1.16.

 

Ugyane lágy időszakomban ért a meglepetés: egy este találkoztunk Miss Bortonnal. (Nevezzük így, az igazi nevét úgysem írhatom ide: ez az a hajóbeli kisasszony, aki a tüzem éjszakáján, a legvadabb pillanatokban megölelt, kijelentvén, hogy imád.) Egy nap jövünk le az Operától, meg akartuk nézni a műsort, gondoltam: menjünk el egyszer oda is – s ő jött épp szembe velünk, jött fel az Opera lépcsőjén a fényben, s mondhatom, gyönyörű volt. Azonnal megismertem. Sőt, sőt – én láttam valahol egy régi festményt: a kis Szűz Máriát, a gyermeki Szüzet, amint megy fel a templom lépcsőjén, de micsoda hetykén és aranyosan – bizony mondom, rá emlékeztetett a kisasszony. Mert csupa fiatalság volt, csupa felhő. Zöldes tüllféle ruha volt rajta, egy nagy csillag a keblén, s egy széles kalap a fején, szalagos és lengedező, amely úgy ringott a lépteire, mintha lényének kóbor vagy dalos magányát akarná kifejezni. S mikor meglátott, alig tudott szólni a meglepetéstől.

– Kapitány – mondá tévetegen, valamely villanyfényes álomba merülve –, kapitány, hát maga Párizsban van?

Alig tudtam mit felelni neki, mert erre nem számíthattam, ugyebár, a történtek után, hogy ő akar majd szóba állni velem… – Hogy van? – kérdeztem tőle zavaromban. S hogy kipihente-e már magát? – meg ilyesmit. Csupa ostobaságot.

De ő már túl volt a zavarán. Azonnal feltalálta magát. Már hogyne volna jól, mikor velünk találkozik, ő nem is megy most az Operába, holnapra szeretett volna jegyet, de ráér – egyszóval, azonnal megeredt a nyelvecskéje. Majdnem elfelejtettem a feleségemnek bemutatni.

Ő azonban odalépett hozzá, s nagy biztonsággal sütve'szeme tüzét a pici jószágra, így szólította meg:

– A kapitány felesége, nemde, Madame? – méghozzá franciául.

Oly gyönyörű volt, hogy Lizzy, aki mindig nagy bámulója volt annak, ami szép, szinte beleveszett a nézésébe. Megint volt nála virág, megint egy kis rózsacsokor, s ő fogta, odaadta neki az egészet.

– Itt van magának – mondta neki –, maga gyönyörű teremtés. Össze is barátkoztak azonnal. Összecsókolóztak (amit angol miss részéről és ilyen hirtelenséggel nem is értem meg idáig), azután egymásba karoltak, s velem mit se törődve többé, elindultak a L'Avenue de l'Opera felé. Megelégedve botorkáltam utánuk.

– Ah, Jacques, Jacques – kiált fel egy idő után a feleségem. – Hol vagy, az Istenért? Hisz Miss Borton rajong érted – kiáltja ki a világnak boldogan nevetve.

– Ej, mit beszélsz? – sötétült el a kisasszony. – Hogy valósággal büszke vagyok rád – dupláz rá a feleségem. Igyekeztem persze mosolyogni a dolgon.

– Különben mért ne mondanád, mikor igaz – döntött utóbb Miss Borton is, és ő is nevetett a dolgon, sőt, újra belekarolt.

– Hát nem édes? – kérdezi a feleségem.

– De bizony édes – feleltem én.

Vagyis, mint látható, elég ostoba helyzetbe bonyolódtam. Mert mit csináljak e dicsőséggel? A feleségem csak úgy csillogott a huncut élvezetektől.

– Miss Borton irigyel engem – súgta például, mikor kocsiba szálltunk, hogy együtt töltsük el az estét. Oly furcsa volt-e neki, hogy egyáltalán lehetnek ilyen sikereim? Vagy tetszett is neki a dolog?

– Nem baj – gondoltam én. – Legalább hall ilyet is. Hadd hallja, hogy magasztalnak engem, s méghozzá egy ilyen finom kis irlandi virág.

Mert tudni kell, a Miss Bortonnal való esetemet én meg sem említettem előtte. Annál nagyobb meglepetés lehetett. Mert a kisasszony, úgy látszik, rögtön el is mondott neki mindent, nemcsak a tüzet, a többi tüzeket is, az öngúnyos természetek kitárulkozási szokása szerint, mert még sokáig pusmogtak együtt vacsora után is, mialatt én két főhivatalnokkal tárgyaltam egyes ügyeimről a szomszéd asztalnál. (Ezekkel a véletlen hozott össze egy Croissant nevű helyiségben, ahol vacsoráztunk.)

S hogy a feleségemre valóban hatott a dolog, már ott is észrevettem különböző jelekből. Otthon meg éppen egész furcsán alakult ki ez a hatás.

Mert sokáig elüldögélt még velem ezen az éjszakán, türelmesen hallgatva üzleti feltevéseimet. A helyzetemet kezdtem el magyarázni neki: tárgyalásaimat a két főhivatalnokkal, miegymás, megemlítve persze a mentőszolgálat lehetőségeit is. S ő fürtös fejét ráhajtva pici ökleire, még a homlokát is összeráncolta, annyira figyelni akart… S ugyan mondta is szorgalmasan: igen, igen, hogy nagyon is érdekli őt a dolog, de azért másutt kalandozott a lelke, ezt érezni lehetett. Egyszer csak felmerült a mélyből, s még az arca is kiderült, mint aki rájött most valamire.

– Bocsásson meg, Jacques, valamire gondolok, és muszáj azonnal kifejezni. Mosolyogtam a kicsin. Csak nem üzleteken töri a fejét?

– De őszinte leszek – folytatta –, ahogy illik. Amilyen maga is. Mert akármilyen csavaros is az esze,.azért maga őszinteszívű ember…

– Megint mosolyogtam.

– Ha így haladunk, még meg is ismer idővel. De halljuk, amit mondani akar…

– Hát – kezdi ő.

– Csak bátran – mondom én.

– Mi öröme van bennem? – néz a szemembe szomorún.

– Nagyon sok örömem van – feleltem azonnal. – Nem hiszi? Isten bizony sok az örömöm. – Magamban pedig ezt gondoltam: No látod, itt a hatás. A kisasszony megjelenése.

– Már öregszem is lassan – mondja ő, s szemei megtelnek könnyel. Aztán szakad ki belőle a szó. – Mi haszna énbelőlem? – kezd el lázadozni. – S ez a lány olyan gyönyörű. Mért nem veszi el, Jacques? – Még mindig mosolyogtam. Tréfára fordítottam a dolgot.

– És maga? Maga talán nem is a feleségem?

Vigyen el engem az ördög – feleli mérgesen.

Ez eddig hagyján. Mert valamire úgyis számítani lehetett a történtek után. Még örültem is, hogy ez lett belőle. Mert ha egy nő így el van keseredve egy fiatalabb közbejötte miatt, annak csak örülni lehet.

Nem is erőltettem hát meg magamat, s talán ez volt a hiba. Laza voltam, nem eléggé meggyőző. Benne hagytam őt a kételyeiben.

Ugyan, ugyan – mondottam én könnyű fölénnyel –, mit akar ettől a gyerektől? – Meg ilyesmit. Hogy micsoda csacsiság, mikor az ilyen éretlen kislányok engem sohasem érdekeltek. Ami nem is igaz. S közben meg akartam ölelni. Csak nem lehetett. Mert ettől már egészen megbokrosodott.

– Hogy ne nyúljak hozzá, hova gondolok?

– Nem, nem, dehogyis – mondja keserűn, és máris vérpiros.

– Nem akarom, érti? Hogy megcsókoljon, azt nem akarom. No, érti-e már? Soha többé.

– Mit beszél? – csodálkoztam a dolgon. – Hallja-e, Lizzy, ne bolondozzon, nincs nekem ahhoz a lányhoz semmi közöm.

– Köze, köze, ó, Istenem – feleli. – Nem vagyok én féltékeny.

– S most már szinte rikácsolt. S a szeme is oly csúnya lett egy pillanat alatt, ilyennek még nem is láttam. Mint akinek az évek folyamán csupa méreg gyűlt össze a szívében.

– Mi leli? – kérdezem újra.

– Mi lelne, édes Isten. Semmi a világon. Csak kicsit különösnek találom ezt az életet – jegyezte meg szinte dallamosan. S itt már olyan pillanatok következtek, hogy most is remegek tőlük, amíg leírom.

Hisz ez valóságos lázadás – gondoltam én. De azért igyekeztem mosolyogni. Még mindig.

– Maga meg van róla győződve, hogy én magát nem szeretem, és mégis ragaszkodik hozzám, hogy van ez? – kérdezi keserűn. – Ó, nem tudom megérteni, segítsen, könyörögve kérem: ilyen szerény maga, vagy ennyire kegyetlen? Hogy velem semmit se törődik? Hisz ez vérlázító – kiáltja felém.

– Milyen a vére magának? Vagy nincs is vére?

– Ej, a keservét – erre már felszegtem a fejem.

– No – gondoltam –, itt félreértik a hallgatásomat. Mutassam hát meg, milyen a vérem?

S akkor hát el is kezdtem újra beszélni, s Isten a megmondhatója, mi minden szakadt ki belőlem. Minthogy az ilyesmit nem is lehet pontosan visszaidézni.

– Hogy mért élek magával, arra nincs magyarázat – ezzel a szóval kezdtem. S ezt még csendesen.

– Ezt aztán igazán nem lehet se megérteni, se megmagyarázni, magam se tudom, minek vagyok én még itt, és ha összetöröm is ezt a megveszekedett és ostoba fejemet.. .

– Ne szorítsa úgy a kezem – kiáltott fel a feleségem. Akkor vettem csak észre, hogy elkaptam a kezét. no, máris nagyon lihegtem ám, majd megütött a guta.

– Nincs magyarázat sem a kínra, sem a megalázkodásra, érezze tehát megtisztelve magát, itt van ez a lány, aki szeret engem…

– Hisz azt mondom én is – próbálkozik újra.

– Ne beszéljen, egy kukkot se feleljen – lihegtem én, s egy karszék támláját ütögettem egyelőre. – Azt hiszi, nem gondoltam rá, már ott a hajón is, hogy itt kellene végre hagyni magát?

No látja – feleli megint. Csak jóval csendesebben. Úgy látszik, mégiscsak megijedt egy kicsit. – Mert valami csak nékem is megfordul néha ebben az ostoba fejemben… Ezt csak rólam is feltételezheti, szívem.

Máris nagyon sápadt volt, s a keze remegett. Felvett egy csészét, de letette megint. Úgy látszik, rossz benyomást tett rá a szemem. De nem baj – gondoltam én –, mert most már megforgatom, nem engedem el – most már szembenézünk kicsit a dolgokkal.

– Tudja mit? Ha el akar válni, még ez ellen sincs kifogásom… – S itt abbahagytam a nyargalászást, mert nagyon dobogott már a szívem – minthogy nincs szándékomban se rabszolgaságban tartani magát, se béklyóban a lelkét…– S itt leültem a közelében. – Csak aztán jól gondolja meg a dolgot, az a tanácsom, mert mindent kiszámítani én se tudok. És ha el is válik az ember… No, hallgasson csak ide.

Volt nekem egyszer egy mázsamesterem, igen derék, ügyes ember, olyan, aki rakodómunkásokat is szerződtet, az angoloknál ennek stevedore a neve, elég gyakran jött ki a hajómra is mint bizalmi személy, jött egyik kikötőtől a másikig – s ezt az embert egy nap elég csúnyán megcsalta a felesége, illetve rájött, hogy megcsalja – zártam le az első tételt, s itt szünetet tartottam, mert sodortam magamnak egy cigarettát.

– S hogy ezt hogy tűrte a mázsamester, hogy nem, erről semmit se tudok, elég abból annyi, hogy egy nap elvált tőle, megszakított vele minden kapcsolatot. Csakhogy ez se segített. Úgyis izgatott ember volt, a boldogtalan fajtán semmi se segít – most még izgatottabb lett. S addig-addig, míg egy nap rá nem szánta magát, és mégiscsak hazament. S ott ugyan elfogadott még egy csésze teát a felesége kezéből, de meg is fojtotta rögtön utána. – S itt újra szünetet tartottam.

– És ezt mért meséli nekem? – szólalt meg a csendben. – Ez talán példázat?

– Mondjuk, hogy példázat vagy akármi – feleltem én. Ó, már akkor annyira voltam, majd szétszakadt a szívem. Nem törödtem én már semmivel. Az agyam elborult, a halántékom lüktetett – közben pedig éreztem ám, hogy rajtam a szeme, de nagyon is –, nagyon vigyázott minden mozdulatára, s ezt jól tette. Mert el tudom képzelni, egy ügyetlen szót szól, s én máris nekiállok és szétrombolom ezt a lakást meg őt, de magamat is, ezért nem szabad nekem a végsőkig elmenni, az utolsó szavakig. Mert ismerem a természetemet. – Lehet, hogy példázat – ismételtem rekedten – vegye, aminek akarja. Egy kétségtelen: hogy az ilyesminek csakugyan semmi értelme, mert minek megfojtani egy asszonyt? Az is csak emberi lény, annak is csak kell a levegő – mondja magának az ember. És mégis megteszi. S az ilyesmi túl nagy beavatkozás is a világ menetébe, mindezt tudjuk, ő is tudta – s ha már megtette, mi haszna belőle, ugye? Csakúgy szenvedett, csakúgy emésztődött tovább is az asszony után… Mondtam is neki utóbb: – maga egy nagy szamár volt, Kilián Péter – mert így hívták…

– Akkor ő már túl volt mindenen, már nem is volt mázsamester, a dokkokon dolgozott, ahol nemigen kérdezik, ölt-e valaki? Amire ez a Kilián Péter így felelt nekem:

– Azok az Úristen napjai voltak a börtönben, kapitány… – Aztán hozzátette: – de azért ma is megtenném újra, meg én – és nevetett. – Mert van az úgy, hogy semmi sem segít, és hiába van önnek esze, ezt már csak az tudhatja, aki megpróbálta maga is. – Végül pedig odahajolt hozzám, és ezt súgta felém:

– Ostoba voltam, hogy elváltam tőle, tudja meg, ott kezdődik a dolog.

– No látja – feleltem én ennek az istenverte bitangnak…

Eddig szólt a történetem. Istenemre mondom, majd kiszakadt a szívem is, majd odavágódtam a vértolulástól. Mert hogy én szerettem a feleségemet, ez már nem volt akkor kétséges előttem. Ez a feleségem pedig ott ült, alig néhány lépésnyire tőlem, és remegett. Én pedig sírni tudtam volna, máris úgy fájt a szívem érte.

Aztán még fel-le jártam egy ideig.

*