2.49.

 

Egy bizonyos, hogy olyan nyugodt én még alig voltam az életben, sem annyira bizakodó, mint akkor délután, mikor a pályaudvaron letettem a telefonkagylót. Különben is hadd foglalom össze magamban ezt a kis időmet, milyen is voltam én?

Csendes, határozottan csendes. Hisz voltam én már fiatal koromban is az, de sötét. S most világos voltam.

– No látja, most maga kedves – mondta nékem a feleségem egy alkalommal, még a bruges-i utazásom előtt. S én csak nevettem ezen, semmit se szóltam, még arra se tartottam számot, hogy ismerjék az érzéseimet. A terheimet pedig levetettem, amit tudnom adatott, elfogadtam…

Mert most már helyeseltem is a sorsomat. Egyszóval, én is azt akartam, amit a sors. És bármi következik is ezentúl.

S mintha már gondolkozni se kéne, csak rábízni magam a saját lendületemre – más szóval igazán: mintha egy dadogó hullám emelne fel és vinne magával

Mikor is megtorpantam, és kizökkentem e nagy iramból, s a magammal való egyetértésből nemkülönben. S még erről is szólani kell. Arról a délutánról beszélek, mikor Londonba érkeztem a bruges-i kirándulásom után.

A pályaudvarról a Brightonba mentem, megnézni, nem jött-e levelem. S csakugyan: Menjek fel Clinworth úrhoz, a Blue Rivers-hajózás legfőbb manageréhez bemutatni magam. A mindenit neki. Néha semmi hónapokig, s akkor egyszerre minden. De, ami jobban érdekelt, volt ott Miss Bortonnak egy igazán kedves levele is.

Hogy nem volna-e kedvem eljönni egy álarcos estélyre, amelynek címe: Lahórei Éjszakák. Ő is ott lesz, sőt, a vőlegénye is, aki nagyon szeretne megismerkedni velem, ő ugyanis annyit beszélt neki rólam, s ez igazán kitűnő alkalom, jobbat keresni se lehet.

És sehol egy árnyalatnyi szemrehányás vagy neheztelés a múltkoriak miatt, de sőt: hogy tőlem ő nem úgy akar elválni, hogy sohase lásson, vagyis módot szeretne találni, hogy zavaró érzések nélkül lehessünk máskor is együtt, és így tovább.

S utána könnyű szavak. (Hogy beteg is voltam, nem is említette. No lám. Nem tudta tehát?) – Ő a következő jelmezekre gondol: magas tollak és alacsonysarkú cipők (vagy inkább papucsok), egy kendő átvetve merészen a vállán, s hozzá egy halványsárga, fényes bugyogó – ez a jelmez. S a neve volna: Kelet Szépe (mért ne lehetne ő elbizakodott?) vagy esetleg: Nurjehan – mit szólok ehhez? Nekem pedig ajánlaná, hogy legyek a boly hollandus kék süveggel, vagy ha modern akarok lenni: a bikaölő Jack.

No, szóval, kedves volt a levél, gondoltam: ő is megbarátkozott a sorsával. S ennek örültem.

Hogy el ne feledjem, az is bennállt a levélben, hogy e Madame Poulence, aki az estélyt adja, Lagrange-né egyik pártfogója, s szintén rajongóféle, furcsa szerzet, sőt egy társaságot is tart fenn a keleti vallások tanulmányozása céljából. És más ilyenek.

Megnéztem a meghívót – épp ma volna ez a bál.

Mármost menjek-e, ne menjek? A feleségem nincs itt, s én épp akkor bálba megyek? Furcsa kicsit.

Viszont evvel tartozom a kisasszonynak, azt se feledjük. Különösen a történtek után, és különösen a vőlegénye miatt, s ha már ennyire szíves, és ő maga keresi az alkalmat…

Vonatom se lett volna megfelelő, ez is hozzájárult a dologhoz. Csak éjszaka érkeztem volna meg a tengerpartra… de minek a sok szó? Mulatni szerettem volna kicsit, ez az igazság. Valami volt a véremben.

S már ez is különös, ha meggondoljuk a dolgot.

Egyszóval, úgy határoztam, hogy mégis elmegyek. Most elmegyek a bálba, s reggel a feleségemhez. Kora reggel azonnal utazom.

Csak hol vegyem a jelmezt? S csodálatosképp ez is adódott, minden adódott. Úgy ment minden, mint a karikacsapás. Mert ahogy kilépek a szállodából az utcára – úgy gondoltam, hazamegyek, öszszeállítok valamit, s közben talán alszom is egy keveset –, hát ott áll egy fekete csoda a Brighton gazdasági kapujában, s méghozzá szigonnyal a kezében, mint valami Neptunusz, igazán. S még az alakja is majdnem ugyanaz, mint az enyém.

– Ez aztán az ujjmutatás – nevettem én. Éppen jeget adtak le a szállodának, s ő volt a jegesember. Nem lehetett hát otthagyni a helyét. De megígérte, hogy pontban kilenckor itt van a ruhával, addig kitisztíttatja remekül. A felesége majd rendbehozza, nyugodt lehetek.

– És a kampót is? – kérdezi ő.

– Hát hogyne hogy a kampót is. Mikor az a legszebb az egészben. – S ebbe aztán meg is egyeztünk. S majd a portásnál adja le a csomagot, s tőle kapja meg, ami jár.

– Rendben van.

Akkor hát haza se megyek – gondoltam én. – Ahhoz már nincs is időm. Nyittattam hát egy szobát a negyedik emeleten. Mert fáradt voltam, le akartam dőlni előbb.

S ott még álmodoztam egy kicsit, aztán elaludtam.

– Filozófusok! – erre a szóra riadtam. S hogy elámultam rajta! Nevettem. Mert micsoda nagy értelme volt ennek a szónak még néhány hónap előtt. Aztán újra nevettem. Mert arra gondoltam, hogy milyen leszek én mint jegesember.

S csakugyan hódítóan gyönyörű voltam, iszonyatos.

Mert el kell képzelni, hozattam ám egy vöröses körszakállt is valami borbélytól, mert egész olyan akartam lenni, mint az eredeti. S csakugyan olyan is voltam.

S mindez oly különös volt.

*