1.5.

És végül: mit akarhat egy fiatalasszony ilyen mesékkel, hogy megtámadták az utcán és kirabolták? Mi kapcsolata van egy asszony képzeletének a rablókkal? Ez már akkor is feltűnt, később még jobban. Mert ő kitartott e mese mellett, sőt néhány nap múlva még produkált is holmi hivatalos iratokat, amelyek egy retikülről szóltak, s az ilyet ki lehet mesterkedni, tudjuk. De nem ezt akartam mondani, hanem hogy máskor is előfordult vele ugyanilyen eset, megint rablóhistória-féle, erről különben fogok is szólni a maga helyén.

Nem valami végleges ingovány ez? – kínálkozott már akkor a kérdés.

S mégis elhárítottam magamtól az egészet. Még mindig.

S ez az, amit nem jól értek, ami álmatlan éjszakáimon sokszor felmerült előttem utóbb – hogy mért is voltam ilyen? Kábultság ez rajtam, vagy mi az ördög? Nem fognak az érzékeim? Mert mégiscsak különös, hogy így eleresztek valamit, ami már ott van a kezem közt. Hogy így eleresztem a madarat, mintha laza volnék, vagy nem volna jellem a szívemben.

Csakhogy én nehéz természetű ember is vagyok, azt se feledjük. S ha énbelém beleveszi magát valami, akkor már az Isten se segít, ismerem én magamat. S csak most kezdődött el az élet, s már vége is legyen?

– Nem tetszik neked mégiscsak ez az asszony? – kérdeztem akkoriban magamtól.

– S nem jó neked vele lenni?

– S nem jobb az egészséged is? – S lehet, hogy ez volt a döntő érv.

Mert nem kicsiség ez annak, aki beteg. Mert meg kell gondolni: évek óta nyavalygok, nem tetszik nekem az élet, nem ízlik az étel – már egész elgyengültem –, s most egyszerre igen. (E részben tehát igaza lett a pszichoanalitikusnak.) Nekem oly jó lett megint az étvágyam, hogy dalolni tudtam volna. Csak még féken tartottam őkelmét. E rendőrségi jelenet után azonban mi sem tartott vissza többé, betértem egy nagyszerű szállodába, s ott olyan lakomát csaptam, egész belevörösödtem. Nem is az ivásba, az evésbe – mit csináljak? Bizonyos korban már így van evvel az ember.

S aztán még betértem másüvé is, egyszóval tomboltam egy kicsit. Úgy látszik, kárpótlásomul. Nem úgy, mint valamikor, de mégis. Este pedig így szóltam a feleségemhez:

– Voltam a rendőrségen is, gyöngyöm. – A feleségem mosolygott. S én egész hőskölteményt tudtam volna e mosolyáról írni. Mert sok mindent kifejezett. Például: hogy hogy remegtek a lábacskái, amikor látta, hogy veszem az idézést, és megyek el. Mert hisz meg is mondtam neki, hova megyek. S hogy hogy ült itt utóbb elhagyatva és egyedül és meggémberedve, talán még meg is vetette magát egy kicsit…

Mindez benne volt a mosolyában.

– No és? – kérdezte most szelíden. Ránéztem, és nagyon megsajnáltam. Fiatalasszony, hisz erre vágyott egész életében, hogy az legyen végre: fiatalasszony. S most az lett, és ilyeneket csinál. Mert könnyelmű kölyök, aki úgy kergeti az örömöt, mint gyerek a lepkét. S az arca tele árnyékokkal, az üdvösség árkaival.

– Haszontalan kölyök. – Megsimogattam. Elsimítottam a homlokából a haját… s jól megnéztem az egész kis arcot. Olyan volt, mint egy kis csirkefogó, fitos és szemtelen, s amellett mintha kettőt se tudna számolni a szentem.

Megszokta már a bújócskát. S ha megcsípik, sunyít, mint a kölyök.

– Nem találták meg az aktákat – feleltem neki csendesen.

S csak látni kellett volna. Hisz nem mindjárt engedte szabadjára örömeit, nehogy elárulja magát. Visszafogta, mint a szilaj csikót. Csakhogy mégse volt elég esze. Ha félóra múlva történetesen szomorkás arcot vág, én akkor se hittem volna neki – de így? Dalolni kezdett, félóra se telt bele, táncolt. Továbbá Douc-Douc bácsinak nevezett és Monsieur Houinének, kegyének legfőbb jeleként. S én, minthogy nem akartam haragudni rá, felhúztam hát az ezüst gramofonomat, és mosolyogva felkértem a táncra.

S nagyon udvariasan és szívesen bántunk akkor egymással, az is igaz. Én meghajoltam előtte, ő pedig megszorította kicsit a kezem, mintha titkos mátkaságban volnánk. S akkor talán meg is kedvelt egy kicsit.

*