2.44.

Sikoltott is, kacagott is, s ha már nagyon megijedt, hol a fülembe, hol az orromba fogózott. Némelyek nevettek rajtunk.

Korcsolyázni vittem ugyanis. S nemcsak hogy ész nélkül száguldottam vele, de föl-fölkaptam a levegőbe, s úgy mentem vele tovább. S bizonyos koron túl ez már próbára teszi az embert. Mert, ha könnyű volt is a teher, de futni vele, s puha jégen? Fújtattam is, mint a vonat, s néha már igazán úgy éreztem, hogy megszakadok.

– Ne dobjalak el? – kérdeztem ilyenkor. De aztán mégse dobtam el, hanem végigvittem a mutatványaimat, s éppoly hibátlanul, mint valamikor. Csak épp hogy elkomolyodtam utána. S mintha máris a halált érezném a hátam megett, vagy még inkább magamban: talán az ereimben. – –

– Látod, te nekem sohasem udvaroltál – mondta bánatosan, mikor bementünk a melegedőbe, a vendéglőbe. – Sohasem udvaroltál.

– Udvarolni? – kérdeztem én.

– Ó, az kell, az kell – mondta még, s olyan volt ez a szó, mint egy utolsó sóhajtás a fiatalsága után.

– Mit búsulsz, hiszen fiatal vagy még – súgtam a fülébe. De nem akart hinni nekem, szomorú volt.

– Sőt, még én is fiatal vagyok – mondtam utóbb. – Még legénykedünk egy kicsit, még egy-két évig – mondtam neki nevetve.

S aztán kinéztem a tágas, nagy alkonyodásba. Mintha onnan várnék valami feleletet. Hogy hát igaz-e? Van-e még igazán egy kis időm?

Történetesen szép is volt a naplemente. Az ég alja piros, s lenn kékes ragyogások a jég közelében, habosak és hidegek. És nagy békesség volt, gyönyörű csend.

– Kényszerű virágzás az egész – mosolyogtam magam elé. – Hallgattunk. Ő forró puncsot ivott (azt hozattam neki már kárpótlása végett is, hogy így elcsaltam a De Mercier-féle összejövetelről), s magam csöndesen szivaroztam a feje felett.

S hogy el ne feledjem, még azt is mondtam neki ez egyszer: – Én meg tudtam volna halni magáért, annyira szerettem. – És ez elmúlt?

– Bizony elmúlt. – Milyen kár.

– Bizony kár – feleltem én. – Vagy tán nem is az. Mert olyan szenvedélyesen élni úgyse szabad. De kezdjünk talán egy új életet – indítványoztam mosolyogva. – Akarja, szívem?

– Akarom – felelte ő és sírt.

Csak ez aztán nem is így lett, másképp lett bizony ez is. Mert nemhogy kevésbé szerettem volna… Az életet se kiszámítani, se kitervelni nem lehet. Azzal kell kezdenem, hogy én már ebben az étteremben is borzongtam egy kicsit. Mert rosszul volt fűtve (Londonban különben is rosszul fűtenek, ma se tudom, milyen bajuk ez? Mikor szenük van elég). S este már fájt a torkom, lázas is lettem.

Egyszóval beteg lettem. Tüdőgyulladás, mellhártyalob, minden egyéb. S ez a hanyag asszony, ez a lusta teremtés nem bújt ki többé a ruhából. S én nagyon jól emlékszem az alkonyatokra, mikor csupa borulat volt minden körülöttem, az ernyős lámpa tüzeire – s persze reá is, s főképp: mikor el-elszunnyadt a közelemben. Félrebillent a feje, mégiscsak elaludt. S én ilyenkor hosszan néztem. – Vagy a kietlen délelőttökre, mikor a nagy fehér foltot bámultam sokáig az ablakon, a függönyt, s hogy milyen jó volt utána, mikor odajött. Különben az az érzésem is volt, mintha görcs szorítaná az állkapcsát, mert nehezen beszélt. Igaz, én se beszéltem; mert nem kellett.

Jó ezeknek a kezében lenni! Vagy csak az ő keze volt ennyire jó? Iszonyatos volt ez a betegség, amellett csupa gyönyör, a láznál különben sincs boldogítóbb. Mert olyan az ember, mint az égő ház, hogy lángol és lobog ijedelmes lobogással, mikor is egyszerre lezuhan. S hogy ez is milyen érzés! Mert érzi ám minden idegével, hogy ez most a halál, és nagyon odafigyel rá, mert leng és reng még egy ideig, mint a hullámvasúton, de aztán hirtelen átsiklik. – S persze, megváltozik a dolgok jelentősége is, meg az aránya – az orvosra például alig emlékszem. Annál jobban az ő kis könnyű kezére. Megint csak a kezére. Mert azt figyeltem én folytonosan, meg a szemét. Mert a szeme néha sötéten elmélyült, a keze pedig rémületeket fejezett ki. Ilyenkor felültem az ágyon.

– Mit szomorkodik úgy rajtam, mikor én boldog vagyok mondtam neki nem is egyszer. S ez csakugyan így volt. Mert ez mégiscsak csodálatos volt, hogy ez ő. S hogy van ilyen is. Egy másik élet? Vagy ennyire megváltozhatik valaki?

Mert éreztem, hogy szeret, és azt akarja, hogy éljek.

– Jó leszek, meglátod – mondta nekem egy este, rimánkodva. S erre az esdeklő hangra ma is emlékszem. De nem tudtam felelni neki, mert rosszul voltam. Különben is mindent a nézésemmel szerettem volna kifejezni.

S aztán a lassú séták, akkor se beszéltünk. Mert végül is mi a boldogság? Lábadozásféle, valószínűleg. Egy kis világosság a ködök és homály tömkelege után. Egy kis tisztaság a zűrzavar után.

Meg akarta menteni az életemet, s az élete minden erőfeszítésével, aztán lehanyatlott, az volt a benyomásom. Egy nap ugyanis, mikor már egyedül mentem sétálni, furcsa állapotban találtam.

Nagyokat nyújtózik, és álmosan mosolyog – nem tudtam a dolgot mire vélni? S valami édesség, nagy és rejtélyes gyönyör van a szemében. – Mi leli? – kérdezem azonnal.

– Megmondjam? Gugyit ittam. – Evvel a szóval. – Egy kis jó gugyit, ó, én úgy berúgtam – mondja nevetve.

– És mit ivott?

– Rumot.

– Egy asszony?

– Igen, igen.

– Kora reggel?

– Igen, igen – mondja nehézkes nyelvvel. – Jaj, ne szidjanak, ne szidjanak – mondja könyörögve. Aztán odahajlik:

– Megmondjam, hogy mennyit? Hat kupicával.

– Akkor bizony haragszom – mondtam én. – Nem értem a dolgot. Öreg kocsisok tesznek ilyet.

– Olyan jó volt pedig – meséli kétes mosolyával. – Csakhogy most hova jutottam?

– No látja – mondtam én.

– Ó, én olyan álmos vagyok, olyan álmos… – S a mellére csuklik a feje.

Lefektettem tehát, s jól betakartam. Nyomban elaludt. S mondani se kell, milyen különös volt mindez.

Kinn ragyogtak a tetők. S éppen szólni kezdtek a harangok. Dél volt.

*