3.9.

S ami ezután történt, röviden mondom el. Rengeteget ittam. Ez így esett:

Mrs. Cobbet állott ugyanis előttem.

– Hogy jöjjek azonnal, hagyjam itt a vacsorámat is, Kodor vár engem odakinn. Kaphatok én náluk is mindenfélét, sokkal jobbakat ennél… – S mindezt, mintha mi sem történt volna közöttünk.

– Hogy Kodor borokat jött rendelni a Brightonba, meg szivarokat, s most mondja neki az igazgató, hogy itt vagyok én is, hogy nem akarja-e látni a Jakabot? – Dehogyisnem akarom – azt mondja Kodor.

– Jöjjek tehát. – Menj be nekem ezért a Jakabért – mondta neki. S olyan szomorúan, ha láttam volna. Mert ő még mindig ragaszkodik hozzám, akárhogy elhanyagolom is őket. Többször emlegetett. Többször mondta, hogy látni szeretne. Különben is, nagyon szomorú mostanában, már nem a régi. Tegyem hát meg neki a szívességet, töltsem el velük az estét, Kodor biztosan nagyon örülne nekem. – És én is – tette hozzá szemlesütve.

S én úgy megbámultam őt is, mint egy jelenést. – Milyen furcsa dolog, hogy épp most jön ez is.

Mályvaszín bundácska volt rajta, s tüzes ékszer a fülében. S a körme kifényesítve, meg a foga, meg a szeme – egyszóval, tökéletes volt ez megint, és csupa ragyogás, mint egy aranyóra, s ehhez még a bűnös kis tüzek a szemében! S mialatt kezet csókoltam neki, nevetett. Mert megcsókoltam a kezét, s ő hagyta. Meg se billent. Mint a fenyőfa, úgy állta sudáran a hódolatot. Pedig Angliában nem is szokás az ilyesmi.

– Ó, Mrs. Cobbet – mondtam neki egész megbabonázva, rajongva –, hát mégiscsak láthatom újra? – meg ilyeneket.

El is felejtettem, hogy haragudni kéne reá.

Vagyis: folytatása volt ez is az eddigieknek, valószínű a dolog. Mert hogy én így megörültem volna valakinek…

Jobban mondva, hogy ennyire gyáva lettem volna, erre se tudok esetet. Ami pedig különös, mert eddig még sohase voltam. Meghátrálni vagy menekülni, ezt a lépést eddig nemigen ismertem. Ha fenyegetett valami, megálltam. – Hadd lássuk – szoktam mondani magamnak.

De most nem. Ez egyszer megtorpantam, nem tudom ezt másképp se megérteni, se magyarázni. Mert valami lázas vágy volt énbennem az élet után, kimondhatatlan és forró vágyakozás, hogy jöjjön akármi, csak aludni ne kelljen többé, mert nem akarok. Se visszamenni ebbe a gyűlöletes, alkonyati szobába – de menni, menni, beszélni, vagy akármit, még valamit megpróbálni, az édes Istenért – mért ne lehetne? Hogy meg ne bolonduljon reggelig az ember.

Így volt ez velem akkor.

– Hátha mégis Cuxhavenbe mennék a reggeli vonattal? – merült fel bennem a kérdés, s már az első pillanatokban, mikor megláttam e fényes jövevényt. S a tüzes karikákat néztem a fülében, meg a forrópiros arcát, meg a szemét, amely csupa fekete fény volt…

Hogy szeretnek ezek élni! Mintha csak most kezdenék, minden pillanatban újra meg újra…

– És én már nem szeretek? Én már igazán nem akarok?

Mert könnyű azt kimondani az embernek, hogy elég volt. De mikor ő maga teszi meg az első lépést… – Mért vagy mindig ebben a sötétben? – kérdezte tőlem a másik, ez a kedves szobalány is az éjjel.

*