1.0.

„Te vocamus, quod sic plasmavisti hominem et hominem itidem vocamus, qui tamen debet praestare seipsum… percipe hanc altercationem in corde nostro diabolicam, Domine! Et oculos sanctos Tuos in inopiam nostram conjicere non gravator, sed conspice portentum clam nobis abditum, in extris… accedit, quod allectationes nutriunt ipsum velut alece. Et ne nos inducas in tentationes, supplicamus ad vesperum, peccatum tamen ostium pulsat intratque domum et intrat prorsus ad mensas. Amove ergo sartaginem igneam, qua caro siccatur, nam animal in me debile crebro.”

„Téged fennen szólítunk, hogy ilyennek teremtetted az embert s az embert szintúgy szólítjuk, hogy önmagáért mégis ő felelős… tekintsd hát ezt is, az ördögi feleselést emberi szívünkben, Uram! És ne tartóztasd meg szent szemeidet, hogy meglássák e nyomorúságot, de a szörnyeteget is, amely a bensőnkben rejtve lakik, mert hozzájárul ám az is ehhez, hogy a kísértések úgy etetik őt, valamint mikor hallevest adnának eléje. És ne vigyj minket a kísértésbe, könyörgünk estefelé, csakhogy a bűn az ajtón kopog ám, sőt bejön a szobánkba, sőt egész az asztalig jön előre. Távoztasd hát el a forró serpenyőt, amelyen ég a húsunk, lévén az állat énbennem oly igen esendő.” (Egy középkori könyörgésből.)

*