4.19.

S most egy elég hétköznapi esetet kell idéznem: mikor az ember szembetalálkozik saját magával a lépcsőn, valami tükörben, s a legnagyobb meglepetésére – ez is olyasmi lehetett. Mert nem ő ment ott, hanem én magam, esküszöm erre, vagy a lényemnek valami része – mintha csak a két szemem elment volna sétálni, s most szembe jönne velem az utcán. Mert nem tudom én őt megkülönböztetni magamtól, még a képzeletemben is összecserélem.

Amellett úgy megijedtem tőle – kiszáradt azonnal a szám, a torkom égetett, a vonzás pedig akkora volt, hogy majdnem én magam is odaestem eléje, mint az ibolyáim.

S ez megint olyasmi, amin sokat gondolkodom azóta.

Mert mi szebbet várhattam a sorstól? Részletesen leírtam az imént, milyen nagy benyomást tett rám mindaz, amit aznap láttam: a fények, a színek, a világ áradása, de minden kicsiség is… – olykor lelkendező figyelem fogja el az embert, úgy látszik, csodákat vár valahonnan. S most itt volt a csoda, mert kell-e nagyobb? mikor már az élet mértéke betelt – hisz épp aznap éreztem a legjobban, hogy ez így van, hogy nincs tovább, mert mindannak a végére jutottunk, ami jót és rosszat nekem e kis életre kiszabtak… és mégis. Szinte megdermedtem e jelenéstől. – Mert egy városban lenni vele? – Vagyis, még mindig menekülni akartam – s ez az, ami nem megy most a fejembe. Mert azt gondoltam: – ha még ezek után is itt maradok…

– Csomagolunk – mondtam tehát otthon az inasomnak, mihelyt beléptem az ajtón. – S hogy most hosszabb időre külföldre megyek. A lakásomat tehát a gondjaira bízom, egyelőre, mert nem tudom még, hogy s mint lesz odakinn – a továbbiakról majd úgyis értesíteni fogom. Most mindenesetre segítsen csomagolni.

De aztán meggondoltam a dolgot.

Mert minek nekem ő? Tudok én csomagolni magam is. Elküldtem hát, ahogy eredetileg is akartam. Mert jobb ma nekem egyedül, most aztán igazán jobb.

*