2.11.

S most hadd idézek itt egy jelenetet, amelynek magam voltam egyszer tanúja Hamburg városában. Egy részeg ember ült az utca közepén, a pocsolyában, éppen esett az eső, s ő hangosan kesergett, mert sehogy se tudott felvergődni belőle. S annál kevésbé, mert mihelyt mozdult, a társa visszalökte. – lch bin der Herrgott – mondta neki, s nem hagyta felkelni a világért. – Was machst du mit mir? – siránkozott a másik.

S így jártam én is ott, s hogy mért, mindjárt elbeszélem.

– Be kell dugni hamar a paplan alá – tanácsolta nekem a vendéglősné. Mármint a ladyt, ahogy kifejezte magát. – És melegítőt neki, mindjárt hozok is a lábacskái alá.

És már ment is. Én pedig úgy tettem, ahogy tanácsolta nekem, bedugtam hamar az ágyba. Illetve, hisz le is vetkőztettem előbb. S hogy ez mi volt?

Levettem a blúzocskáját meg a szoknyácskáját, s ő hagyta. A harisnyakötőibe viszont majdnem belegabalyodtam, a rengeteg égszínkék meg rózsaszínű kantárokba. Hogy már-már a veríték is ki tört rajtam az erőfeszítéstől. – Ha ezt tudtam volna, bele se fogok – morogtam magamban zavartan.

Mert furcsán éreztem én magamat, azt gondolni lehet. S hiába volt egy kis érem is a nyakán, amely pedig azért volt ott, hogy megóvja őt e világ mindennemű viharaiban, s hiába volt annyira vékonyka a kis válla meg a karja… ahogy egy rügyecskét bont ki az ember a burkaiból, vagy valami csodálatos csomagocskát, amelyben eper van, s e föld minden élő illatát rejti magában, ez olyan érzés volt. Nem is csoda tehát, ha meg voltam zavarodva. Mert én, miután lefektettem és betakargattam, még el is rendeztem a ruháját, mintha megőrültem volna. A szoknyácskáját szépen, a blúzocskáját külön a székre, hogy össze ne gyűrődjön, a cipőcskéjét a szék alá, miközben már a szemem is majd kiugrott a fejemből. Végül is így szóltam:

– Most pedig egy csókot igazán adhatnál. Mert meg is érdemlem – próbáltam tárgyilagossá tenni a dolgot. Gondolván magamban: ha még most se kérek, akkor igazán őrültnek mondhat akárki.

Hát nem a múltkor is azért haragudott meg, mert nem kértem? – Egy csókocskát – mondtam neki tehát. És igyekeztem bájosan nézni reá, már amennyire tőlem kitelik. Csak erre nem felelt, vagy nem azonnal.

– Álmos vagyok – mondta lassú szóval. És lustán pislogott, mint a cicák.

– No de mégis. Egyet csak lehet azért, mielőtt elaludnál? Amire kinyújtotta felém a kezét. S én azt csókoltam meg előbb, aztán, úgy emlékszem, haladék nélkül a száját. Illetve a karját is, meg a haját, meg a száját, talán még a párnáját is megettem, mit tudom én már? Ami szintén érthető, ha meggondoljuk, hogy majd kitörte a fogamat. Így még különben se csókolt meg engem soha senki. S hogy ez is létezik, sose tudtam. S hogy ennyi tűz lehet egy ilyen vékony kis macskakölyökben.

S e helyt el kell mondanom egy furcsa képzeletemet, amelytől sehogy se tudok most szabadulni. Hogy milyen közönséges is az ember, ha meggondoljuk. Mert mit csináltam én egy életen át? Mindig azt, amit más is tett volna helyemben. Legyünk őszinték. Ha volt rá mód, hát csókolóztam, vagyis okvetlenül és múlhatatlanul, mint a gép. Mert ez az élet hajszája mirajtunk. Mert mi lett volna például, ha ez a lány akkor csakugyan elalszik, mondjuk, és én is. Vegyük ezt

a szélsőséges esetet. Két szerelmes, aki kivételesen és egyetlenegyszer nem falja fel egymást, hanem elalszik egymás mellett, szép szelíden, mint a feketerigók, valamely véghetetlen, már nem is földi bizalomba merülve. S bármily furcsa is másnak ez az elgondolás, nekem ez tetszene ma már. S nemcsak, mert túl vagyok e földi tüzeken, de mert akkor sem ezt akartam én. Semmiképp sem azt, ami eddig történt. Az emlékezőtehetségemmel még semmi baj. Én a bizalmat kerestem a világon, de ne folytassuk ezt se. Nem érzelegni akarok itt. És úgyis mindig más történt, mint amit akartam.

Inkább ott folytassuk, ahol elhagytam. Megvallom, én ma már inkább szerencsének tartom, ami ezután történt, bárhogy el voltam is akkor keseredve. Egy pillanatban ugyanis az arcomra tette kezét.

S én máris ugrottam az ajtóhoz.

A kocsmárosné szuszogott odakinn. Nem tudta kinyitni az ajtót, mert teli volt a keze bebugyolált téglákkal. Alig voltam képes megérteni a dolgot.

Mert minek nekem a tégla? Édes Isten. Hát házat akarok én építeni magamnak?

No, szóval a melegített tégla volt, át is vettem, persze, de le is tettem gyorsan valahova. S itt következik a dolgok nehezebb része. Mert én bizony be is zártam az ajtót nyomban utána.

Rémült kiáltás volt az eredmény. De olyan, mintha gyilkolnák a kisasszonyt. Még csodálom is, hogy nem szaladt össze a személyzet.

– Te mit csinálsz ott? Te bezárod az ajtót?

– Hát el akarsz csábítani engem? – kérdezi rémülten.

Hogy szinte elnevettem magam izgalmamban.

Mert ezt a rémületet. Mint egy borzas kis angyal ült a szegényke az ágyon, s csupa iszonyat a szemében. Mintha csak most eszmélne bizony, hogy hova került, és mi történhetett volna vele. A haját szétzilálta kezével, mint az elkeseredett gyerekek, az ingválla lecsúszva, s a kis keble félig meztelen. Hát igen. Minthogy mi azt elképzelni se tudjuk, mi ezeknek a szüzesség, s hogy mi nekik a csábító? A gyilkosnál is rettenetesebb.

– Menj el – kezdett el hirtelen könyörögni. Illetve, hisz ezt már le sem írom. Hogy ne tegyem tönkre az életét. Ő térden állva könyörög, ha csak egy kicsit is szeretem őt, menjek el az életéből egészen. Mert ő tönkremegy így, ő már élni se tud… S ehhez csendesen sírt. Nagyon halkan és nagyon szomorúan.

Hogy ő úgy szerette azelőtt az édesapját. És nem tud ma már a szemébe se nézni.

– Mert én olyan lejtőre jutottam – panaszolta. – Mert én is olyan vagyok már biztosan, mint azok a törvénytelen teremtések. – És a paplant csapdosta hirtelen izgalmában. Még le is rúgta magáról.

Felemeltem hát a takarót, és megpróbáltam megnyugtatni minden erőmmel – mit tehet ilyenkor az ember? Különösen, mikor ennyire szégyelli magát. – –

S mármost, akárhogy forgatom is a dolgot, mégiscsak jellemző az, ami velem ott történt. Hisz nem mondom én, hogy ebből csakugyan lehetett volna valami – bár még ezt se tudom. Mert sok mindenre képes az ember – láttam én már olyat is –, azt előre senki se tudja, hogy mire képes. S most erről is ilyen érzésem van. Hogy soha nem voltam én még olyan közel ahhoz, hogy változtassak az életemen, mint éppen akkor és ott, a kocsma előtti sötétben. Mert azon ritka pillanatok egyike volt: – nem volt énbennem többé semmi kétely. Mert magamtól csak annyit kérdeztem: – miből állsz? Nem az a napjaid értelme, hogy erről a gyerekről álmodozol? De még ezt se lehetett. Még álmodozni sem. Mert ha csak egy pillanatig mertem is reménykedni valamiben, egy nagyobb erő visszalökött. S ugyanazon pocsolya kellős közepébe, könyörtelenül.

S ezen mégiscsak érdemes eltűnődni kicsit, hogy hogy is volt ez velem akkor? Nem voltam én olyan gyenge legény. Ha én összeszedtem az erőmet, nincs az a Herrgott, aki megállíthatott valamiben. Csakhogy ez a hamburgi kesergő is részeg volt, ne feledjük, és én is. S hogy mennyire az voltam, csak most kezdem egészen felfogni. Hogy a véremnek minden cseppje mennyire teli volt avval a méreggel, amelyet úgy hívtam magamban akkor, hogy a feleségem.

S ezért is említettem én az imént a hamburgi részegeket. Vagyis, ezért nem tudtam én felkelni a pocsolyából. Azt mondtam a kislánynak:

– Mért küldesz el, mikor annyira szeretlek? Nem volna ostobaság?

– Nem kell a szereteted.

– És te is szeretsz, azt állítottad legalább. – Nem akarlak szeretni soha többé – felelte zokogva. – És látni sem akarlak. – S megint zokogott egy kicsit.

Átöleltem hát szelíden.

– Nem, nem – kiáltotta magánkívül az iszonyattól. – Gyűlöllek, én sohase szerettelek, mert te csak el akartál csábítani engem…

Meg voltam hát sértve nagyon. S hogy mért éppen emiatt? Nemhiába hivatkoztam én a hamburgiak esetére.

Vettem hát a kabátomat, és indultam kifelé. Méghozzá szótlanul. Mint akinek a méltósága se tűrheti, hogy erre feleljen.

Mikor is megszólalt, még egyszer a csendben. S nincs az az angyali tisztaság. Mint az üvegharangok, ez olyan volt.

– Isten veled – mondotta bánatosan.

S nekem újra meg kellett állnom, úgy fájt a szívem érte. – Ne várjalak meg mégis odakinn?

Eltakarta előlem a szemét.

Mentem tehát. De odakinn még egyszer megálltam a sötétben. Mert muszáj is volt. Nemigen bírtam tovább menni, megakadtam. S hogy mi minden volt bennem? A szívemben tompa csend. A fülemben pedig mindenféle karattyolások, még zene is.

Illetve: mintha harangoznának bennem, ez olyan volt. S én hallgatnám.

– Ah, az úr távozik innen? – kérdezhetné most tőlem valaki. – És mért távozik ez az úr? Megölte talán odafenn a kisasszonyt? – És más ily beszélgetések voltak a fülemben.

– És mit csinált vele? – kérdezi tovább. – Levetkőztette? Bravó. Torkoskodtunk egy kicsit?

Hogy muszáj lett volna szaladni, vagy ilyesmit, ami a vérkeringésemet és a gyalázatomat is rendbehozza, de nem lehetett.

– Hát ide vagyok én szögezve? A teremtésit ennek a világnak kezdtem el káromkodni magamban.

Mert azt is gondoltam ám, hogy visszamegyek hozzá, és rátöröm odafönn az ajtót.

Mert hogy mer ez elküldeni engem, mikor hagyta levetkőztetni magát? Micsoda szemtelenség, hát állat vagyok én? Csinálhat velem, amit akar?

És majd eldőltem a hőségtől. Akkor csapott csak fel bennem igazán. Mert látni véltem ugyanazokat a fényecskéket a szája körül, s érezni véltem ugyanazokat az illatokat, amelyek úgy átjárták tőle a szobát, mintha egy fazék mézet borítana fel az ember.

Sőt! Még az se biztos, igazán azt akarta-e, hogy elmenjek? – villant az eszembe. – Mert hogy lehet ezeknél tudni, hogy mit akarnak? – És máris rohanni akartam visszafelé. Mert a feleségem nevetése is belecsengett ám a dologba. Az a gyalázatos nevetése, mikor a nők körüli mulyaságaimat kifigurázta. A magam kitalálta történeteimet, amelyek íme, valóra váltak.

– Most megint mulya vagy? Ha küldenek, elmégy? – kérdezte tőlem ez a nevetés. – Ott fenn egy szép kisasszony van ám abban az ágyban.

Mikor is elfáradtam hirtelenül. S akkor már ment is a dolog. – Trap, trap – hallgattam a saját lépteimet.

No lám. Csak el kellett indulni végre-valahára.

S most már azon igyekeztem, hogy mielőbb Londonban legyek. Jócskán kiléptem tehát, mintha sürgős dolgom volna valahol.

*