2.23.
Reggel a fiú majd megbolondult a borneói
késtől, láttam rajta. Mert ott voltam, mikor hozta be a ruhákat.
Nézzünk hát a többi lehetőségek után is,
vizsgáljuk meg a levelezését. Mégiscsak azt, hátha nyomra vezet. S itt
megemlítem a következőket:
Én még Párizsban vettem neki egy szép kis
írómappát, s ez sokáig vadonatúj volt. S most egyszerre kezdett megtelni az
itatósa, történetesen épp akkor. Tehát mégiscsak levelez. Nézzük hát ezt.
Viszont, hogy az anyjának olyan sokat írna, nem látszott valószínűnek. Nem
szerette az anyját. S a rokonsága: csupa parasztok Clermont közelében, azokhoz
sincs semmi köze. Vagy a régi barátnők? Majd meglátjuk – gondoltam én, s
hozzáfogtam a dologhoz.
S hagytam az itatóst úgy, ahogy van, s
egy jobbfajta festéküzletben vettem egy Corbusta nevű készítményt, amely
valószínűleg nem egyéb, mint ammon-nitrát, és beleöntöttem a tintába. S
minthogy ez könnyebben ég el, mint a többi anyagok, ha láng felett lóbázom,
amit evvel írtak, kiég a papíron. Sőt, az itatós is, amin leitatták, ezt én
magam kipróbáltam előbb. S így készen kaphatok egy egész szöveget.
A gondolat nem volt rossz, mégse mentem
sokra vele. Mert csak egy szót tudtam nagynehezen kiégetni az itatóson, ezt a
semmitmondó szót, hogy: „caractére”. – Viszont a tinta másnap ki volt öntve, a
feleségem új tintát hozatott.
Vagyis, tudta ő már akkor, hogy figyelem,
vagy legalábbis sejtette. S én mégis folytattam a dolgot. Mert azt mondtam neki
magamban: – ha játékot akarsz, legyen játék. Én mégis megfoglak
a végén. S dolgoztam tovább.
S csakugyan kezdtek kibontakozni
mindenféle körvonalak. November tizenkilencedike volt, ma is tudom a napját,
mert életem egyik legszédítőbb éjszakáját akkor éltem át.
Mindenáron le akartam vetni magam az emeletről, a mélység vonzása olyan erős volt, hogy oda
akartam magam kötözni az asztalhoz. Undok ellágyulás volt ez is, gyűlöletes. –
Mindez pedig az ebédlőben történt, a feleségem benn mélyen aludt. S én egyedül
voltam, mindenféle áramlások és delejek közepette. Mert van ilyesmi, meg vagyok
erről győződve, de hagyjuk ezt.
S ennek a szédülésnek nem éppen a mappa
volt az oka, bár az is. Ezt a két szót lehetett elvitázhatatlan tisztasággal
kibetűzni az itatósán, – s most már a vadonatúj itatóson, és nem is égetéssel:
– „mon cher”. Tehát férfinak írta, ezen gondolkodni se kellett. Ez volt az
egyik eredményem.
A másik pedig az, hogy benyúlok valami
fiókba, a kacatjai közé – nálunk mindig és minden teli volt kacatokkal –, s az
első kapásra mi kerül a kezembe? Egy fényképes igazolvány, amelynek értelmében
feleségemnek joga van a párizsi ilyen meg ilyen számú postahivatalnál a nevére
szóló poste-restante küldeményeket felvenni. Mármost, nem
tudom, mért van éppen az ilyesminek ekkora hatása az emberen: az
apróhirdetésnek meg a poste-restante leveleknek? Mert engem órákig rázott az undorodás.
No, szóval ekkor nyitottam ki az ablakot,
hogy levegőhöz jussak. S ekkor jött rám, a már említett szédület is, hogy alig
tudtam ellenállni neki.
*