2.21.

 

S most már csak egyre tovább. Nem volt megállás többé semmiben. Végigvettem mindenekelőtt, ki lakik a házban.

Alig érdemes felsorolni. Két emelet boarding-house, folyton változó lakókkal (állandóak csak mi voltunk), a földszinten üvegkereskedés, a harmadik emeleten két család lányokkal és gimnazistákkal, továbbá egy beteges ügyvédjelölt. S az udvaron egy műterem-féle, amely üres volt.

Ezeken hát nem volt mit keresni. S az üvegkereskedésben nemkülönben: ott egy főnök volt, elfoglalt, ideges ember, s egy öreg segéd, s az üzlet rosszul ment.

Nézzünk hát másutt is körül. S hogy hová viszi el az embert a képzelete, mutatják a következő változatok: Volt nálunk egy csinos kis inasgyerek a boarding-house-ban, afféle „buttons”, még őt is felvettem a listára. S hogy mért? Részben a gyerekkori tapasztalatok alapján, mert magamról tudom, milyen hatalmas az ilyen tizennégy körüli kölyök. Mert feltartózhatatlan vak az indulata és esetlen, mint a bivalyé. S a létrára gondoltam – mert nem én is bemásztam egy idegen lakás ablakán a maga idején? S az is egy feddhetetlen úrihölgy volt, és az is folyton csak heverészett. Egyszóval: részben ezért. Másrészt, mert szintén tapasztalatból tudom, hogy a gyerektelen asszonyok szeretik a fiatal fiúkat. A feleségem még mondta is olykor: – ugye édes? Mondtam: igen. Mert csakugyan villogószemű volt, nyílt a tekintete, s merész a mosolya. Így szokott beszélni velem: – parancsolatjára vagyok a sirnek – meg ilyeneket. S ezen ők a feleségemmel még össze is mosolyodtak. Rendben van.

Egyébként pedig bámész fiú is volt, s ez az, amiről szólani akarok. S ezt nemcsak onnan veszem, hogy láttam őt egyszer a kapualjban fütyörészni és magában nevetni, hanem onnan is, hogy reggelente, mikor hozta fel a ruhánkat, még a szája is tátva maradt, ha valami olyan tapasztalt, ami különös vagy rendkívüli neki. Például: ha kinn maradt valami az asztalon, ami nagy újdonság volt, amit még sehol se látott eddig, egy prizmás kétcsövű messzelátóm vagy ilyesmi. Ilyenkor ájtatosan nézett maga elé. Mint a vadember az erdőszélen.

S ezt a tulajdonságát akartam én felhasználni magamnak. Kezdtem a ládákból mindenfélét előszedegetni.

– Hát ebből mi lesz? – kérdezi a feleségem.

– Túl akarok adni a fölösleges holmin. Mert csak ballaszt, s úgy látom, itt adnának érte valamit. – S megemlítettem, hogy Miss Borton majd csak eladogatja. – Talán – mondtam én. Pedig hol volt már akkor ez a kis Miss Borton?

Viszont a feleségem, mihelyt a nevét hallotta, elcsendesedett. S nekem csak ez kellett. Hogy ne kajtassa tovább az ügyeimet. Kivettem egy kis kínai festményt, selyemszövetűt és más ilyen apróságot: lampionokat, egy finom szemüvegtartót, azt a fajtát, amelyet előkelő kínai urak szoktak a ruhájuk redőibe bedugni, egy parang nevű dajak tőrt és más ilyen holmikat, csupa lomot, amit utazásai közben áhít meg az ember. A számításom ez volt:

Hogy mit szól majd ehhez a gyerek? Ha bejön reggel a ruhával. Mert most délután van, s ilyenkor itt semmi keresnivalója. Viszont, ha mégis látni kívánná őt a feleségem, mint ahogy mondja is, hogy szereti látni, mert „jó ránézni” – nagyon helyes –, egyszóval, ha a fiú mégis feljönne délután, akkor holnap észreveszem rajta, mert nem lesz meglepetve a csodáktól. Ez volt a gondolatmenetem. Most pedig megyek el. Megyek sétálni egy kicsit.

– Pá, pá – kiáltottam be a feleségemnek. – Megyek a városba, szívecském. Csak este jövök haza, sok a dolgom.

*