1.11.

– Hát ez óriási – mondtam én. – Hogy jut ez eszébe magának? S mondhatom, egész összemelegedtünk. – Hogy hogy jut az eszembe? Hát én is csak hallok valamit. És hogy ez pontosan magának való, arra a fejemet teszem. Mintha magára szabták volna. Nem a szálloda, hanem ez.

S minden szava csupa okosság. El voltam ámulva. Mert hogy egy outsider tanácsot tudjon adni egy szakembernek a hajózás dolgaiban, ilyet még nem is láttam az életben.

A mentő-társulatokról volt szó, s persze megint csak a balesetemmel kapcsolatosan, hogy magam mentettem meg a hajómat, minden segítség nélkül és a többi. Egyszer csak azt kérdezi tőlem:

– Hogy mért nem próbálok én is egy ilyen társaságba bekerülni. Egy mentőszolgálati társaságba? – S ez volt a remek ötlet. Mert ennél jobb hely nem is létezik számomra. Igaza volt.

Mármost el kellene mondanom persze, miféle társaságok ezek? Egyszerű a dolog. Veszélyes övezetekben járatják az őrhajóikat, s a bajba került hajókat megmentik – persze kellő díjazásért, mert az ilyesmi nem olcsó.

Viszont remekül fizetik az alkalmazottaikat is, mert nehéz a szolgálat. S mi való nekem inkább, mint a nehéz szolgálat? S mondom, csodáltam is, hogy ezt az egyszerű dolgot más szájából kell hallani nekem. De rendben van.

– Csak hogy lehetne bekerülni?

– Nem volna kedve Londonba menni? – kérdezi szelíden. – Mért éppen Londonba?

Hát erre megmagyarázza. Ott van is egy s más összeköttetésem, ugyebár… – (Ezt én említettem neki beszéd közben.) S ott már van is valami mozgás, illetve most kezdődik csak az igazi. Mindenütt beszélik, hogy nagyon kezdenek már dolgozni odaát… – És ez is igaz volt.

– Csak most végleg odamenni?

– Mért ne mehetne? – kérdezi ez az áldott fiatalember.

– Mert rövid időre nem sok értelme van a dolognak… – Tudja mit? Tökéletesen igaza van – kiáltottam fel örömömben. – Mért ne mehetnék? Nagyszerű a gondolat, mert mi köt engem ide? – S már indultam is az íróasztalomhoz a ceruzámért.

– Várjon csak, fel is jegyzem magamnak, hogy el ne felejtsem. Mert holnap rögtön írok Londonba valakinek…

S ez volt az a perc, mikor végre történt valami ebben a szobában. Senki se nézzen bolondnak, mert nem vagyok az. Sőt nagyon is éberek az ösztöneim, abban soha nincs tévedés. Ha én azt mondom, hogy itt megmozdult valami a levegőben, akkor arra mérget vehet akárki. Azt mondom neki, mialatt a naptáram után keresgélek:

– Nagyon szép Öntől, hogy így érdeklik az ügyeim, nagyon köszönöm. Nem is tudtam, hogy ilyen fogékony az üzleti dolgok iránt. – De csak a mások számára – feleli Dedin úr. – Mert magam nemigen boldogulok, mint Ön is megállapítani szíves volt.

Szóval a gorombaságaimat visszafizette. Mindenekelőtt. S milyen finoman. Csak úgy csillogtak a szemei. Majd nyomban utána: – Most pedig feljegyzek én is valamit, ha megengedi, kapitány. – És belemosolygott az arcomba.

S ez volt az a pillanat, mikor ráébredtem az eszemre. Sose fogom elfelejteni. Mert hogy akkor rólam írt fel valamit, abban oly biztos vagyok, mint ahogy élek.

Hányszor gondoltam én erre, hány éjszaka törtem ezen a fejem. Sőt, ma is adnék még érte valamit, ha kezembe kerülne ez a notesz. – Mert nagyon ragyogott a szeme, mondom, s valami furcsa fénnyel. S hogy kire emlékeztetett engem, életem melyik gazemberére, ma se tudom.

– Ó, édes Istenem, hisz ő már meg is unta ezt a szegényt – villant az eszembe. – Hisz azért is tessékeli Londonba, ez ettől az asszonytól szabadulni szeretne. – S szinte felkiáltottam a meglepetéstől.

S talán ekörül is jegyzett most fel valamit. Hogy mennyire túljárt az eszemen… – Mert az ember még fel is jegyzi, tudom, ha nagyon tetszik neki a mások ostobasága… – S mit bántam én már a sérült szememet vagy akármit…

– No látod – szerettem volna mondani a feleségemnek. S valami furcsa fájdalom volt a szívemen. – No látod. Ez a bitang.

– Mert hogy ez a szép kis teremtés, ez a ragyogó, ennek a senkifiának a rongya lehessen?…

S mondhatom, fogalmam se volt, mit kellene most csinálni vele?

*