3.13.

– No, te rabló – mondtam neki megint –, hát annyira megijedtél? Aki azt szoktad magyarázni nekem, hogy gebedjen meg, aki gyenge? No, van-e kedved? – S megint a szemébe nevettem.

Szó, ami szó, kegyetlenség lakik az emberben. Ha pedig szégyellnie kellene magát, még inkább. Mert az se volt ám kellemes dolog, arra gondolni, hogy az előbb annyira járattam a számat előtte, mikor azt akartam elhitetni magammal, hogy alszik.

Kicsi híja tehát, hogy el nem mondtam neki mindent, hogy a szeretőm volt, igen, s ezt még kiszínezni némi töredelemmel, sunyi fájdalmat lehelni a szemébe, mondván, hogy mit tehetünk, haj, megtörtént a baj – csak épp hogy csináljon most már, amit akar. – Te pojáca – mondtam neki mindenesetre.

– Szamár ember vagy ám – folytattam szinte szomorúan. – Mert mit csinálhatsz te velem? És ha csakugyan szeretem is őt, és ő is szeret engem, tegyük fel az esetet. Sőt, ha már holnap vagy holnapután el is viszem őt a hajómon, akkor mit fogsz te csinálni? Megvakarod a fejed?

– Te csak úgy elviszed őt? – kérdezi végre. Mert mindeddig hallgatott. S ezt megint csak úgy, mintha titkokat akarna közölni: sebesen beszélt, szinte hangtalanul.

– Különben se kiabálj itt – veti közbe –, nem kell minden butaságot hallani neki. Úgyis elég buta szegény. Csinálhatsz evvel, amit akarsz.

– Szeret ez akárkit – teszi hozzá.

– Attól sem ijedek meg – feleltem előbb. – Nem veszed el a kedvem.

– Vagy azt hiszed, mindent kilophattok a zsebemből, az életemet, és én semmit se szólok, csak nevetek? És nem is nyúlok semmi után, mert az a legfőbb örömöm, ha ti jól érzitek magatokat?…

– Rosszul ismertél – mondtam neki sötéten. Mert most már elkomolyodtam. – Éppolyan kíméletlen vagyok, mint ti valahányan, vagy leszek legalábbis. Ez egyszer emberedre találtál.

– És ha te úgy akarod, én így. Ebben ugye megállapodtunk? S hogy mit akarok, majd látni fogod. – És fel is álltam a helyemről. – Hát jó – felelte Kodor. – Akarsz hozományt is? Akarod a mellényemet? – És máris gombolni kezdi a kabátját.

– Ne – azt mondja –, itt van a fogsorom is. – És kiveszi a szájából.

S ami azt illeti, ezen is lehetett volna nevetni, csak véletlenül mégis odanéztem rá. Mert eddig nem. S amit látni lehetett, nem nagyon volt kedvemre való. Mert nemcsak hogy sápadt volt, de mintha csakugyan meg akarna gebedni. – Ez volt aztán a lumpolás – gondoltam én egyszer valakiről, aki meghalt, s a szeme karikás volt. Nem is valami nagyon, csak jellegzetesen. S így most is. A Kodor szája vonaglott, s határozottan emlékszem, izzadt a szeme, mint mikor nem tud sírni valaki. S mindehhez fogsor nélkül: igazán olyan volt, mint a saját öregapja.

– Mars ki, még egyszer – kiáltott rá Mrs. Cobbetre, mikor benyitott. – Még mindig beszélni akarok. – Aztán lefeküdt a szófára, ingujjban, és magában beszélt.

S nekem, Isten tudja, mi okokból? az járt az eszemben, az a rémület villant belém, hogy Miss Borton talán el is árult engem valakinek – mondjuk, Lagrange-nénak esetleg, félelmében. Megmondta neki, hogy Londonban vagyok – s ha csak ennyit is – nekem az is elég. Mert sok minden fordul meg ezen. Hogy milyen ostoba vagyok én. Mert hiszen gondolhattam volna, mikor annyira megijedt a szememtől.

Csak annyi volt ez is, mint valami távoli villámlás, és mégis azonnal menni akartam. Mert akkor már tisztában voltam vele, mi a dolgom, és hol a helyen? Melyik az az egyetlen pont, ahol most nekem lenni kell a világon.

S hogy teljesen kijózanodtam, talán mondani se kell. Hideg voltam, mint a pipám.

– Most megint mit csináltál? – bámultam még egy ideig magam elé. Kodor pedig így szólt:

– Rákom van. – Majd rögtön utána. – És mi lesz most evvel az asszonnyal?

És se csúfondáros nem volt többé, se fólényes. Beteg volt szemmel láthatólag. Egy megtört öregember.

– Csak meg ne mondd neki – emelte még fel az ujját. – Mert akármilyen zabolátlan állat, azért szeret engem.

*