4.20.

– Csak hol van most ez a levél, hogy fogom én ezt kihalászni? álltam meg a szoba közepén, miután leeresztettem a lakás valamennyi redőnyét, s felgyújtottam a villanyt. Két szekrényem volt teligyömöszölve iratokkal, s ezek között számos restancia, bizony. Mostanában még a folyóügyeimet is elhanyagoltam. Volt ott mindenféle: folyószámlák, perbeli értesítések, elszámolások Amerikából, egyszóval csupa szemét, csak amit annyira kerestem, azt nem tudtam megtalálni sehol.

Mert eltűnt, nyoma veszett. A feleségem levelét kerestem ugyanis. Azt a levelét, amelyet, mint emlékezetes, még Londonban vettem át a Brighton igazgatójától, mielőtt átjöttem ide, s felbontatlanul dobtam a táskámba.

Csak aztán hova tettem újra, hova dobtam? Mert megint csak bedobtam valahova. Igaz viszont, hogy nemrég volt a kezemben, erre biztosan emlékeztem. Hogy láttam én ezt a levelet valahol.

Újra nekiláttam tehát, kiraktam a két szekrényt, mert úgy döntöttem, hogy akármi van is benne, most már igenis felbontom. Mert tudni akarom, mi volt az utolsó szava hozzám. Mert aszerint akarok cselekedni.

Mert mit tudhatom én azt? Valami ebből is kiderülhet, és mind ezek után is – határtalan az élet. Sőt, olyasmi esetleg… egyszóval még meglepetés is lehet számomra ez a levél. Akkor meg minek így előre megfutamodni?

Tűrhetetlenül remegett a kezem, s még jobban összevissza hánytam az iratokat.

Mert hátha viszont?… Mert mi van akkor, ha gyűlölet van benne kifejezve? Ha semmi egyéb – egyetlen szó van csak benne betetőzésül, de olyan, hogy elviselni se lehet?

S talán ezért is féltem én annyira tőle? Vagy el is égettem a múltkor?

Én ugyanis sok mindent elégettem pár hét előtt, mert sokat ittam. Bár, még azt se mondhatom, nem voltam én annyira részeg, csak fáztam a lakásban. Későn jöttem haza nagyon. Hideg volt, hajnal volt, már szürkült is odakinn, s az inasom nem rakta meg a kályhát… – Hisz van itt papír dögivel – jutott ekkor az eszembe. Minek ez a sok istenverte kacat? – No, szóval félóra múlva meleg volt a szobában. Mert fa volt fenn elegendő. S akkor hát sok mindent hajigáltam be a kályhába, még fényképeket is.

S már csak egyetlen képét tartottam meg abból az időből, mikor még nem is ismertem. Fiatal lány volt, tanítóképzős, tanfolyami kisasszony – ezt berámáztattam, s azóta is itt van az íróasztalomon.

Viszont minden egyebet könyörtelenül.

S micsoda gyönyörűség volt látni, hogy ég! – Csak ezt is beledobtam?

– Mármost ki előtt szégyellem én ennyire magam? – tettem fel végül is a kérdést.

– Van itt valaki a közeledben, nézz körül, vagy akárhol, egy teremtett lélek? De ha volna is, ki az, akinek a nevetésétől annyira félsz? – Így beszélgettem magammal egy ideig. Aztán feltúrtam a többi szekrényemet is.

De hiába, nem tudtam a levelet meglelni sehol. Mikor is újabb gondolatom támadt. S már vettem is a telefonkönyvet.

*