1.9.

Ugyanebben az időben lett a feleségem szerelmes egy Paul de Grévy nevű nemesi származású fiatalemberbe, akinek állítólag grófi rokonsága volt, valami Latour du Pin nevezetű történelmi család, s akit röviden Dedinnek is neveztek a társaságokban. A feleségem is így hívta. S hogy imádja, azonnal észrevettem.

S hogy miből? Abból, hogy olyan volt az egész lénye, mintha megabálták volna. Lágy és lázas. S bár nemigen nézett reá, de azért egy állandó boldog helyeslést vagy megdicsőült összetartozást éreztem én átáramlani tőle az ifjú felé. E szóval mutatta be nekem:

– Ez az én legkedvesebb barátom… persze, maga után – tette hozzá. S hogy mért tette hozzá? S még inkább: mért volt ennyire őszinte?

Vigyázzunk csak! E nyíltság arra volt szánva, hogy megnyugtasson vele, mert ha kimondja, ami a szívén van, akkor csak nem gondolhatok rosszat? Csakhogy én rosszat gondoltam. Mert beszélhet ő nekem, amit akar, a szerelmük úgy fénylik a nőkön, mint a dicsőség.

Ó, ez már nem holmi Ridolfi-féle kis ügy volt, annál ez komolyabb volt, ezt is érezni lehetett.

Most már szerelmes is – gondoltam én. – Nagyon jól van, és figyeltem a dolgot. Félszemmel. – Várjunk csak nyugodtan – mondtam én. Mert a fiatalember nem látszott ennyire szerelmesnek egyelőre.

Inkább öntudatos fiatalembernek látszott. Csatakos bajusza volt, és édes a szája, s oly unalmas az arckifejezése, mint aki egész határozottan nem akar mulattatni minket. S most vegyük ehhez az öltözködését: egy lompos, de drága kabát, rendkívüli bő, puha és lötyögős, egy fura kis kalap s valami hegymászóféle cipő – az embernek Isten bizony az az érzése volt: ez mindjárt vadászni megy. S a karjai lankadtak, mint aki elgyöngült kicsit az unalomtól.

Gondoltam magamban: hja bizony. A grófi eredet kötelez. Viszont a szemében azért pimasz tüzek égtek, igen, valami mámoros ragyogás, különösen, ha rám nézett. Mintha azt akarná értésemre adni:

– Hiába vágsz olyan okos arcokat, mégis ökör vagy. (Mármint én.)

S mindjárt tengeri medvének is nevezett persze, első látásra. Így fejezte ki magát: „Maga vén tengeri medve.” Csendesen így szóltam: – Nem vagyok én, kérem, tengeri medve, aminthogy ön sem szárazföldi patkány. – Valami ilyet. S szelíden mosolyogtam rá. Most már mindig csak mosolyogtam. Különben is kíváncsi voltam, mit felel erre. Észreveszi-e, hogy utálom, s már csak azért is, mert ilyen tengerészmódon akarja kifejezni magát. (Volt is némi kapcsolata velünk, mármint a hajózás körül. Szóval, ott lebzselt ez is körüle, s innen e rettenthetetlen kifejezések.) S hogy el ne feledjem, mihelyt megláttam, Don Julio jutott eszembe poggyászával az éjszakai hajón. Mert határozottan emlékeztetett rá, és nemcsak a laza méltósága miatt, hanem azáltal is, hogy mindkettőnek mintha mézzel kenték volna meg a bajuszát. Puha volt és fényes. Csókos és éjszakai fényű. És szép duzzadt a szájacskája, piros. Meg is kérdeztem otthon a feleségemtől:

– Miből él ez a fiatalember? – Ó, író – feleli ő.

– Író?

– S ezenfelül van egy gazdag nagybátyja is – feleli szerényen.

– Szóval parazita – fejeztem én ki a véleményemet habozás nélkül. Mert nem sokat teketóriáztam.

S mármost látni kellett volna, hogy meg volt ettől ijedve.

– Nem kedveled, ó, igazán nem kedveled? – kezdett el kotkodácsolni. S ez volt a ritka pillanatok egyike, mikor meg is utáltam. Amiért ilyen süket. Mert mi kedvelni valóm van nekem rajta? És még könyörög is? Mi vagyok én, egy idősebb nagybácsi-féle, akitől pártfogást remél a szerelmeihez? Apanage-t, tanácsot, vagy mi az ördög?

– De az Istenért – rimánkodott – szeresse, Jacques, könyörgök, szeresse, ő igazán oly kedves hozzám… és így ment ez egy ideig. De furcsa volt, a teremtésit. Mi nemigen beszélgettünk eddig a hitvesi hűségről, miegymás, nemigen kedvelem az ekörüli témákat. De most megkérdeztem:

– Szeressem az udvarlóját, Lizzy? – És nagyot nevettem. A feleségem viszont elpirult.

– Hát már maga is ilyen közönséges? – kérdezi megvetőn. Elkeseredve. Pirosan. – Ő nekem nem udvarlóm, hogy mondjam már, hogy nem udvarlóm! – És valósággal lázadozott. Még rá is csapott kis öklével az asztalra. – Ő nekem nem udvarlóm. Ő nekem egy igen kedves és régi barátom, akit régen ismerek. S akivel most véletlenül találkoztam össze. Maga teljesen meg van bolondulva, Jacques.

– Hogy én vagyok megbolondulva.

– Az én szememet nem csalod meg – feleltem erre. És hamar egy hasonlatot készítettem. – Hisz éppolyan vagy már, mint a tyúkok, mikor kotlani szeretnének… – És nevettem, folyton csak nevettem.

– Hiszen valósággal lázas vagy. S tudod, mit láttam én egyszer falun? Hogy a gazdasszony, ha nem akarja, hogy kotoljon a tyúk, hamar bedugja egy vödör hideg vízbe, szívem… Nos, ezt szeretném tenni veled.

Ámulva nézett rám. – Maga tyúkhoz hasonlít engem? – Igen, igen. Még örüljön, hogy ahhoz egyelőre.

– Egyelőre? – kérdezi a feleségem. – Igen, egyelőre.

– Maga fenyeget engem?

– Igen, fenyegetem. – S evvel bementem a másik szobába. Nagyon lihegtem.

De ő utánam jött, s megérintve a karomat egy ujjal, így szólt: – Maga hogy megváltozott. Milyen goromba lett igazán. – Csak ennyit mondott, s most már ő ment ki a szobából.

S mármost igazán goromba lettem-e? Lehet. Ingerült? Nincs kizárva bizony. De még az sem, hogy csakugyan ártatlan a feleségem, még ezt is hajlandó voltam feltételezni, olyan ártatlanul nézett rám, s olyan sértődve. Mert hátha csak álmodozás az egész? A nők leányosak, ez valami lovag, én meg mi vagyok?

Fogalma se volt róla, mi van énvelem. Az újságban nem olvasta balsorsomat, elkerülte figyelmét. S mikor mutatták neki, minden rendben volt, mindenki megmenekült, nem volt hát semmi hiba.

– Ah, tüze volt, igazán? – kezdett el jajgatni kicsit. – És veszélyes volt? – Meg ilyesmit. S mármost mit feleltem volna neki? Kezdtem volna el én is? Lihegni meg a nyelvemet kiölteni, mutattam volna, hogy akart kijönni a belsőrészem?

Semmit. Még a hangja is bosszantott.

– Igen, tüzem volt – feleltem neki. S ezzel készen is voltunk. Különben sincs igényem arra, hogy velem érezzenek, vagy velem éljék a bajaimat, úgyis tudom, hogy ez lehetetlen. Elismerést vagy sopánkodást se várok, mert nincs számomra értéke. Történt, ami történt, s avval megvagyunk.

Egyszóval izgatott voltam, ez igaz. Mindig izgatott. Az emberek társasága még idegenebb lett, a mulatságuk érthetetlen, a nyugalmuk ingerlő. Egy pincérnek, mert nem bánt elég udvariasan a feleségemmel, majd nekimentem, egy öregasszonynak is, de hagyjuk ezt. Elég abból annyi, hogy a tengerészféle úgyis ideges a szárazföldön, mert sértve érzi magát. Mert ott mégiscsak vagyok valaki, ha matróz vagyok is, a cselekedeteimnek értéke van, a magatartásom fontos valakinek. Itt meg semmi se vagyok. Átváltozom semmivé. S vegyük ehhez a városi szemetet. A hajón is lehet piszok, de ha nem tetszik, lemosatom. Még a lelküket is kisikáltatom, ha olyan a kedvem. S akkor ragyog minden, és süt a nap. De mit mosassak itt, a levegőt? Mert az is mocskos. Az emberek pedig, mintha padláson penészedtek volna, mint az öreg vacak, olyan benyomást tettek, különösen télen, mikor álmosak voltak, és krákogtak reggel a villamoson.

Mindezt pedig annak jellemzéséül, hogy úgyse nagyon jó az embernek idekinn. Mert tesped és kallódik. S hát még az ilyesmi után! Én egy véget nem érő, szörnyű éjszakába voltam beletemetve, nem tudtam belőle kilábolni sehogy. Még mindig ott voltam a szép és karcsú hajón, amint megy és megy, és lángolva zakatol az éjszakában, mert nem akarja megadni magát. Akár egy emberi lény. S az az éjszaka olyan benyomást tett rám, mint a semmiség, s maga a hajó, mint a tulajdon lelkem ebben az űrben – nem bírom ezt másképp kifejezni. Hogy jajgatva riadtam fel éjjelente, és csuromvizesen. Még mindig ott voltam.

S a feleségem, persze, ilyenkor is azt kérdezte: – Mi van magával? – És felült az ágyon. De én nem feleltem neki semmit. Inkább magammal beszéltem. Villamosokon, az utcán, véget nem érő beszélgetésekbe bonyolódtam. Például:

– Neki szerelmi bajai vannak, de nekem nem.

– A lábamat se teszem ki a partra – mondtam magamnak. – Ha érdemes neked, gyere ki utánam a hajókra, mert ott az én helyem… – Máskor meg éppen fordítva. Hogy soha többé nem megyek ki a tengerre, mert annyit már nem ér nekem ez az élet.

Egyszóval, elkezdődött nálam is az a lélekállapot, mikor az ember nem tudja, mit gondoljon. S ha a fordítottját gondolja, az is igaz. Szinte sajnáltam is, hogy nem lőttem főbe magam azon az éjszakán.

Hiszen ép voltam én, nem volt még semmi bajom… csak, mint a zsebóra, mikor még pontosan és jól jár, csak valami üresség van már a ketyegésében – vagyis meg van már valami bomolva a szerkezetében…

Ám történetesen épp ekkor ez a Dedin úrfi adott nekem a létezésével egy kis erőt. Már avval is, hogy komolyan kezdtem számba venni, de más egyebekkel is, mint azt mindjárt elbeszélem.

Egy nap együtt ülünk a Café de Saint Luc-ben. Egy régi jó barátom, egy normandiai volt hajóskapitány kávéháza ez. S persze, velünk volt Dedin is, mert most már mindig velünk volt. S hogy én hogy bírtam ezt ki, ma sem értem. S hogy ő hogy csinálta? Azt sem.

– Mikor ír ez az író? – mustráltam néha magamban. S hajlandó voltam azt hinni, hogy semmit se csinál, nemhogy írna. Vagy talántán a grófi nagybátyja éjjelijét hordozza, utána felveszi szép vadászkalapját, és megy meghódítani Párizst. Egyszóval, szakadatlanul ingerült voltam.

Mégis azt mondtam egy nap a feleségemnek: – Ez a Dedin, úgy látszik, derék fiú.

Nosza, hogy felvirult.

– Ugye, ugye? – kérdezi boldogan. – Hisz mondtam én magának. – Meg ilyeneket. Valósággal ragyogni kezdett.

Egyszóval, így ment ez az egész, egész nyíltan ment, a mindenit neki.

S hogy én mért voltam ilyen elismerő? Két okból. Egyrészt, mert meg voltam illetődve tőle. Nem lopott, pedig alkalma lett volna. Sőt, visszahozta szépen az erszényemet, ő maga, Dedin úr – ott felejtettem egy büfében az asztalon, s ő nem vágta zsebre, hanem hozta utánam. Hát nem nagy dolog ez is?

Hogy nem lop?

S ezenfelül úgyse lehetett már kitartani a feleségem sanyarú pillantásait. Mert úgy nézett rám, mintha meggyilkoltam volna a papáját, a múltkori gorombaságaim óta. De most aztán hajrá! Nem volt többé kegyelem. Folyton együtt kellett lenni vele. Mert ha még derék fiúnak is nevezem? Mindenekelőtt próbált összepászítani minket. Ilyen beszélgetések folytak le:

Ő ment a középen, s kétoldalt mi ketten, az az úr meg én. A feleségem pedig átbeszélt egyik oldalról a másikra:

– Dedin azt mondja, hogy vannak jobb szivarok is. – A férjem azt mondja, hogy jobb volna most már más moziba menni. – És így tovább. S Dedin is olykor átüzent nékem valamit. Én azonban neki soha semmit.

Hogy tudnám én ezt kiebrudalni, ezt a pasast? Folyton ezen törtem a fejem.

Mert akárhogy fogom is fel, ez nem jó helyzet. Mert a legjobb esetben is: ő az ideális barát, aki könyveket hoz neki, miegymás, folyton azt duruzsolja a fülébe, hogy milyen jó kis moziszínésznő válna belőle (evvel a maszlaggal, úgy látom, minden nőre hatni lehet, a legkitűnőbbre is) – egyszóval, ő volt a lelkének a támogatója, s én voltam a kultúra nélküli férj. A pénzkereső, az igavonó.

No de sötét is voltam ehhez kellőképpen.

Viszont a normandiainál azért elég jól éreztem magamat. Kedvem szerint való ember is volt, s neki nem kellett magyarázni, mit jelent az, mikor az embernek azt kiáltják a pofájába: – Micsoda kapitány az úr? Maga felelős az életünkért – és más ilyeneket.

– Mondja meg az igazat, szereti maga azt a büdös tengert? – kérdezi tőlem ez a normandiai. (S mondanom se kell, soha jobbkor.) – Nem mondom, én mindig szerettem, különösen a szárazról. És nagyot röhög.

– Ugyan tegye már a kezét a szívére, nem örül, mikor kilép abból a tetves börtönből, mikor szárazon van a lába? És különösen ez után a balesete után?

– Tudja a jóságos Isten – felelem én.

– Hát ehetik ott ilyet? – ostromol egyre. Tudni kell, hogy tiszteletemre sajátkezűleg hozott elém egyfajta kásával főtt jó húst, hazájabeli készítményt, és nagyon nógatott, hogy ízlik-e nekem a főztjük?

– Csevegjünk csak egy jó kis dologról – azt mondja nekem. Most jut eszembe. Nem csinálnánk együtt egy finom kis szállodát? Mit szól az ötletemhez? Mert mi haszna van abból a büdös tengerből? – Maga mond valamit – feleltem én. – Csak aztán finomat nyissunk, mert a feleségem csak az előkelőt szereti… – És ránézek a feleségemre. A normandiai nevet. A feleségem viszont nagy lelkinyugalommal varrogat tovább, s úgy tesz, mintha semmit se hallana. Kézimunkázott éppen az aranyos, papucsot hímzett ki színes fonalakkal.

– No, mit szólnátok ti ketten ahhoz, ha én itt maradnék? – nógatom őket a sarokból. De Dedin úrfi se mozdul, hevesen cigarettázik, s a képesújságokat forgatja magába merülve.

– Finom ez a hús – mondom én. Csakugyan finom volt. Nem is az íze, az állaga: jó kemény volt. S én mindig szerettem magam megrágni az ételt, mert jók a fogaim.

– No és a bogyók? – kérdezi a normandiai. – Azok is finomak.

– Akkor hát ilyet fogunk főzni abban a szállodában – feleli ő. – Nagyon is jó lesz – mondom én.

A keservét – gondoltam magamban –, mit kézimunkázik ez annyit, mikor sose szokott? És milyen csend van köztük, micsoda csend. Én pedig beszéljek a normandiaival, amit akarok.

Mármost nem tudom, ismerős-e más előtt is ez az érzés: hogy mennyi meghittség lehet az ilyen hallgatásokban két szerető közt. Mert képzeljük csak el: a nő békésen öltöget, a másik újságokat forgat, de micsoda biztonsággal, mintha csak azt akarná mondani: én tudom, hogy te szeretsz, s te tudod, hogy én, s ez mindkettőnknek elég. S hogy mennyire hatott rám ez a csend, annak jellemzésére elmondom, hogy mikor mindez sok-sok évek után Dél-Amerikában egyszer eszembe jutott, hirtelen elborított a vér még akkor is, utólag. Vérszínű lett a világ. Mert pontosan megjelent előttem a feleségem, s éppen olyan pillanatában, mikor felemeli szép fejét a varrásából, mint aki az álmok hazájából merül fel ide, s csak azért, hogy egy pillantást vessen a barátja felé, nem is éppen az arcára, csak a kockás ruhájára vagy a kezére – mert az is elég. S mint aki erőt merít ebből, a cérnáját elharapta szépen, és dolgozott tovább.

S mondom, e jelenetnek még jó néhány év múlva is akkora ereje volt rajtam, majd szétvetett. Mert hiába, az ilyen alkatú ember, mint én, annyira kielégíthetetlen, hogy nincs az Istennek az a vérpatakfolyása, amelytől én megnyugodnék. De menjünk tovább. Ez a könyv talán igazol engem. – Kinek készül ez az aranyos papucsocska? – kérdeztem végül is, mikor már majd megütött a guta. Csakhogy ezek nem engedtek be a birodalmukba idegent.

– Monsieur Lagrange-nak meglepetésül – feleli a feleségem. S evvel készen is voltunk. El voltam intézve. (Lagrange-né egy barátnője volt a feleségemnek.)

– Tudja mit? Megcsináljuk azt a szállodát, és kis nőcskéket fogunk tartani benne – mondom a barátomnak, mert muszáj volt már szólni valamit. Igaz, a nőcskék helyett más szót akartam használni, de a normandiai így is megértett, a feleségem szintén. Szedte is mindjárt a papucsait. Meg volt sértve.

– Menjünk haza – mondta ridegen. – Nem érzem jól magamat. – Hát menjünk.

S csakugyan sápadt volt. El is indultunk hazafelé. S persze, Dedin is velünk, no persze, sőt, beült velünk a kocsiba is, hogy elkísér a lakásig. No lám, a hű barát. Már akkor remegtem. A kapuban pedig, mintha a világon se volnék, a feleségemtől hosszasan búcsúzik, mintha hitet akarna tenni mellette: a kezét szorongatja, s a szemeit szinte belesüti az arcába – s mindezt az én színem előtt. No, ekkor pokoli ötletem támadt.

– Csak aztán lefekszik-e igazán? – kérdezi tőle nagyon aggodalmasan, mármint az én feleségemtől – ígérje meg, hogy azonnal lefekszik – és a többi. Mindez pedig unosuntig sok volt, ugyebár, ennyi gondoskodás, mikor én is ott vagyok. Gondoltam: megijesztjük kicsit a fiatalembert.

– Jöjjön csak fel egy kicsit úrfi, maga is – mondtam neki –, nem innánk meg egy kis pálinkát együtt? – S még az is eszembe jutott, hogy mihelyt felérünk, ledobom az emeletről. A hatodik emeleten laktunk ugyanis, szép kilátással egy térségre, s egy jókora lakásban, amely akkor teljesen üres volt.

Mit olyan holdkórosak ezek, mikor már túl vannak mindenen, s azt tették ebben a nagy lakásban, amit akartak? – kérdeztem magamtól. Merthogy ez mégse valami enyhe barátság, meg voltam erről győződve véglegesen. Épp a kávéházi dolgok után, de más jelekből is, kétségtelenül. Például: a feleségem azt mondta neki: – Add csak ide azt a gyufát.

Ezt mondta neki, én magam hallottam, hogy tegezi. Csak az ilyet aztán hogy rögzítse meg az ember? Hogy bizonyítsa be magának utólag, hogy semmi tévedés, ez így történt? Mert aztán mégse hiszi el, éjjel nem hiszi el, minthogy a szó már mégiscsak elrepült.

*