2.21.
S most már csak egyre tovább. Nem volt
megállás többé semmiben. Végigvettem mindenekelőtt, ki lakik a házban.
Alig érdemes felsorolni. Két emelet boarding-house,
folyton változó lakókkal (állandóak csak mi voltunk), a földszinten
üvegkereskedés, a harmadik emeleten két család lányokkal és gimnazistákkal,
továbbá egy beteges ügyvédjelölt. S az udvaron egy műterem-féle, amely üres
volt.
Ezeken hát nem volt mit keresni. S az
üvegkereskedésben nemkülönben: ott egy főnök volt, elfoglalt, ideges ember, s
egy öreg segéd, s az üzlet rosszul ment.
Nézzünk hát másutt is körül. S hogy hová
viszi el az embert a képzelete, mutatják a következő változatok: Volt nálunk
egy csinos kis inasgyerek a boarding-house-ban, afféle „buttons”, még őt is
felvettem a listára. S hogy mért? Részben a gyerekkori tapasztalatok alapján,
mert magamról tudom, milyen hatalmas az ilyen tizennégy körüli kölyök. Mert
feltartózhatatlan vak az indulata és esetlen, mint a bivalyé. S a létrára
gondoltam – mert nem én is bemásztam egy idegen lakás ablakán a maga idején? S
az is egy feddhetetlen úrihölgy volt, és az is folyton csak heverészett.
Egyszóval: részben ezért. Másrészt, mert szintén tapasztalatból
tudom, hogy a gyerektelen asszonyok szeretik a fiatal fiúkat. A feleségem még
mondta is olykor: – ugye édes? Mondtam: igen. Mert csakugyan
villogószemű volt, nyílt a tekintete, s merész a mosolya.
Így szokott beszélni velem: – parancsolatjára vagyok a sirnek – meg ilyeneket. S ezen ők a feleségemmel még össze is mosolyodtak.
Rendben van.
Egyébként pedig bámész fiú is volt, s ez
az, amiről szólani akarok. S ezt nemcsak onnan veszem, hogy láttam őt egyszer a
kapualjban fütyörészni és magában nevetni,
hanem onnan is, hogy reggelente, mikor hozta fel a ruhánkat, még a szája is
tátva maradt, ha valami olyan tapasztalt, ami különös vagy rendkívüli neki.
Például: ha kinn maradt valami az asztalon, ami nagy újdonság volt, amit még
sehol se látott eddig, egy prizmás kétcsövű messzelátóm vagy ilyesmi. Ilyenkor ájtatosan nézett maga elé. Mint a vadember az erdőszélen.
S ezt a tulajdonságát akartam én
felhasználni magamnak. Kezdtem a ládákból mindenfélét előszedegetni.
– Hát ebből mi lesz? – kérdezi a feleségem.
– Túl akarok adni a fölösleges holmin.
Mert csak ballaszt, s úgy látom, itt adnának érte valamit. – S megemlítettem,
hogy Miss Borton majd csak eladogatja. – Talán – mondtam én. Pedig hol volt már
akkor ez a kis Miss Borton?
Viszont a feleségem, mihelyt a nevét
hallotta, elcsendesedett. S nekem csak ez kellett. Hogy ne kajtassa tovább az
ügyeimet. Kivettem egy kis kínai festményt, selyemszövetűt és
más ilyen apróságot: lampionokat, egy finom szemüvegtartót, azt a fajtát,
amelyet előkelő kínai urak szoktak a ruhájuk redőibe bedugni, egy parang nevű
dajak tőrt és más ilyen holmikat, csupa lomot, amit utazásai közben áhít meg az
ember. A számításom ez volt:
Hogy mit szól majd ehhez a gyerek? Ha
bejön reggel a ruhával. Mert most délután van, s ilyenkor itt semmi
keresnivalója. Viszont, ha mégis látni kívánná őt a feleségem, mint ahogy
mondja is, hogy szereti látni, mert „jó ránézni” – nagyon helyes –, egyszóval,
ha a fiú mégis feljönne délután, akkor holnap észreveszem rajta, mert nem lesz
meglepetve a csodáktól. Ez volt a gondolatmenetem. Most pedig megyek el. Megyek
sétálni egy kicsit.
– Pá, pá – kiáltottam be a feleségemnek.
– Megyek a városba, szívecském. Csak este jövök haza, sok a dolgom.
*