1.2.

Mindössze ez a két említésre méltó, bár belátom, elég esetlen kalandom volt a nőkkel fiatal koromban. A többi szóra sem érdemes. Elhanyagoltam őket. Csak nevettem azokat, akik lihegnek utánuk… S mindenféle ormótlan dolgokat gondoltam róluk, például ilyeneket: hogy milyen büszkén üldögélnek ők a vendéglőkben, magasra emelve fejüket, holott tudok én róluk egyebet is. És így tovább. Az ember dolgát velük meglehetősen egyszerűen fogtam fel. (Már ahogy némely fiatalember szokta is.) A dolog velük egyszerű – gondoltam magamban.

Ehelyett az ételek kezdtek mindjobban érdekelni – különösen mikor utazásaim során új meg új világok nyíltak meg előttem. Egy ismerősöm, Piet Mengs tábornok, egyszer a fülem hallatára azt a kijelentést kockáztatta meg, hogy az embernél nincs nagyobb disznó, mert mindent megkóstol…nos, nekem épp ellenkező a felfogásom. Mert épp ezáltal jött rá a föld minden ízére és hasznára – másrészt meg vagyok győződve róla, hogy aki a népek lelkét meg akarja ismerni, annak mindenekelőtt ennie kell az ételeikből.

S így tettem én. De nincs is az a szárított ürühús, s lett légyen oly borsos és égető, mint a Szahara homokja, én akkor is megettem. Nem is szólván arról, ha végigment az ember valami bazáron, ahol a népkonyhák nyílt tűzhelyei vannak, és mindenféle pecsenye pöfög, vagy Perzsiában, a pástétomsütők dagadó tésztái közt – a mohamedánok tésztái igazán nagyszerűek. De remekül is készítik, ízlésesen és ragyogó tisztán, ragyogó kötényben és forró bronzokon – s az ember úgy eltelik az illatával, hónapokig nem tudja feledni. Én bizony képes voltam naphosszat ott ülni, ha nem volt más dolgom. Ez volt a pihenésem. Mert szebbet én elképzelni se tudtam, mint ezt a nyüzsgést, az idegen színességet meg a mozgást, meg a nyelvüket és nevetésüket, amelyet nem értettem. S ha mindez mégiscsak megzavart, hozattam valami ételüket, s folytattam a merengést.

Szörnyetegnek neveztek a társaim, éppen ezért, mert én mindent megettem, de másért is. Mert olyan munka nem volt, amelyet én ne vállaltam volna. Mindent vállaltam.

Mert mi volt az nekem, és ha három-négy hónapot kellett is keresztülgürcölni csupa erőfeszítésben. S ezt a hajótulajdonos urak tudták.

– Bivaly! – mondta rólam egyik társam, egy Ebertsma-Leiningen nevű kölök, nevettem is őkelmét eleget, lévén nekem mindig állásom, neki meg soha.

– Legyek bivaly – gondoltam én –, az nagyon hasznavehető fajta. S én viszont mégiscsak tudtam olyat is, amit a bivaly nem tud: nem enni és nem aludni, ha kellett. Egyszóval, nekem semmi se volt sok – ami a munkát illeti vagy a nélkülözést, viszont semmi sem elegendő, ha arról volt szó, hogy egy kicsit végre jól is érezzem magamat, s ami korlátot e tekintetben át lehet lépni, azt én át is léptem, úgy kicsapongásban, mint erőfeszítésben. De hol van már ez a hősi korom! Mintha nem is én lettem volna, úgy hallgatom ezt a mesét. Egy kis szomorúsággal is, nem tagadom.

A lelkemről pedig ezt gondoltam:

– Fájdalmas ráadásod. – És ennyi volt az egész.

Viszont korán is lettem hajóparancsnok. Még az agyaram se nőtt ki, már rám bíztak vagyont érő rakományokat, mindenfélét. Közben-közben magam is üzérkedtem kicsit, és így tovább. Megvan ennek is a módja. Kezdtem hát egész szépen gyarapodni. Még harminc se voltam, s már egész számbavehető vagyonom volt.

Ekkor azonban egy kis baleset ért, nem is kicsi, nagy. Engem is utolért a hajósok végzete: gyomorbajos lettem. Úgy éreztem, mintha páncél volna a hasamon – nem lehet enni. Ez így történt:

Nápolyban álltunk éppen, s ott én egy kitűnő csemegekereskedésben jól bevásároltam. Olaszországban különben is szeretek bevásárolni, mert a kereskedők jókedvűek, s az üzletek jól vannak felszerelve. Ebben az üzletben is mindenféle szép áru volt: igen finom sonka, a legkülönbözőbb szárnyasok: kezdve a pacsirtától, rigótól, fürjecskétől a jókora kacsákig, mégpedig részben szép barnára sülve, részben nyersen, mikoris kellemesen sárgák, s hónuk alá dugott fejjel olyanok, mintha arra volnának teremtve, hogy kövéren szunnyadjanak a márványon. Órákig tudtam volna nézegetni ezeket is, valamint a sokféle kalácsot, diót, szőlőgerezdeket, a gúlába rakott almákat és gesztenyét, de még az aszúboros palackokat is, amelyek nem tudni miért, vidám öregasszonyokra emlékeztetik az embert.

Jócskán válogattam tehát ebből-abból, megropogtattam a bankóimat, s aztán hadd susogjanak a csomagocskák. Ezt még külön is szeretem. Mikor már megyek az utcán, s ezek elkezdik sokféle beszélgetésüket az oldalamon. Szeretem az ilyet. De akkor mást gondoltam. Mit cipeljem én a csomagokat? Küldjék csak haza. Úgyis van még egy kis dolgom a városban, s közben meg is hívok egypár jó embert a hajómra. Így is történt!

– Ah, ah, Jacopo, carissimo amico mio – meg efféléket kiáltottak az olaszok elém nagy lármával, mikor bedugtam orrom az irodáikba, s még szét is tárták a karjaikat…Az olaszok szeretik a magukcsinálta hűhót, ez ismeretes – ezenfelül azonban tudták is: ha én hívok valakit vacsorára, az nem rossz dolog.

Útközben azonban ötletem is támadt.

Eh, én eszem itt még vacsora előtt is valamit – gondoltam magamban –, s minthogy éppen a Posilippo tájékán jártam, betértem hát ide valahova. Közvetlen a víz partján volt ugyanis egy kis kellemes kocsmaféle künn a gáton, ahol úgysem igen jár ember ilyenkor, nagy csend is volt hát körülötte, s ez mind nagyon hívogató volt. S ott olasz legényekkel jól meguzsonnáztam. Valami olcsófajta kagylót ettek, kevés fehér kenyérrel, és bort ittak rá: rögtön csatlakoztam hát hozzájuk. S igen kellemesen elbeszélgettünk. A kagyló kotyogott a vízzel telt vedrekben, amint megöblögettük, s minden olyan tiszta volt körülöttünk: a kőgát, amelyen ültünk, a tenger meg az élet – s olyan barátságosak a szívek. S hozzá nemsokára vörösen ment le a nap Posilippóval szemben.

No, ez jó is volt; szép is volt – gondoltam magamban. S nagyokat nyújtóztam. S minthogy mindig híve voltam egy kis alakoskodásnak: azt képzeltem tehát, hogy én most nem is én vagyok, hanem valami lankadt világutazó, aki pihentetni megy a szívét, meg ilyesmi. Kifizettem tehát a fiúk italát is, amire azok felálltak tiszteletemre. (Az olaszok szeretik a hókuszpókuszt.)

Csakhogy gyanítom, hogy ez a kagyló okozta vesztemet. S ma is ezt az uzsonnát tekintem a bajom előtörténetének. Mert akkor este már semmi sem ízlett, s hiába volt ott a nagyszerű vacsora. Valami hidegség volt a gyomromban a sok tengeri vacaktól.

Már az előkészülete sem okozott semmi örömöt, pedig máskor épp az ilyesmi az öröm java nálam. Először megnéztem, mindent hazaküldtek-e pontosan, nem cseréltek-e ki semmit? Én a legjobb fajta étolajat szoktam venni, amely olyan, mint a sárga lámpafény. S ez is olyan volt – a világosság elé tartottam, töretlen volt, tökéletes, s nekem már az ilyesminek a látása is örömömre volt azelőtt. Majd ott ácsorogtam kicsit a konyhán, figyelve, hogy sülnek ki a csigák, minthogy kedv kell ám az örömökhöz – ezt én már megtanultam. Okosan éltem én! Elnéztem a fiút, amint a tányérokat törülgeti a folyosón, amint megforgatja törlőruháját a poharakban, s a lámpa elé tartja, villognak-e a kedve szerint? Néha nagy nyugság rejlik a tempóban, s én e csendes tempót meg a csendes csillogást nagyon szeretem. S nagy békességgel készülök a vacsorához. S így most is, de hiába. Semmi örömem nem volt benne, úgy el volt rontva minden belsőrészem.

S hiába figyeltem utóbb a barátaimat is. Azok lármásak voltak, s felemésztettek körülöttem minden lehetőt, én meg alig nyúltam valamihez. Nagyokat énekeltek, én meg hallgattam. Még azokban a boldog időkben oka-számra vettük a nehéz dohányokat a Levantén – a kereskedők némely kikötőkben nagy karattyolás közben elárasztották vele a hajókat –, olyan szép, hosszúszálú dohány volt, s olyan aranyos, mint a szűzlányok haja – kihoztam hát ebből is egy jókora köteget, s odavetettem eléjük. S ugyan magam is megpróbáltam egyik cigarettát a másik után, de hiába. Semmi sem ízlett. Még az élet is hiábavalónak tűnt. Eladdig én sohase voltam beteg, még a gyomrom sem volt elrontva soha, de most éreztem, hogy kifogtam a bajt. Rögtön éreztem a végzetemet. S el voltam keseredve nagyon. A gramofon szólt.

– Niente, niente – mondtam én nekik –, sono un poco ammalato cosi – s úgy tettem, mintha részeg volnék a gyantaszínű boroktól. Azok viszont jól érezték magukat nélkülem is.

– Vieni, vieni – kiáltották a fiúnak –, edd meg a gazdád helyett. – S tömték belé a sok csemegét, holott hát szolgálat közben enni, ilyesmi nálam mindig tilos volt a hajókon. De most evvel se törődtem, annyira betegnek éreztem én magamat.

Csak épp, ami megmaradt utánuk, mérgemben beledobáltam a tengerbe.

*