4.1.

Voltaképp alig is van már mondanivalóm.

Dolgoztam még a Mischang és Nadolny-cégnek, különösen Nadolny Márton úrnak, szállítottam neki vegyi anyagokat, paraffint, miegymást, különböző tengereken, egy Carolli nevű magyar emberrel is elég jól lebonyolítottunk, de mit részletezzem?

Elég abból annyi, hogy valamit már akkor is félre tudtam tenni, és mégse voltam megelégedve magammal. Nem volt nyugtom, nagy pénzeket akartam, mind a vadállat estem neki a munkának. Különben se tűrtem, hogy üres legyen a fejem. S talán ezért is: a régi keretek, a kis üzlet apró vesződségei nem tudtak kielégíteni többé. Sem a tenger. De nem is csodálkozom ezen.

Az ember mégiscsak megváltozik az évtizedekben, különösen, ha sokat van szárazon a lába. Nem voltam én már a régi hajós, mert hisz tengerésznek lenni úgyis elég álomszerű helyzet, amelyet nem is igen érthet meg, aki nem próbálta. Hogy csak egyet is említsek: az ilyen embernek például semmije sincs, de nem is igen tudja, mi a tulajdon. Legalábbis nem abban az értelemben, ahogy itt felfogják. Ha megkérdezik tőle: – tied ez? Ha szíve szerint felel, azt kell mondania rá: – mit tudom én? Mert amije van, ideiglenesen van csak nála. Elsodorja az első hullám, elcseni az első cimbora, vagy elviszi az ördög valami lebujban… S ha már elvitte, jelentkezik újra, s micsoda mosollyal! Hogy ő megint szolgálni akar, vagyis elölről kezdeni a semmit.

Hogy mennyit törtem én már ezen is a fejem.

Mert mi készteti őket? Hónapokon át bezárva lenni egy hosszújáratú vitorláson, mondjuk: csupa munkában, rossz élelemmel, család és asszony nélkül, hogy mint a csahos kutyák marakodnak egymással a végén – mit szeretnek ezen? Meg a folytonos viharokon? Ki lát a szívekbe? A szomjúságot, skorbutot, a poklokat szeretik? Vagy az unalmat?

Nekem égett a lábam alatt a talaj. Már ezt a tempót se bírtam volna sokáig. Mert néha viszont egyebet se csinál itt, csak ácsorog az ember.

Vagy nem is voltam jó tengerész azelőtt se? Lehet. – De semmi baj – mondtam én magamnak. – Kezdjünk hát valami mást. Kezdjük elölről az egészet.

Mert hisz az egészségem se volt már ugyanaz, azt se feledjük. Kopik ám a gépezet is. Rendkívül idegessé tett engem az örökös szél odakinn, s ami a fő: mint a jég, vágott végig a hátamon, különösen a hajnali órákban. S a vége az lett, hogy fájni kezdtek az ízületeim.

Ott is hagytam hát a hajózást rövidesen, mihelyt kínálkozott valami más. S minden különösebb fájdalom nélkül. – Elég volt – gondoltam én, mert szeretem a rövid számadást. – Sokat vártam a tengertől is valamikor, igaz: nagy békességet, hatalmas nyugalmat, Isten tudja, mi mindent, amit csak kívánhat magának az emberi szív, de csalódtam ebben is, meguntam, s ezzel végeztünk. Menjünk innen is odébb.

Mielőtt azonban hátat fordítanék a tengernek, hadd írom meg a búcsúzásomat is, mert meg szeretném jegyezni magamnak. A sors akkor még egyszer a görög partok közelébe vetett, s azok elé a szirtfokok elé, ahol állítólag Sappho görög költőnő vetette magát a tengerbe. S itt a régi szokás szerint három rövidet s egy hosszút tülköltem. S ezt jó néhányszor. Lakott itt ugyanis az én időmben egy szegény toronyőr, akit régen ismertem, mikor még jobb sora volt, s kíváncsi voltam, itt van-e még? S csakugyan itt volt.

– Ez a Jakab, ez a Jakab – közölte velem boldogságát zászlójelzéssel a szirtfokon, aztán tudomásomul adta, hogy a felesége lebabázott, és aszpirin kellene neki.

Küldtem hát neki aszpirint. S mivel alighanem ez volt végső találkozásunk a nap alatt, el is búcsúztam tőle levélben, valami kis ajándékot mellékelvén a gyerekének. Mert ez volt az utolsó utam. Már akkor tudtam is, hogy hol fogok letelepedni, mi lesz a dolgom ezentúl, mindent. Mert végre-valahára nekem való társaságba kerültem.

Komoly emberek közé. Olyanok voltak ezek, mint a pribékek. Amit a markukba kerítettek, az ropogott.

A véletlen ugyanis összehozott egy Bobeniak nevű, igen ügyes gumikereskedővel, majd Aurel G. Anasztazinnal – de hagyjuk itt is a részleteket. Elég abból annyi, hogy sikerült egy kis vagyont összekaparni. Előbb egy kisebbet itt, aztán egy nagyobbat Dél-Amerikában. Milyen egyszerűen mondja ki ezt is az ember, pedig milyen különös volt. Mint mikor fordul a szél: hirtelen kapott belém a szerencse, s mindjárt olyan erővel, hogy ennyire nem is akartam. Mert félelmes ám az ilyesmi, hadd mondok el erről is egy kis esetet. New Yorkban tartózkodtam egy ideig, s már úgyis remekül hajtottam be: pénzekkel voltam teli nyakig, már a lelkem is csupa pénz volt, mikor egy nap azzal keltenek, hogy egy áruház visszaküld valami négy dollárt. Véletlenül többet számítottak az árujokért. S nekem fogalmam se volt róla, hogy tudták meg a címem, vagy akár a nevemet is.

Egyszóval, szakadt az áldás, az üzletek meg az összeköttetések, egyik hozta magával a másikat: a szén a vagonokat, a vagonok a szállítmányozást – hogy adjak róla fogalmat? Végre dolgozhattam tehát a repedésig, szinte gyűlöltem is a vasárnapokat, mikor megszűnt körülöttem a mozgás, és ott ásított az irodám üresen. Alig tudtam ilyenkor mit csinálni, alig tudtam kivárni a holnapi napot, hogy megint zúgjon és zörögjön a gép, mert nem szerettem én már gondolkodni, nem is akartam.

Mikor is elfáradtam hirtelenül.

Felejthetetlenek nékem azok a szép almafák, amelyek ritkás rendben és nyugodt méltósággal kísértek fel engem bizonyos kerteken át, s egészen a hegy tetejéig, vagyis addig a pontig, ahol C. H. Inez kisasszony lakott. (Olyan vidéke volt ez a déli tenyészetnek, ahol elég jól terem az alma, csak nem olyan ízes, mint a miénk.) Megint vasárnap volt, csendes délután, amelynek késői derűje már-már alkonyati. S a fák itt olyanok voltak, mint az aranyalmafák a mesében, szinte gömbölyű a koronájuk, és sápadt, aranyszínű, telt a gyümölcsük. S ezek árnyékában meg-megpihenve elhatároztam, hogy Isten hozzád, szép Dél-Amerika. Hogy felszámolom az itteni ügyeimet is, és megyek vissza északi honomba… alighanem valami áldott, francia földre – ez volt a gondolatom. A magaslatról látni lehetett a tengert.

S mikor ezt is megláttam, annyi fáradságom e határtalan síkját, akkor még inkább odajutottam, hogy most már pihenni kellene, mert itt az idő. Az élet eljárt, s a lázaknak is letelt az ideje. Véglegesen. Mert mit lovacskázzak én itt? – gondoltam eközben. Abban a városban szokás volt ugyanis nyargalászni estefelé, vagyis könnyű kis kocsikon és sörényes kis fekete lovakkal ide-oda cikázni a korzó fái alatt. S a lovak homlokára pici villanylámpa szerelve, hogy buksi fejük úgy vált ki a sötétből, mint holmi táltosoké, persze, a szobalányi képzeletet véve alapul. S már-már engem is környékezett a kísértés, hogy ne vegyek-e én is egy ilyen kis pegazust, lévén itt alig más szórakozás.

– De igazán, mért nem vesz már egy jó futó-lovacskát? – kérdezte tőlem C. H. Inez kisasszony is, egyik üzlettársamnak, egy igen befolyásos úrnak a nővére. S e kérdés hallatára a környező gavallérok oly rejtelmesen kezdtek el mosolyogni, mint akik titkos örömöket sejtenek a dolgok ilynemű fordulatában. Az egyik még meg is érintette kicsit a könyökömet, s szemében égett a gyönyör. Szóval, felmerülni látszott a lehetősége, hogy elviszem majd C. H. Inez kisasszonyt is kocsikázni. S hogy ez mit jelent e tájon, tudvalevő. Hogy mily mértékben kötelező az ilyesmi. Lévén, hogy ott szigorú fivérek ügyelik ám a hölgyek becsületét. S tekintve az üzleti kapcsolatokat is…

– Nem, nem – gondoltam ekkor, mert ezt én már nem akartam. Nem a sötétlő démonokat, s nem a világos tekintetű önzetleneket, akik csupa lélekből állanak, s még az ebédjük is csupa saláta. S akik folyton belenéznek az ember szegény lelke fenekére beható szemeikkel. Mert ez is olyan volt. Egyszóval: nem óhajtottam én már az ilyesmit.

Hisz nem volt ez csúnya, de még beszélni se tudott vele rendesen az ember. Én legalább. Mert nem lehet minden nyelvet megtanulni valakinek – bizony, én beletörtem a spanyolba. S bár ő németül csevegni szenvedélyesen szeretett, s minden erejével azon volt, hogy a tudását bebizonyítsa – már hogyne tudna, mikor német nő volt a mamája –, csakhogy mégse tudott. – So mankes – mondta folyton. Ha semmi se jutott németül az eszébe, rendesen azt felelte: – So mankes. – Mit csináltam volna vele? S méghozzá mártír-természete is volt…

– Nem, nem – gondoltam én –, jobb lesz nekem visszahajózni a származásom tájai felé.

Azt mondtam tehát üzletbarátaimnak, hogy egyes nagyobb ügyeimet előkészíteni Európába megyek, egyben át is adtam irodámat egy Perjamin nevű, igen tisztességes fiatalembernek, akit szinte fiamnak tekintettem abban az időben… S evvel ő is jól járt, én se kevésbé, minthogy tetemes évjáradékot kötöttem ki magamnak.

S e szerződéssel a zsebemben, valamint tekintélyesnek mondható vagyonommal útrakeltem tehát teljes nyolc évi és négy hónapi távollét után Európa felé, mint Szindbád hajós, miután ottani barátaimtól tisztességesen elbúcsúztam.

S ez meggazdagodásom rövid története. Talán még visszatérek rá, ha futja majd az időmből.

*