3.2.

S lenn ácsorogtam még egy ideig.

A kertben hideg volt, s én kabát nélkül voltam, nem csoda tehát, ha dideregtem. Kora tavasz volt, olyan időszak, amikor nagy a ridegség: az égbolt roppantul tág, s a fák roppantul sötétek. S az a fajta ridegség, mikor semmi se mozdul, és sehol semmi jeladás, amelyből arra lehetne következtetni, hogy figyelik a dolgainkat valahol. Megrendíthetetlen szilárdságban állt az éj és közönyösen. S a fákon túl fényköde vonaglott: London városának éji koszorúja. – –

– Milyen kellemes ez a város – társalogtam magamban valakivel. Nyilván azt akartam mondani vele:

– No, látja csak, Uram. Mit kellene most csinálni nekem? Alighanem az öreg hollandushoz, a hajótulajdonoshoz intéztem szavaimat. Nagyon szerettem őt e pillanatokban, indokolatlan és túláradó szeretettel. Vagy nemcsak őt, hanem általában a téveteg öregséget és halált? Zavarban voltam én. Szerencsétlen tomboló, aki voltam.

Egyebekben pedig nem volt bennem érzelem.

De, mint aki lesben áll, és mindenre figyel… Csillagtalan volt a sötétség, s én fel-felkaptam a fejem. Úgy látszik, rábíztam magam valamire, hogy csináljon velem, amit akar.

S íme, csakugyan.

– Francesco – kiáltották a kerten át. S én máris megfogtam ezt a Francescót.

– Van itt valami stúdió? – kérdeztem tőle olaszul. Aminek nagyon megörült. Még meg is érintette kicsit a karomat.

Cigarettázni jött ki a levegőre. Fiatal fiú volt.

S erre a ház alvilágán keresztül, konyhán és folyosókon át a stúdió rejtelme felé. Én akartam így, mert a terembe visszamenni már nem akartam. Egyes helyeken nagyon megnéztek minket. Mert megkezdődött már az ácsorgás meg az ásítás, álmosak voltak a szakácsnék.

– Jó estét – köszöntem rájuk, mikor benyitottunk.

– Jó reggelt – felelték ezek angolos pontossággal, mialatt a hátamon éreztem a mosolyukat. Fura lehettem nekik, szó sincs róla, egy maskara, mikor megjelenik a fazekak közt.

Folyton a hollandus szemei jártak előttem.

– Láttam fehéret és feketét, s nem mondhatom, volt itt érdekes is, csak elég volt. Mit parancsol uraságod? – kérdezték tőlem e szemek.

– Semmit se parancsolok – feleltem én. – Csak megyek elintézni egyes ügyeimet. – –

Kinn ácsorogtam egy ideig a lépcsőn. Mert taps hangzott fel időnként, de bemenni mégse lehetett, előadás volt odabenn.

– Milyen előadás?

De a fiú nem tudta, milyen előadás.

– Valami táncmutatványok – mondta tétován.

– Hogyhogy táncmutatványok? Mikor estély van a földszinten?

– Igen, hogy ez egy külön iskola, vagy ilyesmi. – S mondani se kell, ez is elég fura benyomást tett. – Nem valami bűnbarlang ez idefenn? – ez volt az első gondolatom. Holott hát egyszerű kis ügy volt, mint utóbb kiderült: a ház úrnőjének a nővére, valami hölgy, egy levitézlett, szegény úrinő tartott itt művészeti tanfolyamokat. Mme Poulence nagy társadalmi összeköttetéseit véve alapul. Csak mit tudhat ebből valaki, mikor ott áll a bezárt ajtaja előtt, s bentről taps hangzik meg susogások… no, szóval én azon se csodálkoztam volna, ha meztelenül táncolnak idefenn.

De nem voltak meztelenek. Ugyanaz a tánccsoport volt, amely a nagyteremben is szerepelt – ezt el is felejtettem megjegyezni az imént, hogy voltak odalenn is, hogy sisakkal a fejükön s meztelen bokájukon könnyű kis csörgőkkel valami ájtatos, keleti táncokat mutattak be néhányan a szünetben. S mondom, nagyon ájtatosan nyilván az itteni eszméknek megfelelően.

Egyszóval, nem volt ez semmi különös, se odalenn, se idefenn. Viszont, amit akartam, megleltem. Amit akartam, s amiért idejöttem. Az első sorban ugyanis ott ült a feleségem.

*