3.1.

A ruhatár mellett nekimentem egy ajtónak, s ez rossz jelnek számít mifelénk. De azért jól ment minden, nem volt semmi bajom.

Sőt, őszintén szólva egy kis meleget is kezdtem érezni a bőröm alatt, mint mikor bőségesen táplálkozik az ember.

De van is ebben valami. Mikor az ember London szemetjéből kilép: előbb ligetek közt találja magát, azután benyit egy magános villa csúcsíves kapuján, ahol csupa fény van, s e fényben a legkülönbözőbb emberi babák vonulnak fel előtte furcsa menetben. Úgymint: szerecsen királyok citrommal, keleti akrobaták vörösben és feketében, egy napkeleti bölcs, továbbá négerek, arabok és kínaiak, egyszóval, egy kandi kis világ. S az embernek még a szíve is ficánkolni kezd örömében. Részben: hogy ilyen hamiskás ez a világ, másrészt pedig, az igazat megvallva, kezd is neki tetszeni a dolog. De nagyon. Még meg is néztem magamat a tükörben. S mondhatom, belenevettem, olyan kedvemre való volt a kötényem. Meg a kampóm, igen, a kampóm. S hogy el ne feledjem: a szakállam.

Hirtelen az a gondolatom támadt, hogy így megyek el reggel a feleségemhez. Vajon mit szólna hozzám az aranyos? Megijedne? Nevetne?

Egy oszlop mellett pedig ott találtam egy régi jó barátomat, Hoshkin Miklóst. Egy kedves és kitűnő kapitányt.

– Miklós – kiáltok rá, és megérintem a kampómmal. – Miklós, bámulok a szemébe. (Ő is valami indiai maskara volt.) – No, megismersz-e még és így? Tudod-e, ki vagyok?

– Hogyne, te dörmögő – feleli azonnal. Mintha csak tegnap lett volna, hogy együtt voltunk a tanfolyamon.

– Hagyj most egy kicsit – int a szemével. – Nő van a dologban.

– Te még mindig a régi pofa vagy – nevetek én.

– Majd jövök én utánad – feleli ő –, majd jövök én, csak hadd várom meg, akit imádok. Ez a perc pedig az üdvösség lesz – szavalja széles áradozással. S aztán megindul ő is a zene felé. A középen már szólt a zene, s körülötte már forgott és libegett a tömeg. Egymás felé hajladozott, vagy inkább a semmi felé?… A kavargásból pedig olykor tűzkirályok, türkiszes erdei fejedelmek vagy vízivarázslók váltak ki, s ahogy én, odaálltak ők is a tükör elé megbámulni magukat, vagy vakarózni kicsit.

És ez ne tetszett volna nekem?

Ó, édes Istenem! – gondoltam én – hát ilyen általános az alakoskodás öröme? Nálunk Hollandiában úri népek termeiben van rég elmúlt hölgyeknek és uraknak ilyen arckifejezésük, az ősök képeinek. De mint a hőscincéreké; igazán, mintha azt akarná kérdezni a látogatótól:

– Nekem csak jól áll ez a ruha? – Holott nincsenek is a világon. Hát ilyenek voltak ezek is. Mint akik felkavarják a semmit, s azzal kacéran mulatoznak.

Néha pedig feltűnt Hoshkin Miklós, s azt súgta felém:

– Nincs még itt, nincs még itt. Addig halászni megyek. – És megint eltűnt a tömegben.

Csak akkor jutott eszembe, hogy hiszen én is várok itt valakit. S az se volt sehol. Körüljártam tehát jó néhányszor a termet, s a környező kabinetekbe is benyitottam, de Miss Bortonnak se híre, se hamva.

– Nem baj – gondoltam –, elég érdekes ez így is. – S nemcsak a tömeg, az egyik kabinetben például egy egész kis világ tárult fel elém. Furcsa világ. Nem is szólva egy Petasois nevű király kertjeinek misztikus ábrázolatairól, itt mindenféle intelmek voltak a falakon, rejtelmes és fura szózatok, Hídépítő Szent Benedek, Bonaventura meg Prudentius Clemens, sőt, Southcott Johanna neveivel ezek közül fel is jegyeztem néhányat, mert nemigen értettem. Így ma se tudom, mit jelent ez a szó: Benjámin népe, mert ezekhez szóltak a feliratok, meg az új Jeruzsálemről is szóltak, de találtatott közöttük ilyen nagy intelem is:

„Aki az öröm ellen vét, Isten ellen vét.” (Tudjuk, minden négy-öt évszázadban felmerül ez az eszme, de hiába.) S evvel homlokegyenest ellenkezően egy kis jóslat Alexandriai Philo titokzatos könyvéből:

„Mire odérkeztek, a tűz kialudt.” (S ehhez egy tűzvörös alak volt odafestve, késői rohanó, aki előtt éppen kialszik a zsarátnok. S körülötte tél van, reménytelen tél és alkonyat a vidéken. S más ily teozofikus hangulatok.) De adódott egyéb érdekesség is, megismerkedtem például két kis öreggel, olyanok voltak, mint az öreg ikrek, mert mind a kettő kotnyeles, és mind a kettő szenátori ruhában… S volt ott szó lépesmézről mármint egyesekről, akik nagyon is szeretik a lépesmézet, egy conquistadorszerű, csintalan úrról, aki mindig nagyon ügyes, most is eltűnt valami kis színésznővel az emeleten, a stúdióban, ahogy azt itt nevezni szokás…

– Egy kis stúdióban, édes uram, ahol csókolózni lehet. – Nagyon jól van – gondoltam én –, megnézzük hát azt a stúdiót is, ha már idevetődtünk. – Mert, mi tagadás, némi kis furcsa érzésektől úgyse tudtam én itt szabadulni. Hogy valami különös vagy excentrikus társaság lehet ez, amelybe keveredtem. Hogy ezek talán mind nagyon szeretik a lépesmézet, s hogy Isten tudja, mi fűzi ezeket össze. Mert hogy nemcsak a misztikus tudományok, az látnivaló volt. Hogy nemcsak e Bonaventura.

Mindezt különben azért jegyeztem ide, mert e gyanúmhoz a későbbiek is szolgáltatnak majd adalékot.

– Ki ez a furcsa pofa? – riadtam fel éjféltájban, s nagyon rábámultam valakire. Egy csapat mészáros érkezett ugyanis valahonnan, csontvágószerszámok, miegymás, kések az övükben, s egy főmester az élükön. Ezek franciák voltak. S úgy látszik, egy másik mulatságról röppentek ide, mert igen fesztelenek voltak, különösen a vezetőjük, egy nagyon jókedvű fiatalember. Hogy nem tartozik ide, rögtön láttam. Mégis sokan ismerték.

– Hé, hó – kiáltották neki –, csak meg ne botolj. Íme, a brigadéros. Szervusz, bakkecske. – Meg ilyeneket.

De ő oda se hederített. Rájuk nevetett, de meg sem állt. Szép ember volt, és szépen is nevetett. Szép fogai voltak. S szinte nekiment a világnak, olyan lendülete volt.

– Új szédületeket keresek – jelentette ki viharosan. S mindjárt az est királynőjére vetette magát. (Ez valami doktornő volt, egy Dox vagy Nox nevű nimfa.) S a mészárosok a nyomában. De mint a vadak, mert mindöknek volt egy kis pofaszakálla.

Hogy magam is nevettem a dolgon.

– Honnan ismerem én ezt a pofát – kezdtem el tűnődni magamban.

S hogy mit mondott e rendkívüli nőnek, nem voltan tanúja. Nyilván olyasmit, hogy imádja, mert a hölgy nevetett, sőt, a legyezőjével meg is fenyegette. Ő pedig, mintha mi sem történt volna, biccentett, és ment odébb.

– No? – kérdezi hamar a többi.

– Nem ez az – feleli ő, és már megy is a másik elé. Itt viszont ő kezdett el nagyon is mosolyogni. (Ez viszont egy Pompéji-jellegű s ugyancsak rendkívüli nő volt.)

– Ebbe már beleharapnék – jelentette ki nekik, s mint látható, nem kevésbé zamatosan.

Mikor is elhallgatott hirtelenül.

– Hát ez ki? – kérdezi szigorúan.

Tudni kell, akkor már jó ideje nem szólt a zene, frissítőket szolgáltak föl, s általános volt a csevegés. Az ember, ha lehunyta szemét, azt képzelhette, hogy Párizsban van valami parkban, ahol nagyon csiripelnek a verebek. De most elhalkult ez a zsibongás.

Bejött ugyanis egy kis szobalány a terembe… hisz nem volt az éppen szobalány. A ház úrnőjének, Mme Poulence-nak a komornája volt, vagy pártfogoltja, ahogy szájról szájra járt a híre, egy kis árvalány, bizonytalan helyzetben. S igazán fényes kis jelenés. Még Petasios királynak se volt ilyen virág a kertjében. – Nem tudom, tapasztalta-e más is, hogy vannak lények, akikben az ifjúság mintegy testet ölt, hogy a szemük fénye meg az ajkuk mosolya, de minden mozdulatuk is mintha azt kiáltaná a világnak: fiatal vagyok, boldog vagyok. S mintha még azt is kérdeznék, hogy érdemes-e tehát egyébbel is törődni ezen a világon? Mint velük és újra velük.

Nos, ilyen volt ez a kis szobalány is. Egy kicsit szeplőske, ám ettől még üdítőbb. Lévén a fiatalságnak még a hibája is csupa sugárzás. Lévén továbbá, hogy mi csodáljuk a tökélyt, de a hibáit már szeretjük is, tudvalevő.

A haja lángvörös, s az ilyenek tudják ám, hogy a zöld szín, éppen a tengerzöld, milyen jól illik e tüzekhez. Zöld ruha volt rajta, s egy parányi csipkekötény, s mivé törpült ez előtt az egyszerűség előtt az említett tudományos szépség nimfaszerű, tengeri tökélye? Csöpp kezeivel ezüsttálat emelt jeges italokkal. S mintha még ez is visszfényt vetítene reá, egy kis ezüstöt, úgyhogy az ember hideget és meleget egyszerre érzett a szíve körül.

Mikor Mrs. Bigpaper milliomosnő mellett elhaladt, lesütötte szemecskéit, s mikor az est királynője, Lady Nox előtt megállt, ismét felemelte azokat. S szájából, mint a madarak röppentek elő a szavai.

– Nem szomjas, Madame? – kérdezi csipogva.

A Lady átvette a poharat, aztán így szólt: – maga nagyon édes.

– Mások mosolyogtak, s csak annyit mondtak rá: – köszönöm. – S egy hang is hallatszott, amely csak ennyiből állt, hogy: – hahh! – Egyszóval, mindenki meg volt illetődve, mint látható. Egy hajlott hátú férfi, aki, úgy látszik, kedvelte a bölcseletet, így szólt mellettem valakihez: – Hogy van az, hogy a Teremtő épp a fölületekre ilyen csábításokat helyezett, ekkora csodát? Az élet hangsúlya tehát a felszíneken van, ezt se hittem volna, mikor a logikára tanítottak.

– Úgy, úgy bizony. A jóság pedig mélyen lappang – bólintott neki erre egy kövérkés, szomorú hölgy. S oly hangon, mint aki tud erről egyebet is.

Magam pedig ezt gondoltam:

– Hogy micsoda szemtelenség, ha ezt a csodát majd egyedül akarná birtokolni valaki. – S lehunytam ehhez a szemem, hogy végigfussak az életemen.

Különben Hoshkin Miklós is ott állott, nem messzire tőlem. S akkor már tudtam is, hogy mi baja van a szegénynek, mert mintha részeg volna, még a szeme is majd kiugrott a helyéből.

– Hát kérj már egy kis limonádét – buzdították eközben a mészárosok mesterüket, aki azonban, becsületére legyen mondva, nemigen mozdult. Csak állt ott tétova nézéssel – nagyon belemerült ő is e kis tüneménybe. Mint aki el se akarja hinni magának.

– Dedin megbolondult – hallatszott eközben az elégedetlenség.

– Dedin meg van babonázva.

– Ilyen mulya lett ez? – fakadt ki egyikök a közelemben, mintha csak hozzám intézné szavait.

Ránéztem az illetőre, aztán e legfőbb mészárosra vetettem a szemem. Csakugyan ő volt. De Grévy Pál. Bizalmas nevén Dedin úr, igen, ő.

S hogy mért nem ismertem meg azonnal? Ma sem tudom. A pofaszakálla miatt? Nem látszott valószínűnek.

Vagy nem is jól emlékeztem rá, talán sose néztem meg eléggé? – S ennyi volt az egész. Mert aztán nem gondoltam már semmire se. Minden elnémult bennem, megálltak a kerekek. Csak épp hogy csengett a fülem. S valami sajátságos hívogatást is véltem hallani. Távoli hívogatást.

S ez így tartott néhány pillanatig.

– Szóval, ez is itt van? – morogtam magam elé.

– Ezt gondolhattam volna – próbáltam egyensúlyban tartani magam. S nyilván sikerült is.

Mert nagyon lassan kimentem a teremből.

*