2.5.

 

Pedig nem is volt a szeretőm.

Igaz, csókolóztunk is kicsit, néhanap. Temetőkben, országutakon… Mint ahogy már Párizsban is azonnal, a Mont Martre-ról elnevezett híres temetőben.

– Nem szabad, Miciszláv, az Istenért – mondotta pedig, de mennyiszer! és könyörögve nézett a szemembe. De én csak azért is. Mert én mindig csókolózni akartam. Egy más alkalommal pedig így szólt:

– Mondd, Miciszláv, mit csinálok én? Meg vagyok én őrülve teljesen?

Amire én azt feleltem neki: – Ellenállhatatlan kényszer. – Mert hisz ő magyarázta nekem azelőtt: – A szerelem, Miciszláv, ellenállhatatlan kényszer.

– Csak mondd, neked is az? – kérdezi ő. – Nézz a szemembe. Szeretsz te engem egyáltalán?

– Ó, te nem szeretsz engem. – S otthagyott. Utánaszaladtam. És mindenfélét összehazudtam neki, hogy imádom.

Pedig őt sem imádtam. Senkit. – Én senkit se szeretek – állapítottam meg könnyű szívvel. S szinte büszke voltam rá, hogy ez így van. Rájöttem ugyanis egy nagyszerű módszerre, amelyet úgy hívnak: érzékiség. Mert minek őket komolyan venni? Ez a lány talán szeret engem? Ó, a kis édes. Akkor mért nevez például Miciszlávnak? Nagyot nevettem, ha ez eszembe jutott. Játék az egész. Mulat rajtam a kisasszony. S közben persze csókolózni se rossz.

Mikoris egy nap elhatároztam, hogy elválok a feleségemtől, és őt veszem el. Hogy szinte magamnak is meglepetés volt. Ez így történt: Egy nap elkéstem a találkán, mert volt erre is eset. S mikor megjövök, rohan elém.

– Hát élsz, te élsz? – kiáltja zokogva. S mindenki szeme láttára a mellemre borul.

Igaz, nemigen néztek ránk, pedig sokan voltak ott. Ez egy kis vasúti állomás volt London közelében, de az emberek, mintha gondokkal volna teli a fejük, komorak voltak. De volt ott egy öreg hölgy, aki nagyon helyeselte a dolgot. Nagyon ránk nézett, s bár ő is komolyan, de kétszer is bólintott. Nyilván azt hitte, férj és feleség vagyunk, s hogy annyira szeretjük egymást… egy kicsit zavarban is voltam, szó sincs róla, mert nem tudtam mire vélni az egészet.

Viszont ahelyett, hogy szégyelltem volna magam, büszke voltam erre a kis feleségre, úgy vettem észre magamon. Mert hogy ez a kis könnyű karcsúság, a könnyű lépteivel – hát hittem volna én ezt valaha? Hogy egy ilyen ajándékozza nékem a szerelmét, s méghozzá, mikor az életem javarésze letelt? Úgy látszik, mindeddig nem voltam képes elhinni neki, hogy ez igaz, hogy egyáltalában lehetséges az ilyesmi.

S akkor hát meg is mozdult valami a szívemben. Ettől a szótól, hogy élek-e még? S ettől a nagy szívdobogástól.

De hisz el is felejtek beszámolni róla, hogy mi volt ez vele akkor. Hogy őnéki ma különben is rossz érzései voltak, ezzel kezdte. Álmában valami ablakpárkányra hajolt és sírt – ennyi volt az egész álma, no de teli rémületekkel, mert hisz miattam sírt ő az ablakra hajolva. Úgy, hogy oly rosszak voltak a sejtelmei tőle… Ma reggel aztán nagyon sietett, mert az az érzése volt, hogy többé sohase lát. S mikor odaér a pályaudvarra, nagy csoportosulás van, éppen visznek el egy embert. Ráesett valami egy állványról, meghalt. Pedig kiáltoztak is neki, hogy ne menjen arrafelé, de vagy nem hallotta, vagy úgy el volt merülve magába…

– És te is olyan vagy – mondotta szomorún. – Hogy én is olyan vagyok, sose akarok hinni neki, sose akarok vigyázni magamra. Pedig láthatom, ugye, milyen egy-kettőre megvan a baj.

– És milyen könnyű meghalni valakinek.

No, szóval, ő rögtön érdeklődött, ki az illető. Egy koppenhágai ember – mondták neki –, valami dán. Szóval az álomnak igaza lett. Mert ő ebbe annyira belezavarodott, úgy rémlett neki: én is koppenhágai vagyok, s most látja csak, ez milyen ostobaság.

– Ó, mennyi bajom van veled – mondta mérgesen.

– Jaj, csakhogy itt vagy és élsz – mondta szemrehányón.

Hát nem érthető akkor, hogy ő megijedt? Mert még azt is megkérdezte: magas termetű az illető? S mikor azt mondták, hogy igen, már mozdulni se tudott. Ott állt a járda egy sarkában egyedül és sírt. Legfeljebb meghalok én is – gondolta magában.

– Látod, én úgy szeretlek téged, és te olyan rosszul bánsz velem – mondta bánatosan. És megint sírt egy kicsit.

S én le nem írhatom, milyen derű ömlött el ettől a szívemen, és milyen nyugalom.

– No, mégiscsak jó kislány ez – gondoltam magamban –, és minden furcsaságai ellenére is. S eszembe jutott sok más kicsiség, amire alig ügyel az ember. Mikor hozott nekem egy kis fejfájás elleni port, hogy azt próbáljam, vagy összeszidott, hogy mért nem veszek már télikabátot ebben a hidegben, és más ilyenek. És mármost vegyük azt: kinél tapasztaltam én ilyet az életben, hogy ennyit törődött volna velem? S méghozzá egy fiatal lány, aki még nem is igen tart ott, hogy ilyesmire ügyeljen. Így szóltam hozzá:

– Én csakugyan rosszul bántam veled eddig, ezt tudom is, fájlalom is, de mit csináljak? Ha egyszer ez így van, ha ilyen a sorsom, hogy szívtelen ember lett belőlem a végén. Mert az ilyen életnek ez a vége. Őszintén akarok beszélni veled.

És máris el akartam neki mondani mindent.

Hogy gyűlölöm a feleségemet – ezt akartam neki megmondani mindenekelőtt. – Hogy most látom csak, mennyire gyűlölöm, mikor vele vagyok. Hogy szinte nem is akarok már hazamenni.

És megmagyarázni neki, hogy kár még az én életemért. S talán könyörögni neki, hogy mentsen meg ettől az élettől, mert csak ő teheti. Ő az egyetlen, aki meg tud még menteni tőle.

– Mert nem ilyen voltam én azelőtt – mondtam neki, s máris elöntött kicsit a vér. – De tudod-e, mit tesz az, mikor addig kínoznak valakit, amíg fel nem emészti magát, az eszét meg a szívét, egyszóval, amíg rossz ember nem lesz ő maga is?

S itt hirtelen elhallgattam.

Mert hogy mondom el a többit ? Ami a lényeg. Hogy most is hogy élünk mi ketten odahaza. Mert hacsak a mulatságainkra gondolok is – jaj, dehogy akartam én erre gondolni, amíg vele voltam. Szégyelltem én az életemet. Csak most láttam igazán, mennyire szégyellni való. Mint mikor holmi csapszékek után kilép az ember a szabadba, s egy boldog és tiszta vidék van előtte. Gyönyörű reggel van. Olyan érzés volt most vele lenni.

Milyen más ez a lány – gondoltam magamban keserűn, egy pillantást vetve feléje. – Mennyire romlatlan és tiszta. És milyen gyönyörű.

Csak mért hajtja úgy le a fejét?

Mert semmit se felelt. Vagy annyira természetes neki mindaz, amit itt hallott – az egész keserűségem –, hogy nem is csodálkozik rajta, vagy tud is róla talán? Mert ez volt a viselkedésében kifejezve.

De nemcsak most. Régen érzek én már ekörül valamit.

És honnan tudja, ha tudja? Ez most már mégiscsak nagyon kezdte fúrni az oldalamat.

*