3.16.

– Nagyon rendben van ez így – gondoltam magamban, mikor leléptem a vonatról. – Jól van ez így.

– Mert nem vagyok én mázsamester. Mert hogy én ennek az asszonynak a hóhéra legyek…

(Mint látható, az ember meg nem szűnik okoskodni, ide-oda forgatni az élete dolgát, míg az utolsót nem rúgja. Akkor elhallgat.) S nem fájt többé semmi sem. Illetve, hogy pontosabb legyek, csak az az egy szó fájt még, hogy Lizzy. Hogy még egyszer kimondtam a nevét. Ezt a bűvös és furcsa nevet. Nem kellett volna.

De azért fütyörésztem.

Mert gyönyörű volt a reggel, megint tavaszias, friss szél volt, és fényes-erős napsütés, hogy szinte harapott.

– Szabad vagyok – mondtam én –, végre szabad. Senkihez sincs többé semmi közöm. – S ez jó érzés volt. Mert oly nagy voltam, széles és magános és elhagyatott, mint a magas égbolt. Ledobtam hát magamról minden terhemet.

– Mert milyenek is vagyunk mi? – lett volna jó megkérdezni Gregory Sanderstől. – Össze vagyunk mi kötözve? Egy rögeszme betegei vagyunk? S hogy néhány nap előtt még oly igen boldog voltam vele, érthetetlen ködökbe merült – egy fátyolos álom, amelyet már el se hisz az ember. Különben is, minek a boldogság? Mikor ez bennünk a legnagyobb rögeszme talán.

Nem is kívántam én ilyesmit, csak a nyugalmat. S nagyon bíztam benne, hogy ez csakugyan így lesz. Sőt, hogy máris ez következik. Mert, mondom, nagyon jó volt utána nézni a vonatnak.

S hogy ez aztán mennyire vált be, mennyire nem? Pihenjünk egy keveset. Elmondom a következő fejezetekben.

*