1.18.

Azt mondják rólunk, hollandusokról, hogy jó építészek vagyunk, de hogy az életünket is el tudnók rendezni, ne adj' Isten, arra mi képtelenek vagyunk. Mert valami rendszerekbe vagyunk mi beleragadva, ma se tudom megérteni, mi ennek az oka? Példának okáért: hogy hogy kell a tisztességes fiúnak ülni az asztalnál, mért és hogy nem szabad mukkanni neki, viszont, hogy kell azonnal fejet hajtania, mihelyt a ház ura inni akar, fölemelvén sörét az ég felé. Ilyenek vagyunk mi.

De fura nép vagyunk, édes Isten. S persze, a családi élet szentségével is megvan a bajunk, s a kövér lányaink szüzességével szintúgy. Nevetni viszont nem tudunk. S ez a lényeg. Mert a franciák igen. De mint a hideg patak, mikor süti a nap, oly kegyetlenül és boldogan.

S erről akarok én szólani most.

Hogy mi örömtelenek vagyunk. Színtelenek és kedvtelenek. Jószándékú nép, de kemény. Tehát boldogtalan is.

Mert lehet-e annak sava-borsa vagy bármi kedélye, aki mindenben a kötelességet keresi, meg a logikát, egyszóval, aki az eszével akarja felfogni ezt a világot? Ezt az érthetetlen és szédítő szövevényt.

Aki tehát minden pillanatában következetes is?

– Mért fosszam én meg magam a szentlélektől? – kérdezte tőlem nem is oly rég, mikor nem fért a fejembe, hogy templomba kívánkozik. Igaz, ünnep is volt, de hogy ő? Akinek semmi hite nincs, aki valami álnok fölénnyel bánik az ájtatosokkal. (Volt egy Lagrangené nevű barátnője, például avval.)

– Ej no, mit csodálkozik annyit? – feleli nékem. – Mert micsoda ostoba emberek azok, akik elhatározzák, hogy alázatosak többé sohase lesznek.

S ez az, amiről beszélni akarok. Mert hogy hű is volt, erre az életemet teszem, olyan volt néha, mint akinek a lelke csupa hűség. Ezenkívül pedig csalt. S viszont van az úgy, hogy épp az ilyen embereket, akik hiába próbálnak a fajtájuk megrögzöttségeitől szabadulni, hogy épp az ilyeneket bűvöli legjobban az ilyesmi. Ez a hamisság. Ez a kettősség. Hogy beleszédül az ember.

S ettől kívántam én állhatatosságot vagy ilyesmit? Mikor ezt csodáltam legjobban benne: gyűlölködve, irigyen, sóváran és mégis elkeseredve: a könnyedségét, igen, ezt a kétes játékot, a bújócskát, amelyet ő űzött mindennel a világon. Meg a nevetését.

Mert hogy tudott ő nevetni. És semmiségeken, akármin. Csak úgy lubickolt benne, mint gyerekek a fürdőben.

S én már nevetni se tudok – írtam fel magamnak akkoriban. Csoda-e tehát, ha minden keserűségem s a tulajdon lelkem ellenére is azt mondtam magamnak olykor: – hátha igaza van? Talán így kell élni, mert az élet is ezt követeli tőlünk. S ide akartam most kilyukadni, mert ez is fel van írva az akkori noteszomban. Jóllehet, egyetlen szóval. Senki meg nem értené, ha a kezébe kerülne, hogy mit jelent ott ez a magános és egyszerű szó, hogy igaza van.

De én aztán igazán értem. Sokba került. De csak most értem meg igazán.

*