2.26.

Szóval, még el is csendesedtem egy pillanatig. Mikor is felvettem a pápaszememet, magamra kaptam valami rongyot, és újra nekikezdtem.

A keservét, hát a madárkák? – jutott ekkor eszembe. – Hát az édes kis madárkák, amelyek annyira csicsognak? Mikor ez még szerelmi vallomásnak is megteszi, hogy olyan szépen csicseregnek neki reggel. Vagyis, kezdtem azt érezni, hogy egy lépést mégiscsak tettünk a sötétben.

Hát a jog és hatalom viszonya?

A mindenit neki. Mert azt csak nem akarjátok elhitetni velem, hogy egy bitang diák egy ilyen gyönyörű kis asszonnyal semmi egyebet ne közölne, csak a szigorlatait. Vagyis, jelképes beszéd ez, chiffre-nek tekintendő kétségtelenül. Azt kellene kitudni tehát, hogy mit fejez itt ki a szó? Hogy mit jelent például két szerelmes szív között ez a rejtélyes és fura szócska: Spinoza?

Adtam hát neki pénzt, és elküldtem hazulról. Menjen vásárolgatni kicsit. Úgyis belejött megint, de nagyon is. A jelszó ez volt: itt a karácsony, pedig még nem is volt itt. S hogy Londonban a divat is más, de megérkezett néhány barátnője is Párizsból, s azok olyan elegánsak… Rendben van. Vegyen hát magának, ami kell, vagy amit akar. Egy sált is, meg egy blúzt is, hogy minél tovább tartson a dolog.

S ő már ment is kikészíteni magát. Sebesen, esze nélkül.

– No, várjon csak, ha már ott tartunk, vegyen magának egy esőköpenyt is – mondtam én. – Úgyis régen akarja. – S a hatás rendkívüli volt. Egész belesápadt. Úgy elkomolyodott, még a cigarettáját se szítta végig.

– Nagyon nemeslelkű vagy – mondta és elsietett.

Én azonban nem voltam nemeslelkű, sőt. Még vártam egy kicsit, nem jön-e vissza valamiért, aztán nekiláttam annak, amitől mindeddig irtóztam az életben: hogy a más holmijában kotorjak.

De muszáj volt. Mert hátha találok mégiscsak valamit, amin eligazodnék. Levelet, vagy egy szót is akár, amin elindulhat az ember. Egy kis házkutatásra szántam hát rá magamat. Pedig nem nekem való, édes Isten, de annyira nem – hiszen kényes egy hajósember sohase lehet, nem is vagyok az, sok mindent elvégeztem én, s ma mégis csodálkozom, hogy ebbe belementem. És nemcsak a dolog undoksága miatt, ennek nálunk más oka is volt.

Az én feleségem ugyanis rendetlen természetű volt – sokszor kellett volna már erről is szólani, de nem lehetett. Mert hogy milyen mértékben, kifejezni azt úgyse tudom. S mármost, ebbe a zűrzavarba behatolni…

Az egyik szekrényében például almákat leltem a fehérneműi közt, olyik meg is volt már harapva szegény, s e helyen borvörös volt. Aztán mindennemű kalácsok maradékát, ugyancsak a fogacskái nyomaival… szalagocskákat, amelyek fátylakkal és csipkékkel, valamint hímzőpamutokkal voltak összegubancolódva egységes tömegekké, de összefüggést tartottak fenn holmi kis cukrokkal is, amelyek bele voltak ragadva az egészbe…

S nem tagadom, én magamra tudtam volna gyújtani a házat. Úgy háborgott bennem minden idegem.

Milyen nevetséges is az ember. Mert volt egy nagy bajom, ugyebár, s én nem attól voltam úgy elkeseredve, a kicsitől. A gubancok meg az ezüst papírok miatt, hogy azt is el ne felejtsem, mert az volt a legfőbb dolog itt: az ezüstpapírok. Mert az volt itt mindenütt, a dobozokban, meg a fiókokban, hol bedugdosva, hol labdává gyömöszölve, hogy nem győztem csodálkozni felette, minek neki ez? A talmi ezüst. Vagy ez is valami gyerekkori álom? Mert sztaniolpapírokról szólok én, közönséges, cukorkákról leszedett sztaniolpapírokról.

S a legképtelenebb helyeken: a virágvázákban meg az előszoba bőröndjei közt… Most mondja meg nekem valaki, mért vettem én ezt feleségül?

S hát még, mikor a szekrénye majd egészében kizuhant a lábom elé. Mikor kinyitottam. Annyira teli volt gyömöszölve. S a fiókokat nem lehetett kinyitni, mert megakadtak, sem újra becsukni, mert rugóként működött bennük a sok összegyömöszölt, finom anyag. Mert bársony és selyem, moiré és szarvasbőr retikülök voltak itt elkeveredve és elhanyagolva, s bennük sánta kis aranyak: elhagyott melltűk és törött karperecek… Mindenféle színek kavarogtak itt: mély kék és gyönyörű zöld… s a pénztárcáiban kenyér, a varródobozaiban harisnya, de mindenütt aprópénz is, spanyol és francia pénz, valamint levélbélyegek és villamosjegyek minden országból, továbbá színehagyott, szegény csokoládé…

És ebből emelkedett ez ki kevélyen? ezekből a tömkelegekből, de hogy! És micsoda fényben! Prémes-fehéren, vagy violaszínekben ragyogva, síkos vállakkal és tüzes arccal, és azt mondta könnyedén: – Estélyre megyek, elég hosszú a ruhám? Nem elég hosszú? – És ide-oda fordult és ellibegett.

Ez a múltkor volt. Meghívták valami franciák, újonnan érkezettek, s kétszer is egymás után. De én nem mentem vele, nem volt kedvem. Utánanéztem, mikor elment. – – –

A házasságlevelünket pedig az almáriomban találtam meg, bele volt ragadva a likőrbe, Isten úgy segéljen. De minek is mindezt kiteregetni?

– Milyen átkozott az ilyen ember – gondoltam én. – Hogy itt turkálok egy szó, egy jel után, egyetlen mondat elég volna nekem, s ott volt a Ridolfi-féle eset, akkor minden a kezemben volt, s én semmit se csináltam. Ez még mindig nem ment ki a fejemből. Hogy hogy lehettem ilyen közönyös? Vagy annyira nem érdekelt még akkor ez az asszony?

Igen, úgy látszik. Mert a közöny épségben tart, a szenvedély pedig megaláz. Igen, ez így van. Ezt egyszer Borton kisasszony mondta nekem, s most látom csak, milyen igaza volt. – – –

Levelet, feljegyzést vagy bármit, amin eligazodnék, semmit se találtam. Úgy látszik, mindent megsemmisített. S már kezdtem is visszarakodni, mikor két fénykép vonta magára figyelmem. Valamelyik varródobozában volt, s egy borítékban a kettő. Meglepve nézegettem. Az egyik egy kislányt ábrázolt, egy nagyon rokonszenves gyereket.

A hátlapján spanyol felírás: recuerdo, esetleg: colleccion d'oro vagy ilyesmi, s a gyerek, mondom, nagyon megnyerő. Fürtök környékezték szomorú kis arcát, s valami ábrándos bizalom áradt a szeméből.

– Ez az ő gyereke – mondtam én magamnak azonnal. S közelebb léptem az ablakhoz.

– Igen, az ő gyereke – mondtam ki hangosan is.

Pedig még azt sem állíthatom, hogy annyira hasonlított a feleségemhez. És mégis. A sugallat biztos volt, gyors és erős. Olyan erős, hogy egész belezavarodtam. Mert megvallom, mindig nagyon szerettem a lánygyerekeket.

Csak aztán letettem ezt a képet, s megnéztem a másikat is.

Ez már a feleségemet ábrázolta, ismeretlen társaságban, jókedvű hölgyek és urak közt. Az uraknak papírcsákó volt a fején, mintha cukrászok volnának, s az egyik hölgynek élő kakas a kezében – mulattak, a mindenit neki. Nagyon nevettek és mindenáron, már ahogy átdorbézolt éjszaka után akar is az ember.

S a feleségem is természetesen. Ő különben egy vattaféle hattyún lovagolt, és nemcsak nevetett, de lobogott. Cigaretta volt a kezében, s a szemében furcsa tüzek – ismertem én e tüzeket is.

Eltettem hát a fényképeket, visszatettem a dobozukba. Mert ennyit már nem is akartam én tudni róla, vagy hogy mi összefüggésben van a kettő. Ez utóbbi hátán különben szintén volt felírás, ez a szó „La nuit.” S mintha ez is magyarázni akarná az eredetét.

Tudjuk. Pezsgős hajnalokon szokott az ember ilyet csináltatni a Bois de Boulogne-ban. A kirándulás végén, emlékül.

Eltoltam hát magamtól ezt az ügyet.

*