2.31.

Nem nagyon akar ő csalni, csak egy kicsit. Holott nagyon akart, csak épp a kicsit adta elő.

De szabjuk rövidre a dolgot. Amit bevallott, így hangzik: – Hogy itt voltaképp két üzlet „foglaltatik a fazékban” – ahogy kifejezte magát –, csak ezt ezek nem tudják, mármint a Brightonbeli finom urak. Az egyik az előtérben van, a másikon meg én keresek – magyarázta teljes nyíltszívűséggel –, majd ha ezek tönkrementek, akkor jön az én igazi keresetem…

– Nagyon jó.

– Persze hogy nagyon jó – mondta Kodor. – Már mért ne volna jó? Becsületemre. Vagy muszáj másnak is annyit keresni, mint egy okos embernek?

Játékosan beszélt.

– No szóval, hogy itt a melléküzlet a fontos, az eladás. És ez máris az ő kezében van. Mert hisz ő már el is adta ezt az olajat, ha tudni akarom. És ebben van a dolog veleje.

– Eladtam egy bizonyos jó barátomnak, egyszerű a dolog. Mert mért ne segítsek én egy szegény jó barátomon, mikor úgyis bajban van, és nekem is van rajta keresetem? Adjon róla valami váltót, no, nem igaz? Még jobb is neki, ha több a passzívája, mikor úgyis csődöt akar kérni a szegény.

– Mit beszélsz? – kérdeztem én, s még a szám is tátva maradt. Hát még, mikor így szólt:

– Csakhogy én mindjárt meg is vettem tőle ezt a kis olajat. A barátomtól. A társaság olaját, magamnak – már mért ne venném meg, mikor olcsón jutok hozzá, ez csak érthető! Az én jó barátom úgyis meg van szorulva, szegény, kell neki a készpénz. Megvette a váltóért drágán, eladja készpénzért, olcsón. Ennyi az egész. Mert minek is neki az a rengeteg olaj a csődtömegébe? Nem való az oda. Az ilyen finom áru.

– És ez a dolgoknak a legfőbb veleje – jelentette ki Kodor. Csak ezt nem kötöm minden marhának az orrahegyére – folytatta hatalmas erővel. – Csak higgyék ők, hogy én eladtam azt az olajat, mármint a Brighton-beli kitűnőségek. Minthogy ezek melákok. Hogy értem-e a dolgot?

– Már hogyne érteném.

– Okos fiú vagy – mondta Kodor. – Egyszóval: ezeknek a zsebében lesz az a jó váltó, s az én zsebemben lesz az a jó kis olaj – magyarázta nekem. – Csak épp hogy kell csinálni az ilyet? Mert hogy ő legyen az, aki az olajat visszaveszi, hogy ő maga szerepeljen még egyszer az ügyben, nem volna szép, no, nem igaz? Még azt mondaná valaki: csalás. S itt kezdődik az én szerepem. Mert ehhez kell neki egy finom úr, egy igazi bizalmi személy – ahogy magát gúnyosan kifejezte. Hogy értem-e a dolgot?

– Már hogyne érteném?

– Mert van eszed – mondta Kodor. – Igaz, van ugyan mostanában némi kis „nézeteltérése” velük, mármint a társasággal, de majd csak elintézi ő velük ezt is. – Majd a lábukra lépek én – jelentette ki gúnyosan. – Mert van itt egy szemtelen ezek közt, aki fel akarja most borítani nekem ezt a szerény kis üzletemet.

– Hogyhogy felborítani? – Az egészet.

– Hogyhogy az egészet?

– Az egy nyavalyás alak – mondta Kodor.

– De hogyhogy felborítani? – kérdezem újból. S biztosan belesápadtam. Mert, mondani se kell, most már sok minden függött attól, hogy a kezemben levő bizonylat ér-e valamit?

– Ki az a pimasz? – kiáltottam azonnal.

S ettől fogva Kodor is így nevezte. Hogy van itt egy „pimaszkodó” bizony, „egy valódi szemtelen”, aki most kiszimatolt itt valamit, s ezért kétségbe akarja vonni az egészet, a megállapodást.

– Hogyhogy a megállapodást?

– Már be is perelt – mondta Kodor. – És én is őt.

– Akkor az senki más, mint az a bitang kis öreg orvos, az a hunyori – kiáltottam elkeseredve.

– Honnan tudod? – kérdezi Kodor. Egy kis csend támadt erre körülöttünk.

– Milyen jó szeme van neki – beszélt a levegőbe valakihez. – De igazán, honnan tudtad mindjárt az egészet?

– Hajjaj – nevettem erre, szinte részegen a sokféle indulatoktól. Mert az se csekélység, ha ez a ravasz hajlandó végre megdicsérni valakit, s méghozzá üzleti ügyekben… – hajjaj, bizonyisten, hát én is csak látok valamit, mert nekem is csak vannak szemeim… – s szinte daloltam.

– Mit akar ez a pimasz? – ismételtem mérhetetlen gúnyosan. Máris úgy beszéltem róla, mint a kutyáról. – Hisz jelen is voltam a megállapodásnál, s ott nem volt szó semminemű fedezeti váltókról. A per ugyanis ebből állt: hogy a pimaszkodó Kodortól fedezeti váltót követelt. Mert kiszimatolta, hogy az a cég, amelynek Kodor váltókért eladta az olajat, nem jó cég. Ő beismeri, hogy jó volt azelőtt, de most már nem. Épp ezért Kodor is váltót ígért nekik az eladáskor, vagyis épp akkor, mikor a Brightonban együtt voltunk a vacsorán, s hogy ők voltaképp ehhez kötötték az egész részvételüket.

Ezenfelül persze még sápot is követelt az eladásból saját maga számára, s méghozzá nem keveset. Többet, mint ami nekem járt volna. S ez már csak igazán szemtelenség.

Én tehát azt állítottam, hogy nem jár neki semmi, s hogy minden szava pimaszság. S hogy ezt mért állítottam? Bocsássanak meg nekem a szigorú bírák. Minthogy a mámor furcsa dolog ám. S a pénz vakít, igen, ez így van. Különösen, ha nincs valakinek.

Azt hangoztattam – hogy bár én akkor nem nagyon figyeltem oda, mert minek is? nem nagyon érdekelt engem az ügy, én a hölgyeket „szórakoztattam”, az ottani nagyon bájos és finom úrinőket, viszont annyit a vak is láthatott – , hogy minden készen volt, el volt a dolog intézve. Hiszen olyan jellege is volt az összejövetelnek, mint mikor megünnepelnek valamit. – De mindettől eltekintve, az urak mondták is, hogy all right, minden rendben van, méghozzá valamennyien. – Ezt külön is hangsúlyoztam.

– Tudom, hogy ez így volt, s tanúsítom is a bíróság előtt, ha akarod – mondtam én. Vagyis, én magam ajánlkoztam neki ehhez, anélkül hogy ő kérte volna. S ez már furcsa, bizony. Még csodálom is, hogy nem röhögött a szemembe.

– Mit tudsz te? Semmit se tudsz – felelte Kodor. De aztán bámulatos gyorsan letett erről. – Hát tanúsítsad – mondta sebesen.

S akkor hát fel is ocsúdtam végre-valahára. S kicsi híja, hogy el nem nevettem magamat.

Mert szinte láttam is magam, amint megyek neki jámborul valaminek, mint a tehén.

– Ez volt hát, amit ő tőlem akart. Tehát nem a vétel, és nem az eladások.

S még én magyarázom neki a saját üzletét? Ennek a bitangnak, hogy mit kell neki tenni – azt én magyarázom?

No bizony, furcsa látomás volt ez, s még furcsább a kavargás, amely támadt utána. Keserves, tüzes habarék. Mert volt abban mindenféle: a Mrs. Cobbet gyönyörű teste, s ami a legfőbb, hogy hogy jutottam el odáig? Az előszobája küszöbéig?

Egyszóval, hálátlan fajzat az emberi lény.

Mert a lakása meg a levelei, meg hogy Kodort is épp akkor odahívta, meg a sok, furcsa körülmény és adalék abban a lakásban mindez addig forgott bennem, amíg egy ponton meg nem állt.

– Hát ilyen asszony ez? – gondoltam, s igazán elszomorodva. Mert szinte látni véltem, amint szedi a pici lábát a mozi után, mert még mindig sok a dolga. Még mindig van egy kis elintéznivalója valahol.

*