4.16.

S akkor már beszélhettem is neki, amit akartam.

– Hogy hát ilyen csekélység miatt elveszti most irántam a bizalmát? – Ha csekélység is, őt elidegeníti. Ne haragudjam, de elidegeníti.

– Mert végül is egy ekkora szerepet végigjátszani, monsieur mondta megint –, mi nem is kívántunk öntől ekkora áldozatot.

– No várjunk csak – mondtam én –, ne siessük el a dolgot. Maga még fiatal, Madeleine, nincs még elég tapasztalata. Az élet nem olyan könnyű dolog ám, az sok mindenre tanítja meg az embert…

– Tudom – vágott a szavamba –, csalásra, könyörtelenségre, tudom. Az a kérdés, mihez van kedve valakinek. Mert amit választ, azt meg is tanulhatja belőle.

– No de várjunk csak – mondtam újra –, maga nagyon okos. De mindent azért maga se tud. Hogy mi mindenen kell keresztülvergődnie az embernek egy életen át, hogy hányszor jár rosszul, töri össze magát, és mindaddig, amíg rá nem jön ő maga is, hogy a meztelen igazsággal nem is boldogulhat e világon. – Boldogulni? Minek akkor? Ha szégyenkezni kell a boldogulásért. – És egész belepirult. – Különben is megvetem az ilyen elméleteket – tette hozzá. – Hogy hazugságok nélkül mi létezni se tudunk, hogy az jobb nekünk, mint az igazság. Igen, megvetem – ismételte –, mert szemétből származnak, és szemétbe valók.

S hogy mit feleltem erre neki? Valószínűleg semmit. És nemcsak azért, mert nem is lehetett, mert olyannyira igaza volt – a tisztaságnak különben is mindig igaza van –, de mert a saját ifjúságom állt e pillanatban elém, az a büszke magatartás és föltétlen szigorúság, mikor én is megvetettem az ilyen elméleteket.

És mindez feledésbe megy az idővel? Talán még magam is elpirultam bele. Lehet.

Egyszóval, kicsit könnyedén vettem én eddig ezt a kisasszonyt, úgy látszik. Hogy túl sokat mosolyogtam a gyermeki csacsiságán, s nem vettem észre, hogy a hitén is nevetek. S hogy most nem volt kedvem többé mosolyogni, talán mondani se kell.

Mert mégiscsak hova züllik az ember?

Viszont azért mégse hagyja magát. S lehet, hogy ez így is van rendjén. – Várj még öt percig – szoktam én mondani fiatal koromban az olyanoknak, akik lázasan szálltak előbb síkra valamiért, aztán hirtelen és ugyanolyan lázasan vetették magukat az ellenfél végleteibe. Vagyis feladták a pozíciójukat azonnal. Ezt se nagyon szeretem, ellenszenves nekem az ilyesmi. Mert az eddigi meggyőződésének is tartozik valamivel az ember.

S a tapasztalatainak nemkülönben. No, szóval védtem azért a magamét, mondván, hogy jaj, Istenem, más ember is volt ám fiatal. Méghozzá nem is oly rég, én legalább úgy érzem, s amellett nem is voltam olyan akárki. És nékem is voltak ideáim, csakhogy más dolog ám az idea, és más a tapasztalat – ezt én sem akartam elhinni senkifiának. S aztán mégiscsak elhittem. És ő is el fogja hinni, biztosítom. Majd gondoljon akkor vissza rám. Mert jónéhányszor fog még az ilyen büszke kisasszony a kis orrával nekimenni a falnak, amíg rá nem eszmél, hogy miből áll ez a vásár… – És más ilyen közhelyeket. Csak ő már nem eresztett ki a markából.

– Hogy ne vegyem rossznéven – mondta nagyon elkomolyodva –, ő már akkor is kételkedni kezdett bennem, mikor azt állítottam, hogy Bunyan a barátom.

Ez pedig szintén nem nagyon kellemes, ugyebár. Már annálfogva sem, mert megint csak igaza volt.

– No nézze csak – feleltem én, s most már egyre dühösebben –, mindent azért mégse lehetett elmagyarázni maguknak, mert mégiscsak gyerekek. Durvaság is lett volna, de nem is ösmertem még annyira magát. Mondtam volna el, hogy hitetlen vagyok, de hinni szeretnék, és más ilyeneket? S hogy ezért vettem a kezembe Bunyant? Az összes kételyeimet és bizonytalanságaimat?

– Igen – felelte habozás nélkül. – Bizalma lehetett volna hozzám. Vagy ha nem, ilyeneket állítani akkor se muszáj. Vagy nem olyan ez, mintha nevetségessé akarna tenni valakit? – S ehhez még hozzátette: – Akit én becsülök; uram, azzal ilyet sohase tennék.

– Nagyon rendben van – mondtam én. S magamban azt gondoltam: – mindegy most már, legyen akármi.

– A zenéért is lelkesedtem, ugye?

– Mármost mivel férkőztem volna az ilyen kis tacskóknak a szívéhez, mikor imádtam magukat? – kérdeztem tőle. De most már teljes lendületemmel ám, csak úgy visszhangzott belé az éjszakai utca. (Kacskaringós kis utakon jártunk ide-oda a Vieille du Temple közelében.) Vagyis megtaláltam végre magamat, meg a hangomat is, belezökkentem az igazamba, s akkor már ment is a dolog. Különben se szeretem én finoman kifejezni magam. Kis szamaraknak neveztem őket, azt kérdeztem tőle, hogy ugyan mondja meg, adjon hát ő maga tanácsot, hogy kellene bánnom az ilyen kis szamarakkal?

– De rendben van – folytattam –, nem vagyok hát méltó a barátságukra, belátom. És rendben van, nem is fogom többé látni magukat – mit csináljak? Sok mindent kibír az ember, az életem engem erre is megtanított. Viszont egypár szót azért megenged nekem búcsúzásul, ugye, kisasszony?

– Tessék – felelte hidegen.

– Én magát is szeretem, de a nővérét mégjobban – mondtam ki a szót, e magatartásától most már igazán elkeseredve. – És tudja-e, mennyire szeretem? Ahogy a kislányát szereti az ember, és mégsem úgy. Tehát csupa visszásság és nyomorúságok között, hogy maga volt ez is a romlás, mint minden, amit megélnem adatott. Mert mit csináljon az ember, ha nem elég fiatal az érzelmeihez, tépjem ki a szívemet? Vagy mit kell csinálni nekem, mondja meg ön, bölcs kisasszony. Világ legbölcsebbje, maga.

Megdöbbenve nézett rám. S úgy tetszik, mintha még azt is mondta volna, hogy én még elég fiatal vagyok, vagy ilyesmit. De mondta-e, nem-e, mindegy. Annyi tény, hogy így folytatta utóbb.

– Rendben van, ez becsületes szó legalább. Majd beszélek a húgommal. Akit én is szeretek. Ó, az életemet adnám érte, vegye tudomásul – tette hozzá szenvedve, lángolva. S evvel otthagyott, alighanem azért is, mert könnyek jelentek meg a szemében.

*