utasítja vissza ekképp:

„– Na, nézze csak, Jacques, aranyom, mindent én elmondani úgyse tudok.”

(Érdemes megfigyelni Lizzy teljes, háromszoros megszólítását, amelyet egy indulatszó is kiegészít; hivatalos keresztnevén sem igen szokta szólítani férjét – mindez mutatja a zavart és az elutasítást.)

A megszólításban szereplő „arany” ugyan már nem a nemesfém aranya, de még ebben a származékszavában is benne van az érték. Mert van, amikor valódi[33], máskor – láthattuk – nagyon is hamis kedvességet fejez ki.

Van azonban olyan hely a regényben, ahol az arany átvitt értelemben is értéket jelöl. A Brébant-Jouy kisasszonyok vitáját Störr így kommentálja:

„Minthogy, őszintén szólva, magára a vitára nem is igen ügyeltem, csak a részleteire, vagy mire is? Egyes hangokra talán, mint az aranyhalász, akit a környező anyatermészet nem is érdekel esetleg, ő kis aranygöböket akar találni a folyóban.”

Kicsit emlékeztet a hasonlat egy másikra, amelyet egy futólag látott nőről ír Störr, akinek

„…csupa arany volt benne, a szemében. Hogy ebből aranyat lehetne halászni – gondoltam magamban szomorún.”

Érdekes, hogy materiális értéket viszonylag ritkán jelent az arany. Kodorral kapcsolatban kétszer is: egyszer, amikor próbálja Störrt bevonni üzleteibe, egyszer pedig, amikor botjának arany feje utal arra, hogy meggazdagodott. Amúgy inkább közvetett módon: metonimikusan jelenti a pénzt. A mű két kulcsszereplőnőjét viszont nem annyira a pénz érdekli, hanem épp az anyaga. Miss Borton pénzimádatáról már szóltam, Lizzy viszont még ebben sem ilyen materialista: számára még az se fontos, hogy értéke legyen annak, ami csillog. Ezért gyűjti – a pénzérmékkel egyetemben – az ezüst- (vagyis sztaniol-) papírt. Amikor elmegy otthonról, miután Störr szétverte a lakást, s este visszatér, Störr magában épp ennek köszönhetően könnyen leleplezi:

„…bonbonokat evett, s az ezüstpapírokat máris dugdosni kezdte valahova. Az asztalfiába gyömöszölte.
– Vagyis, nem akar ez innen elmenni, szó sincs róla, mert meggondolta magát. Ez visszajött a kacatjai közé.”

Az ezüstnek van még egy speciális használata a regényben. Háromszor is szó esik Störr ezüst gramofonjáról: egyszer, amikor – hogy ne kelljen a Ridolfira való féltékenykedést folytatni – Lizzyt kéri fel a táncra, egyszer, amikor Lizzyt és Lagrange-nét szórakoztatja karácsonykor, s végül, amikor felépülése közben állandóan zenét hallgatnak. Az első két példa szoros rokonságot tart a játék-motívummal: mindkétszer van valami színpadias a táncban, a harmadik viszont a zene-motívumhoz tartozik, mint a regényben szereplő kevés harmonikus pillanat egyike. Tehát ismét hol valódi, hol álértékkel kerül a motívum kapcsolatba, még ha közvetett módon is.

Erőszak (lopás, gyilkosság, öngyilkosság)

Az értékkel áll kapcsolatban az erőszak is, amely a műben lopás, gyilkosság és öngyilkosság formájában jelenik meg, összesen ötvennyolcszor (15+23+12+8).

Störrnek elég egyértelműen elítélő véleménye van az emberiség történetéről már a mű elején:

„…itt csupa csaló, gyilkos, kéjgyilkos lakott, vagyis csupa szörnyeteg – hogy itt más mód se volt fennmaradni, mint hogy az ember ölt…”

Még mindig a lopás ezek közül a legenyhébb. Lizzy lopási históriáiról már beszéltem. A két eset – a Ridolfival összefüggésbe hozható retikül és a Dedin-szerelem kezdetekor „eltűnt” háromezer frank – többször is eszébe jut Störrnek: pl. Bruges felé a vonaton. Dedin nem lop, amikor alkalma lenne rá. Ketten lopnak viszont, amikor elviszik a kapitány részvényeit.

Störrt főleg a lopások és a lopási históriák meseszerűsége zavarja, az, hogy átejtik. Ugyanez zavarja akkor is, amikor Kodor megpróbálja eszközként használni az üzleteihez. Ha elfogadjuk, hogy a taxis-történetet álmodta, tekinthetjük úgy, hogy ezekért a becsapásokért áll bosszút a taxisofőrön (talán álmában).

A taxisofőr-gyilkosság egy másik elfojtás kiéléseként is magyarázható: Störr hihetetlen agressziókat fojt magába. Dedint előbb az emeletről akarja ledobni, majd Lizzy után az ő fejét is szétverni sámfával. Utána még meg is fenyegeti. Egy másik alkalommal az asszonygyilkos mázsamester példázatát meséli el Lizzynek (amire Lizzy „kénytelen” az unokatestvér-gyilkos nő történetét felemlegetni). Miss Borton azt tanácsolja – dühében, de nem komolyan –, hogy ölje meg Lizzyt; Störr rögtön komolyan veszi. (Igaz, amikor Borton kisasszony visszautasítja, akkor is – játékosan, kérdés formájában – eszébe jut a gyilkosság.) Gregory Sandersszel is az erőszakról beszélnek az asszonygyilkos ripacs férj kapcsán – Störr itt sem veti el a gyilkosságot:

„– …más választásom nekem már úgyse marad ebben az életben…
– Mint ölni? – kiáltott fel Gregory Sanders.
Semmit se feleltem.”

Lizzy sosem akarta megölni Störrt – ő mégis rávetítette talán a saját gyilkos vágyait. Egy vita alkalmával még csak a lakást veri szét, a kalapvásárláskor azonban kis híján meg is öli a feleségét. Amikor belátja, hogy erre képtelen, ennek kifejezése még mindig kellő indulatot mutat:

„…se megölni nem fogom én tudni soha, se szétverni azt a fitos orrát, vagy összetörni, ahogy annyiszor akartam.”

Amikor Mrs. Cobbet a Macbethből idéz neki, rögtön Kodor megölésének gondolata ötlik fel benne. Horrabin Pitet kétszer is megfenyegeti: először tréfásan, másodszor komolyan. A taxisgyilkossággal még kérkedik is Miss Bortonnak:

„…Mert van-e fogalmad róla, hogy tudok én eltaposni egy embert? Mint a legyet.”

Racionálisan persze sose fogadná el a gyilkosság elvét: Gregory Sandersnek elkeseredésében mondja, amit mond, hiszen előzőleg az efféle „bosszúállás” értelmetlenségét együtt is végiggondolták, Störr előzőleg maga is ugyanerre jutott. Lizzyt, de még Dedint sem öli meg, még a vonaton sem – ahol „kedve lenne a hóhér munkálataihoz” –, csak a taxisofőrt. Londonba visszatérve meg is jegyzi:

„Én másutt szedem össze a dühömet, és azzal töröm el a nyakcsigolyáját – nem gyalázatos dolog ez? Hogy ő az áldozata s én az eszköze lehetek ennek?”

Másfajta elfojtás, értelmetlen „bosszúállás” az öngyilkosság. Störr első öngyilkos gondolata – a hajótűz alkalmával – menekülés. Másodszor már Lizzyvel függ össze: a zsebében kiömlött lisztről vitázva fenyegeti meg Lizzyt:

„– No, ne ijedj meg – mondtam utóbb –, nem akarok én kokainista lenni, csak meg akarom ölni magam.”

Aztán az emeletről akarja levetni magát, majd képzeletben Gregory Sandersszel vitázva jut öngyilkos gondolatokra. Amikor Lizzy megígéri, hogy elköltözik otthonról, de este még hazamegy, Störr magával viaskodik:

„– Még öt percet várok, s ha nem jön, evvel a köténnyel fojtom meg magamat.”

A műben öngyilkos lesz Don Pope, szüleit rabolja meg (a fiatal Störr segítségével) Ebertsma-Leiningen. A hírekben is állandó az erőszak. Vagyis Störrnek az emberiség történetéről vallott sommás véleménye – a regény világában – helytálló, csakhogy ő is részese mindennek az erőszaknak, cseppet sem áll felette. Látszatok, külső értékek miatt képes lenne ölni, miközben az igazi értéket elveszti. Egészen a negyedik részig, amikor minden erőszakot elítél, esetleg megmosolyog (pl. a Brébant-Jouy kisasszonyok politikai véleményét). S megmosolyogja azt is, hogy nem akar megszabadulni a bánattól, a múlttól.

7. Súly (könnyűség, teher, csomag)

Az utolsó motívum, amely az érzékszervekhez köthető, már a következő motívumcsoporthoz – a hely és idő csoportjához – is kapcsolódik. A teher gyakran csomag formájában jelenik meg, utazással összefüggően.

Összesen hetvenkét (20+30+9+13) alkalommal találjuk a regényben a motívumot, ebből 47 a teher, 25 a könnyűség (különösen az első részben van túlsúlyban a nehézség).

A) Csomag, teher

A negyvennyolc (17+18+5+8) előfordulás egyenletesen oszlik el. Többletjelentés –lazábban vagy szorosabban – mindig kötődik hozzá, s mindig ugyanaz: a fizikai nehézséghez a lelki nehézség társul.

Störr bevásárlás után lesz gyomorbajos, frissen érkezett csomagokat bont fel, amikor a rendőri idézés érkezik, az égő hajón is van rakomány, azt dobálják a tengerbe. Általában a hajó, a „kátrányos doboz”, ahogy Lizzy nevezi, a terhet juttatja eszünkbe. A fiatalember, aki az égő hajón majd Störrnek ugrik, párját úgy öleli magához,

„mint valami batyufélét”.

Szállítmányozással foglalkozik a hajdani filozófus, Maurice Tannenbaum, aki annyi nehézséget okozott Störrnek. A mázsamesternek, akinek a története vissza-visszatér a műben, foglalkozásából is következik, hogy sok teherrel találkozik; igazi teher azonban a felesége, akit megöl. Történetén Störr sokat gondolkodik, s bár igazat ad neki, rájön, hogy ez nem róla szól, ő nem lesz felesége gyilkosa.

Störr nemcsak a hajón utazó „gyerekasszonyt” hasonlítja batyuhoz, hanem Miss Bortont is:

„…ahogy egy rügyecskét bont ki az ember a burkaiból, vagy valami csodálatos csomagocskát.”

Ez is visszatérés a műben, hiszen még kapcsolatuk elején így jellemzi Miss Borton illatát:

„Mint a babáké, valami fadobozban – mintha még ki se volna csomagolva.”

Lizzy viszont kénytelen elővenni csomagjából az ellopott részvényeket a vonaton.

Amikor a regény végén Störr meglátja hajdani feleségét, megijed, s hazatérve így szól az inasához:

„– Csomagolunk”.

Tehát a lelki nehézségek – különösen a szerelmiek – körül gyakran olvashatunk fizikai terhekről.

B) Könnyűség

A huszonnégy (3+12+4+5) előfordulás eloszlása mutatja, hogy a mű elején kevés könnyedségről olvashatunk. A motívum jelentése itt is ugyanaz, mint a csomagoknál, de használata eltérő.

Störr először az égő hajón érzi a könnyűséget, amikor épp az öngyilkosságra készül:

„Hogy szinte könnyű lettem: a gondolataim tévetegek, az érzéseim súlytalanok…”

Itt a halálközeliség okozza, hogy eltörpülnek az élet nehézségei. A következő példákban viszont a kapitány mesterségesen törekszik arra, hogy megszabaduljon a terhektől:

„Az ember legyen könnyű és tárgytalan, súlytalan legyen az ember, s akit szeret, aziránt a leginkább.”

Erre akkor jön rá, amikor a második pszichoanalitikus azt tanácsolja, vegye úgy, hogy csak átmenetileg van itt. Ez az életfilozófia egy jelentős ideig Störr sajátjává válik:

„…ami volt, sehol sincs többé, s ami van, csupa nyereség. A történtekért nem vagyok többé felelős – könnyű vagyok, málha nélküli” ,

írja, amikor elhatározza, hogy Gerard Bist néven fog élni. De rögtön azzal folytatja, hogy

„Kijavíttattam tehát a bőröndjeimet”,

a figyelmes olvasó tehát tudja, nem lesz sikeres ez a könnyűség. S hiába található a második és a harmadik rész végefelé ugyanaz a kép („Ledobtam hát magamról minden terhemet”), érezhetjük, hogy ha ez így volna, vagyis a vágyott könnyűség lenne Lizzy elvesztése, nem folytatódna (tehát el se kezdődne) a regény.

Csak a negyedik rész végére lesz kész Störr arra, hogy ne teherként fogadja a boldogságot – s ekkor meg is kapja. Ennek előjele, hogy poggyász nélkül utazgat, gondolatairól pedig ezt írja:

„…micsoda megkönnyebbülés megszabadulni attól, amit igazának hisz az ember, s méghozzá, ha mindvégig életben akarja tartani magában.”

A különös buszutazásról, melynek során megleli hajdani feleségét, így ír:

„…s oly súlytalan a léptük – csupa könnyűség volt a világ.”

Störrnek tehát meg kell találnia a valódi könnyedséget, attól kell megszabadulnia, ami igazán terhére volt – a bánattól, a kényszeres viselkedésektől, a szerelmektől – ahhoz, hogy a hazáját, Lizzyt és önmagát megtalálja.

---

[1] Ld. pl. Angyalosi 1985, Kis Pintér 1973, Sanders 1987.

[2] 6009/3. 197.old.: „Ha megvallotta volna, hogy hűtlen volt, lezuhannánk valahonnan, ha azt állítaná, hogy hű volt, nem hinnők el.”

[3] Füst egyik legszebb tréfájában megírja Az ismeretlen olvasót (Füst 1967. 710-711.old.), melyben egy focilabdán ülő fiatalember elmagyarázza neki a regény lényegét: „– Hát nem marha? – kérdezi tőlem. – A felesége jócskán bead neki, megcsalja előbb jobbról, aztán balról, és ő nem tudja rajtacsípni? Mért nem szólt nekem?”

[4] Szerb 1985. 120-121., 235.old.

[5] Ld. pl. Emléklapok Holdacskáról (Füst 1983. 96.old.)

[6] Az Emléklapok Holdacskárólban a motívumnak ez a jelentése kulcsfontosságú, gondoljunk arra, ahogy a főhős otthagyja a német menyecskét a fülkében (Füst 1983. 114.old.).

[7] Büky (1979) Füst vereseit vizsgálva a színekkel kapcsolatban a következőkre jut: a vörös a lírai ént, a szorongást jelenti, a piros a szerelmet, a rózsaszín a boldogságot; a barna mindig komor dolgokat, a földet; a sárga fényt, aranyat, tüzet; a zöld a természetet (gyümölcsöt, növényt); a kék az éjszakát, a holdat, a boldogságot. Érdekes, hogy a színek feltűnően mást jelentenek a költő epikájában.

[8] Nem számolom a regény elé utólag, a francia kiadáshoz írt előszót – ennek színeiről ld. Tandori 1988.

[9] Bori 1971. 79-81.old.

[10] Jellemző, hogy ez a kép akkorról való, amikor még nem is ismerték egymást.

[11] Juhász Erzsébet (1993.) a Nevetők elemzésében kiemeli a hold. kisregénybeli szerepét.

[12] Ld. pl. Amine emlékezete (Füst 1977 a. I. 165.): „…kezdett bennem dalolni az árvíz, a féktelenség”.

[13] Karinthy Frigyes (1911.) már a korai versek alapján észrevette, mennyire fontos az evés Füst művészetében.

[14] Ld. 2.15.-2.24., ahol egyetlen szó sem esik az evésről.

[15] ld. a Teremtés fejezetben

[16] A csömört itt az okozza, hogy felesége távozása után Mrs. Cobbet is elutasítja közeledését. „Hogy még a gyomrom is beleremegett”, jegyzi meg Störr.

[17] Erre is reagál a mű végén Störr: „Mert szerénység volt a kenyerem azelőtt is – igaz, hozzá is szoktam az egyszerű ételhez, de nem is vágytam egyébre soha.”

[18] Nirschy Ott Aurél (1982. 951.old.) szerint a sárgarépa és a csillagok futásának kapcsolata Füst gyerekkori szanatóriumi élménye volt.

[19] Az elemzett műben csak olíváról van szó

[20] Előzőleg káposztáról vitatkoztak Horrabin Pit úrral.

[21] Abody Béla (1981. 53.old.) Füst Milán-ra, a nagy rostélyosevő öregre emlékszik.

[22] Törökül pl. a cigarettázik igét segédigével fejezik ki: sigara içmek, szó szerint ‘cigarettát inni’.

[23] Megjegyzendő, Füst Milánnál a férfias asszonyok gyakran szivaroznak vagy pipáznak (ld. pl. Öröktüzek – Füst 1983. 277.old.)

[24] ld. az édesség-motívumban

[25] A szenvedély, mely Störrnek megmarad, a Lizzyre való emlékezés.

[26] A negyedik részben Miss Bortont (Mrs. Eders-Hillst) látja „hatalmasnak” és „bomladozónak”.

[27] Poszler 1992. 27.old.: „Egybefolyik hallucinációvá kultúrtalanodó valóság és valósággá karakterizálódó hallucináció.” A bált és a taxisgyilkosságot emeli ki ebből a szempontból.

[28] Az ír mondavilág egyik szereplője Fion Mac Cool, a híres vitéz és féltékeny öreg szerelmes (Mesterházi Márton szíves szóbeli közlése).

[29] Itt nem mást játszanak el, mint az Ezeregyéjszaka meséiből a kerettörténet elejét: amikor a távollévőnek képzelt szultánt a felesége megcsalja. Jelkép-értékű, hogy Lizzy épp egy házasságtörős jelenetet játszat Störr-rel. Füst Milán és az Ezeregyéjszaka… kapcsolatáról ld. Rába 1978.a., 31-32., és különösen Rába 1978.b.

[30] Ld. pl. Amine emlékezete, Emlékezés egy őszi hajnalra, Zene

[31] Alarcón művében (és az ebből készült Falla-balettben) a molnár és felesége együtt áll bosszút a csábítón.

[32] Lizzy is szereti a pénzek csillogását, legalábbis ez derül ki Störr „házkutatásából”.

[33] Pl. megszólításban