2.23.

Reggel a fiú majd megbolondult a borneói késtől, láttam rajta. Mert ott voltam, mikor hozta be a ruhákat.

Nézzünk hát a többi lehetőségek után is, vizsgáljuk meg a levelezését. Mégiscsak azt, hátha nyomra vezet. S itt megemlítem a következőket:

Én még Párizsban vettem neki egy szép kis írómappát, s ez sokáig vadonatúj volt. S most egyszerre kezdett megtelni az itatósa, történetesen épp akkor. Tehát mégiscsak levelez. Nézzük hát ezt. Viszont, hogy az anyjának olyan sokat írna, nem látszott valószínűnek. Nem szerette az anyját. S a rokonsága: csupa parasztok Clermont közelében, azokhoz sincs semmi köze. Vagy a régi barátnők? Majd meglátjuk – gondoltam én, s hozzáfogtam a dologhoz.

S hagytam az itatóst úgy, ahogy van, s egy jobbfajta festéküzletben vettem egy Corbusta nevű készítményt, amely valószínűleg nem egyéb, mint ammon-nitrát, és beleöntöttem a tintába. S minthogy ez könnyebben ég el, mint a többi anyagok, ha láng felett lóbázom, amit evvel írtak, kiég a papíron. Sőt, az itatós is, amin leitatták, ezt én magam kipróbáltam előbb. S így készen kaphatok egy egész szöveget.

A gondolat nem volt rossz, mégse mentem sokra vele. Mert csak egy szót tudtam nagynehezen kiégetni az itatóson, ezt a semmitmondó szót, hogy: „caractére”. – Viszont a tinta másnap ki volt öntve, a feleségem új tintát hozatott.

Vagyis, tudta ő már akkor, hogy figyelem, vagy legalábbis sejtette. S én mégis folytattam a dolgot. Mert azt mondtam neki magamban: – ha játékot akarsz, legyen játék. Én mégis megfoglak a végén. S dolgoztam tovább.

S csakugyan kezdtek kibontakozni mindenféle körvonalak. November tizenkilencedike volt, ma is tudom a napját, mert életem egyik legszédítőbb éjszakáját akkor éltem át. Mindenáron le akartam vetni magam az emeletről, a mélység vonzása olyan erős volt, hogy oda akartam magam kötözni az asztalhoz. Undok ellágyulás volt ez is, gyűlöletes. – Mindez pedig az ebédlőben történt, a feleségem benn mélyen aludt. S én egyedül voltam, mindenféle áramlások és delejek közepette. Mert van ilyesmi, meg vagyok erről győződve, de hagyjuk ezt.

S ennek a szédülésnek nem éppen a mappa volt az oka, bár az is. Ezt a két szót lehetett elvitázhatatlan tisztasággal kibetűzni az itatósán, – s most már a vadonatúj itatóson, és nem is égetéssel: – „mon cher”. Tehát férfinak írta, ezen gondolkodni se kellett. Ez volt az egyik eredményem.

A másik pedig az, hogy benyúlok valami fiókba, a kacatjai közé – nálunk mindig és minden teli volt kacatokkal –, s az első kapásra mi kerül a kezembe? Egy fényképes igazolvány, amelynek értelmében feleségemnek joga van a párizsi ilyen meg ilyen számú postahivatalnál a nevére szóló poste-restante küldeményeket felvenni. Mármost, nem tudom, mért van éppen az ilyesminek ekkora hatása az emberen: az apróhirdetésnek meg a poste-restante leveleknek? Mert engem órákig rázott az undorodás.

No, szóval ekkor nyitottam ki az ablakot, hogy levegőhöz jussak. S ekkor jött rám, a már említett szédület is, hogy alig tudtam ellenállni neki.

*