1.6.
A nyájas Annibale-nak kocsija is van? –
kérdezem tőle egy nap, látszólag véletlenül és szórakozottan, mintha tegnap
lett volna róla szó. S mintha nem tudnám, hogy van kocsija.
Mert azért furdalt a dolog.
S persze, azonnal készenlétbe szökkent,
ugrásra kész volt, mint egy kis ragadozó. Ezt érezni lehetett.
Mégis, fékentartotta magát.
– Most láttam az Étoile környékén, egy
nagyon szép autót vezetett.
– Milyen Annibale? – bámul maga elé.
– Ah, Annibale Ridolfi? – kiált fel
hirtelen, nyílt és nagy érdeklődést mutatva, ami ilyenkor legcélravezetőbb,
tudvalevő.
– Hát maga látta Ridolfit?
– Igen.
– Párizsban látta?
– Mondom, hogy igen. – Sőt azt is
állítottam, hogy köszöntünk is egymásnak. Persze, mindez mese volt, s csak
annyi alapja, hogy megtudtam, hogy csakugyan itt van, ez igaz volt.
– Hát miért nem állította meg? – kérdezi
a feleségem. És elkezd lobogni. Hogy milyen kedves fickó az, s milyen
mulatságos igazán, hogy milyen jó lett volna kicsit vele lenni… Egyszóval
elkezdi dicsérni nekem. Én pedig az arcát néztem, kíváncsi voltam, meddig megy
ez el? Minthogy a vérében volt a merészség, a szemtelenség az ereiben. Vagyis,
értsem meg ebből: ő akkor sem ijed meg, ha én utánajárok a dolognak. Így
szóltam:
– Igen, láttam a ferdepofájú Ridolfit. – S ezt úgy mondtam ki valószínűleg, mint a vadállat. Amire ő:
– Nem volna kedve találkozni vele?
– Nem, nekem nincs kedvem találkozni vele
– feleltem az egyszerű tagadás minden erejével. És lesütöttem a szememet.
– Ha gyereke volna, talán megváltozna –
gondoltam némely éjszakán. De gyerekről a feleségem hallani sem akart.
Engem viszont az élet mégiscsak elterelt úgy
ettől, mint az összes magánügyi bajoktól. Kezdődött ugyanis a nehezebb élet, a
pangás meg a gazdasági válság, s ezt a hajózás érzi meg mindenekelőtt. S én még
mindig fenn tudtam tartani magam, szinte csoda volt, igaz, nagy erőfeszítéssel.
Lenn dolgoztam a Levantén, megint ott, s volt úgy, hogy hónapokig se láttam a
feleségemet. Emlékszem például egy esetre: hatvan órán át
utaztam Konstantinápolyon át, csak azért, hogy egy napig vele legyek. S egy
másik eset: Port Saidból repülőgépre szántam rá magam (ami
akkor még nagy eset volt), mert rossz sejtelmek gyötörtek. Nem találtam a
helyemet, ingadoztam a munkámban. (Rosszul is lettem a repülőgépen, nem nekünk
való.) De hát kívánkoztam is utána, mit csináljak? Ezen csak nincs mit
letagadni?
S otthon akkor csakugyan jó volt nekem
egy ideig. Nagyon jó. Nagy csend volt a rakományok és karattyolások után, a redőnyök leeresztve, a világ kirekesztve,
mintha békesség ereszkedett volna a szívemre. Egyszóval,
mindenképp úgy rendezkedett be, hogy kellemes legyen az otthonom, ezt meg kell
hagyni. Mért ne lennék hálás iránta jelen emlékirataimban legalább, mikor úgy
volt.
Ez az időszak tehát szép is volt, írjuk
ide. Ő maga pedig kedves és gyönyörű – ezt is. Hazajönni tehát a legnagyobb
rajongás volt, amit elképzelni lehet. Csoda-e tehát, ha nem
Ridolfi úrra gondoltam a hajókon, hanem őreá, nem a kétes dolgokra, hanem a szemeire. Amelyek is megnyugtató főpontozat voltak nekem a
csillagtalan éjszakákon. Meg az emlékek, az utóbbiak meg az előbbiek, hogy mi
hogy volt otthon. Néha mosolyogtam éjjel.
Ha eszembe jutottak a pamacsai meg a porok. S hogy milyen furcsa is egy
asszony, mikor készülődik, rózsaszínű fűzőcske van rajta, s
lelóg az egyik ingválla, meg ilyesmi. Hogy milyen lompos ilyenkor, s mégis
milyen igéző. S különösen egy bizonyos jelenet járt folyton az eszemben.
Egy éjszaka felrázott. Hogy rosszak az álmaim, úgy látszik, mert jajgattam álmomban. – Mi az ördög? – S hogy ő azt tanácsolja, menjünk most el valahova
mulatni. Mert ő sem érzi jól magát idehaza, oly fülledt itt minden.
– Még lélegzethez se jutok – mondja
nekem, s közelebb hajlik. S hogy ő nagyon elegáns lesz, meglátom.
S már kelt is ki az ágyból. Csupa hab volt.
Hogy menjünk el egy nagyon drága helyre
vacsorázni. Hajnal volt.
– Különben is, ne mindig másokra költsd a
pénzedet…
– Én?
– Csak tréfálok – felelte szórakozottan.
S a szeme izzott. Valamivel el volt telve nagyon.
S nosza, elő is került a szekrényeiből
mindenféle, csak akkor láttam, mi mindene van ennek: prémek és könnyű selyem, csipkék és bársonyrózsácskák, s mindez repülni akart.
Furcsa éjszaka volt. Mert meg kell gondolni: körülöttünk minden aludt,
s mi akkor keltünk fel, vacsorázni mentünk hajnal előtt. S ő
ott ült, és egész disznó módon kikente magát. Mint egy kokott.
Nevettünk is nagyon a dolgon. Egész jó kedvem lett a rossz álom után. Megfogta
a szempilláját és lehúzta; s majdnem feketére kente ki a szemhéját. Szürkére,
lilára.
– Hogy minél szenvedélyesebb legyek –
mondta nekem. S a tükre mellett egy pár kis cipő az asztalon,
hogy egy zergének is kicsi lett volna, meg egy pirinyó kesztyű, meg egy kis
zsebkendő, miegymás, csupa rendetlenségben, és mégis milyen csodálatos volt! Mi
ezeknek a titka? Igen, a nőké, mi a titkuk?
S nosza, teli lett a világ azokkal az
ismerős illatokkal, amelyek oly gyakran jutnak az ember eszébe, ha egyedül van:
a haja illatával, meg az eszenciákéval… S teli mindenféle porokkal: rizsporral,
meg amit a kesztyűkbe szokás befújni… Én meg ott álltam frakkingben, és néztem
a dolgot.
Ezt az egészet.
S mármost álltam volna neki kiszámítani,
mibe kerül mindez, a pamacsok meg a vizek? Vonjam meg tőle a kis örömét? Nem
teszem, Uramisten. És akármi lesz is. Ez még fiatalasszony,
ennyi jár neki és nekem is ez az öröm. Meg annak az élvezete, hogy az ember
hajladozik, töri a fejét odalenn, s mi lesz itt abból, édes
Istenem, hogy átváltozik az itt csipkévé és mindenféle habokká. – –
A dolog úgy állt, hogy volt nekem egy kis
vagyonom akkor, de hacsak hozzányúlok is, végem van. Mert
csúszom lefelé. Mert azt egy-kettőre megesszük, s akkor mi legyen? Ki vagyok
szolgáltatva bárkinek, vállalnom kell akármit. Ha ugyan lehet egyáltalán. Mert
egyre rosszabbodtak az állapotok, egész katasztrofális kezdett a hajósok
helyzete lenni. Velem magammal megesett egyszer Southamptonban a következő: egy
étteremben azon veszem észre magam, hogy nagyon néz engem a
pincér. Közepes étterem volt. – Hát te hogy kerülsz ide? – kiáltok fel. – Hogy
hogy kerülök ide? Talán a fejedre estél? Nem tudod, milyen baj van a világon?
Már hogyne tudtam volna. Hallottam
eleget. Hogy jó kapitányok matróznak szegődnek el az angol kikötőkben, s igen
jó gépészek örülnek, ha fűtőnek veszik őket… – mindezt hallottam. Csak elhinni?
A saját szememmel látni, hogy egy képzett, kitűnő tiszt pincérnek megy el?
Ettől már megijedtem.
S nosza le a Levantéra megint, merthogy
én is így járjak, arról szó se lehet. Csak hiába mentem most már oda is. A
zsebek bedugultak, a szívek bezárultak. S hiába vittem le nekik a legjobb
ajánlatokat (mert így kell ezekkel) – cseh üvegáruban, textilfélékben, mit
tudom én már, norinbergi áruban –, hallani sem akartak semmiről.
– Köpd meg a pénzed, és dugd a zsebedbe –
tanácsolta nekem egy szebenikói hajótulajdonosnő, egy igen okos kis
öregasszony…Márpedig ilyesmi még sohase volt. Olyan jégverést még nem láttam
én, amitől ez megijedt volna. Mert ravasz volt és kitartó, lassú és álnok. Ha
nem engedték be az ajtón, ment be az ablakon. Szatócsok voltunk, ha nem ment,
bérben fuvaroztunk, vagy vettünk egy gyenge hajót, jól megdolgoztattuk, s még
kerestünk is rajta, amikor eladtuk. Ültünk egész éjszaka, ő pipázott,
én szivaroztam, s addig törtük a fejünket, a végén mindig kitaláltunk valamit.
De most semmi se volt. Hazamentem tehát.
S minthogy a feleségem úgyis régen rágta már a fülem, hogy hagyjam ott a kátrányos
dobozaimat – (így nevezte az ottani hajózást) mért is nem igyekszem jobbféle
szolgálatokba bejutni valahogy (nyilván azt akarta, hogy elegánsabb kapitány
legyen a férje) – írtam hát egy régi barátomnak, egy Alexander Kodor nevű görögnek Londonba, aki ugyan szintén tudta, hol verik
az aprópénzt, akit azonban már csak akkor ismertem meg, mikor nagyon ment fel a
napja. Nagyon meggazdagodott. Mikor másodszor találkoztam vele Olaszországban,
nagy dagadásában megölelt, és így szólt hozzám:
– A tengerek királya vagyok. – És jelentősen
nézett a szemembe.
Ez túlzás volt persze, nem volt ő a
tengerek királya, egy tengeri biztosítónak volt a főrészvényese, ennyi volt az
egész. Viszont ez is elég volt. Mert ezenfelül üzérkedő kalandor a javából:
tudott is hát tenni értem valamit, ha akart. S ez esetben tett is, meg kell
hagyni, sőt meg is erőltette magát. Mert röviddel ezután, még azon az őszön egy
nagyon szép kis hajó parancsnoka lettem. Remek hajó volt, cukros, kényes, mint
egy kisasszony, egy születésnapi torta, vagy minek nevezzem? Sehol
egy karcolás rajta, pedig már nyolc éve futott, s bár ötezer tonna körüli, de
rendkívül gyors, s ugyancsak a középtengernek irányítva. A neve Daphné
volt. De jól is gazdálkodtak vele, egy háború utáni nemzetközi-féle társaság
szerezte meg, kis tőke, de okos emberek: olcsó járatokra rendezték be,
kirándulóhajónak épp akkor, mikor ez még újság is volt, szükség is volt rá,
mert soha olyan vágyódás nem volt a Szentföld után, mint akkoriban. Meg egy kis
utazás is nagyon kellett már a kispénzűeknek a háború után. Szóval jól
kiszámították. Gyorsan átépítették épp a válság idején (mert azelőtt
déligyümölccsel meg borral kereskedtek), s jól be is
harangozták, nem sajnálták a költséget. Kaptunk is mindenféle népet: ájtatosakat, zarándokokat még Amerikából is, kéjutasokat,
egyszóval elég vegyes és érdekes volt a társaság, a rakományom is finomabb áru,
nem volt vele semmi bajom (mert még rakományuk is volt valamelyes, nem voltunk
kimondott turistahajó) – ami pedig az útirányt illeti, még álmomban is
elvezetek ott egy hajót, annyira ismertem a járást, a parti viszonyokat, a
vízieket, tehát ez is rendben lett volna, a fizetésem is jó volt – mit mondjak?
Nem volt nekem itt semmi ellen se kifogásom, csak épp mintha szerencsétlen
volnék ebben az állapotomban. Éreztem, hogy az vagyok. Mióta én a nehézjárattól
eltértem, azóta én szerencsétlen vagyok, ez az érzésem volt. Azóta nekem semmi
se sikerül. Már az első utamon is mutatkoztak némi bajok, ez azonban mellékes.
Ami a fő: a második utamon egész rosszul jártam. Csúnya volt, rossz volt. Alig
száz mérföldnyire Alexandria előtt ugyanis tűz támadt a hajó belsejében. Ez
éjfél körül lehetett.
S most hadd foglalkozom itt e dologgal kicsit
behatóbban: részben a lelkem könnyebbsége végett. Mert még most is elintézetlen
bennem ez az ügy – úgy látszik, amíg élek. És másrészt: e naptól számítom én a
sorsom balrafordulását. De sok mindent érthetővé is tesz ez a baleset, úgy
érzem. Mintha kihúzták volna alólam a talajt, olyan lettem. De
ne vágjunk a dolgok elébe.
Azzal kell kezdenem, hogy én mindig
mélyen és jól szoktam aludni, álmaim alig vannak. Nagy
ritkaság. (Úgy, hogy annak a bizonyos pszichoanalitikusnak nem is tudtam mit
mondani. Álmodom-e? Nem álmodom.) Ezen a hajón azonban nem jól aludtam. Lehet
azért is, mert nyugtalan voltam: túlzottan féltettem én ezt a hajót. Viszont
szórakozott is voltam…Mindegy. Szó, ami szó, nagyokat izzadtam azon az éjszakán
is, s valami nyomásféle volt a szívemen. Aludtam ugyan, de nem jól éreztem
magamat. Még örültem is, hogy felkeltenek. Az az érzésem volt, hogy a
szolgálatom következik, s én még szerettem is az éjjeli szolgálatokat,
különösen, mikor vak a sötétség, mert akkor semmi egyebet nem csinál az ember,
csak dolgozik. Mint a gép, s az jó. Semmire se gondol.
Egyszóval zörget a tiszt, és jelenti odakinn:
– Égünk, kapitány.
– Mit beszél?
Illetve, hisz már mondani se kellett,
ilyenkor én már mindent tudok. Egész kísérteties, mennyire benne vagyok
azonnal.
– Befülleszteni – kiáltom ki neki mindenesetre.
Tapasztalatból tudom ugyanis, hogy a gyapotféle, molinó és más ilyen áru, ha
befülled, úgy izzik, mint a faszén, vagyis sokáig állja saját melegét, anélkül,
hogy lobbot vetne. S akkor időt nyerhetünk. Ez az, amivel rögtön tisztában
voltam.
– Hátul senkit fel nem kelteni, amíg nem
muszáj! – kiáltottam utána. S már vettem is a köpenyemet, mert hideg éjszaka
volt.
De úgyis hiába próbálom, le nem írhatom
ezt az éjszakát. A kis gép már buzgón sziszegett odakinn, mint a kígyók, szóval
a szivattyúk már munkában voltak. Egyébként csend volt a hajón,
csak némi lábdobogások elöl, és nagy kivilágítás a semminek, mintha szellemek világítanának odakinn.
S már a hajó orra kezdett is szép lassan,
nagyon békésen füstölögni. Szelíden bújt ki a füst a réseken, míg el nem kapta
fenn a sebesség. Mert mentünk előre teljes gőzzel.
Hisz voltam én már nagy bajban, két
alkalommal is azelőtt. Egyszer Kína és Japán között rövid úton megfeneklettünk
a Slamat nevű holland háromárbocossal. Teli voltam rizzsel. S mi két nap, két
éjjel döntöttük be a legfinomabb rizst a tengerbe, mégsem
tudtunk megszabadulni, pedig már majd felfordultunk a könnyűségtől, mert
oldalról fogtuk a homokot. Tüzem is volt már Trieszt előtt. De befutottunk
akkor is, az utolsó pillanatokban: mikor már oly forró volt minden, majd
megolvadt a velőnk is. Egyszóval, izzadtam én már eleget az életben. De annyit
még soha, mint ezen az éjszakán.
Mert tehetetlen voltam, az volt a bajom.
Különösen eleinte. Mintha belebutulnék a balsorsomba, nem fogott az agyam. Nem
tudtam, mit csináljak. Mentem fel a hídra, szaladtam le a tűzhöz, s a
legellentétesebb parancsokat adtam ki, például: hogy a sebesség a végsőkig
fokozandó – ez rendben volna. Majd rögtön utána: hogy mért nem eresztenek még
több gőzt a rakodótérbe, mármint a tűz oltására…Ordítottam és őrjöngtem. Holott
hát, ha gyorsan kell menni a hajónak, ez a legnagyobb ostobaság, ezt magyarázni
se kell. Mikor teljesítőképes kazánok az első feltétel. S én mégis majd
megvesztem a dühtől. Hogy neki akartam menni a gépésznek. Az első tiszt rám
bámult.
S engem ez is ingerelt. A tekintete.
Különben is haragudtam rá rettenetesen, mert őt okoltam mindenért. Egész
ostobán és beleveszve valamibe.
Szerencsére az utasokkal nem sok baj
volt, mármint a fedélköziekkel (mert voltak olyanok is, mi még úgy voltunk
berendezve), vonultak fel egymás után a cókmókjukkal a felső fedélzet
irányában, sápadtan ugyan, mint a fegyencek, de példás rendben, és mukkanás
nélkül. Ők igen. Hadd írom le, hogy ez így volt, s hogy a szegénység rendje
megrázó. Mert komor és rendületlen. Mert ők hozzászoktak már az életük
nyomorához, a veszélyhez s mindahhoz, amit a többi úgy fogad, mintha sorsa
részéről méltatlanság érné, amely nem illeti őt. Jobban is szeretem a
szegényeket, de hagyjuk ezt. – –
Hiába nyittattam ki az eldugaszolt
kürtőket itt-ott, hadd lobbanjon már fel valami, hogy azt lehessen tudni
legalább, hol a fészke, de csak gomolygás és gomolygás volt mindenütt, a füst
úgy dőlt az ember elé, mint egy fekete állat. Látni semmit se lehetett. Igaz, a
lámpák is kialudtak odalenn, s a kézilámpák mit sem érnek ilyenkor, mégis úgy
állták az emberek a keservet, mint a cövek. S mindegyik a szakadásig.
Szédelegve, hörögve dőltek aztán a léghuzatok alá. Csurgott a hajó a víztől, és
izzott a tűztől.
Inkább csak azon voltam, hogy csak
torlaszolják hamar a raktárat, s ami útban volt, dobattam be a tengerbe.
S minthogy én mindig kívülről tudom, mi a rakományom, az alakját, nagyságát,
még az elhelyezését is, mert ez a fő gondom az egyensúly meg az áru billenése
miatt, nem is hagyom én, hogy takarékoskodjanak a kötéllel meg az
emballage-zsal – tehát mégiscsak hasznomat látták. Különben is kezdett
kitisztulni a fejem, de mit részletezzem? Az előtérből nemsokára több gőz jött,
mint füst, s ez már mégis eredmény.
Csak aztán kezdtek szállingózni az
előkelő utasok.
– Mi baj van, kapitány? És mért van olyan
meleg? – ilyen kérdéseket tettek elém. Mintha meg volnának keveredve. Vagy nem
akarnának hinni a szemüknek.
– Tűz van! – kiáltotta valaki az
előtéren. Sőt, meg is lódították a harangot.
– A keservét. – Akkor tértem én csak
magamhoz egészen. Összefogattam hát az uraságokat, s be velük a két szalonba,
még rájuk is eresztettem a gramofont, hadd vigadjanak. S az ajtóba matrózokat,
azzal a paranccsal, hogy innen élve ki nem eresztenek embert.
*