4.2.

Londonba mentem előbb. S gondoltam, ha már itt vagyok, szétnézek még egyszer a vidéken, ahol annyi mindent megéltem egy évtized előtt. A lakásomhoz azért mégse mentem el, de az egykori Borton kisasszonyt mégiscsak látni akartam.

– Jaj, maga az? – kiáltott fel persze, mikor némi várakozások után szembekerültünk. Mert minden bejelentés nélkül csöngettem be náluk egy borús délután. Szép, kertes házban laktak, persze gondoltam: meglepem őket.

– Jaj, maga az? – csapta össze ijedtében a kezét. – Hogy mennyire megváltozott maga, kapitány…

– Hát még maga – szerettem volna felelni neki. S őszintén szólva, nem is igen mertem rávetni a szemem.

Mert hogy mire képes a természet?

S mármost lehetséges-e az, hogy egy felserdült nő még meg is nőjön a férjhezmenetele után – létezik ilyesmi? Mert nekem az volt a benyomásom, olyan hatalmas lett ez az úrihölgy, és olyan bomladozó. S méghozzá egy lebernyegesféle ruha is volt rajta, s az is tiszta fehér, hogy olyan volt benne, szavamra, mint valami Niobé. Egyszóval, meglátszott rajta, hogy szüntelenül szoptat, hogy, Isten bocsáss meg, évek óta egyébre se törekszik.

S mit mondhatok a férjéről? Ő a következő szózatot intézte a szívemhez:

– Isten hozta minálunk, kapitány. Tudja meg, most oly szentélybe lépett, ahol mindenki tiszteli Önt. – S avval rám emelte leányosan-kék, tiszta szemét… Mint két csendes és tiszta tó Amerikában úgy csillogtak rám e szemek. Egyszóval, a keservét, mégiscsak hülyeség volt idejönni. S már láttam is magam, illetve boldogabb énemet, amint mélyen a szemébe húzva fekete kalapját megy bele a szélbe meg az éjszakába, s London egy külvárosában eltűnik a sarkon. Vagyis visszatérni sehova se szabad.

S aztán hát beszéltünk is erről-arról, így az emberi boldogságról, ami elmaradhatatlan ilyenkor. A velejére persze már nemigen emlékszem. Csak arra, hogy közben nagyon ugatott a kutyájuk, s ők franciául csitították, mert franciául beszéltek a kutyával. És persze, a feleségem is szóba került – Mrs. Eders-Hill mégsem állta meg, hogy szóba ne hozza, igaz, könnyedén és finoman, mégse volt szép tőle, ma is az az érzésem. – Hogy elváltam-e csakugyan? – Igen. Behozták az uzsonnát.

– Nem szereti talán a vajat? – kérdezi tőlem ugyanő, vagyis az én egykori gyönyörűm, a Borton kisasszonyom, a tündérem. Hogy nem szeretem-e a vajat?

– Dehogyisnem, a halálomig szeretem. – Hát az édes brioche-t?

– Azt is, amíg élek. Csak az egyiket a másikra rákenni vonakodom. S vonakodni is fogok, amíg élek.

Ó, a derék házaspár. Ezek ilyeneket adtak elő:

– Mi nagyon boldog emberek vagyunk ám, kapitány.

– Mi nagyon okosan élünk. – S még azt is megkérdezték, elhiszem-e? A gyerekeikről pedig ezt mondták:

Hogy nem akarok-e feljönni kicsit az emeletre, megnézni az ő puha kis jószágaikat? Igaz, egy kis baj van épp most a gyerekekkel…

– Csak nem betegek? – kiáltottam én.

– Hogy hova gondolok, az Istenért, hogy hogy is mondhatok ilyet? Csak huncutok voltak az aranyosak, mint a kis egerek. S az ilyen esetekre van is nekik egy csalhatatlan metodikájuk. Hogy érdekel-e a dolog?

– Már hogyne érdekelne! – kiáltottam én. – Hallja tehát – mondta Mr. Eders-Hill.

– Csak aztán jól mondd el – intette őt a felesége.

– No, szóval, ők nem büntetik vesszővel a gyereket, mint az elmaradott iskolamesterek még ma is mindenütt Anglia földjén, ők mást találtak ki maguknak, mert nekik nem ez az ízlésük. Akarom-e tudni, mit? Boldogan akarom. Akkor ők megmondják. Ha rossz a gyerek, ők ünneplő ruhába öltöztetik a szegénykét, mert abban mindjárt nem lehet úgy lábatlankodni meg zsivajogni… – S itt egymásra tekintettek, jelentős mosollyal, mint az idomítók.

– Viszont, ha még ez sem elég, bedugják szépen az ágyba. S ez a legfőbb metodika.

– Ez beteg, ez a kisgyerek – mondják neki, mintha láza volna vagy hascsikarása. A gyerek majd megőrül, mert hisz semmi baja. Már hogyne volna – mondják neki –, muszáj, hogy baja legyen, különben nem volna ilyen kis gonosz ördög, no, nem igaz? És borogatást kap a kis hasára, ricinust meg ilyesmit… És jelenleg is ez a helyzet. Hogy mit szólok a dologhoz? El voltam ragadtatva, még rá is ütöttem kicsit a fejemre.

– Nagyon helyes az egész – mondtam én. – Nagyon igaza van a Madame-nak. Minthogy a nevelés körül nem ajánlatos a cicázás, meg ilyeneket.

S így telt el a délután, csupa lelkesedéssel. – –

De minek is a gúny, igazán? Mikor valóban vastag kis gyerekek voltak, mint kiderült, mert utóbb mégiscsak behatoltunk a családi fészek melegébe, muszáj volt, mert felcipeltek az emeletre minden erővel. Mint a kis oroszlánok, feküdtek az ágyacskáikban zordonul és nekikeseredve, valami öt darab, s úgy emlékszem, csupa fiú. S az egyik meg is jegyezte haragosan: – hadd kapjak legalább egy kis csokoládét. – Amire büszkén tekintettek rám a szülők.

De mondom, hiába gúnyolódom: mikor annyira vasgyúró volt valamennyi, s az egész készlet, becsületemre, csupa vitamin. Hogy már-már az járt a fejemben, nem fognak-e megrepedni a sok vitamintól?

Mentem hát a fenébe. De távozásom előtt még egy pillantást vetettem azért valamire. Az ördög is visszanéz, mielőtt kimegy a házból.

A második szalonban volt ugyanis egy gyönyörű portré, s égi fény volt a szemében. Az én kis Miss Bortonom volt ott zöld selymeiben, a kis mellecskéi, mint a tilalom, s a kis esze kemény. S a két kis keze édes, mint a galambok.

Csak a lépcső hiányzott a régi képzeletemhez, hogy még fel is emelkedjen rajta valahova. – Mármost hova lesz mindez, hova tűnik? Vagy annyira szétmállanak ezek? Belevesznek egészen a beteljesülésbe?

S szinte boldognak mondtam magamat, hogy mégse maradtam itt annak idején.

De, hogy el ne feledjem, még valamit láttam én a gyerekszobából kijövet, minthogy a hálószobájuk tárva-nyitva volt az emeleten, s nekem alkalmam volt egy pillantást vetnem a hitvesi ágyak szentsége felé. Jó nagy ágyak voltak, a keservét, ám ez még hagyján. Csak fölöttük mártíriumos ábrázolatok, s ezt már nemigen értettem. Kedvük van ott a hitvesi örömökhöz? Mert nekem nem volna. Mert engem kilelt már a gondolatától is a hideg.

*