4.13.

Mindenesetre szerényen csak grogot rendeltem előbb, ha már így hoppon maradtam a politikával. De a két gyerek még tojásos pálinkát is akart. Rendeltem hát azt is. Igazán zavarban volt a lelkem, hogy melyiket kéne szeretni? Bár ez már akkor el is volt döntve, valószínűleg. Ha másért nem, mert a kicsi mindig úgy nevezett engem: ez a monsieur, a másik viszont sehogy se nevezett. S nekem már ez is elég volt, mert ilyen a címkórság. Nagyon tetszett nekem az új rangom. Ha egész éjjel nem mondott volna egyebet, mint monsieur meg újra monsieur, az lett volna tán a leggyönyörűbb.

Csak mit csináljak most a külpolitikával?

– Mert mi a C. G. T. tagjai vagyunk – jelentette ki a kisebbik, most már szelíden nyalogatván a tojásos kanalát, amellyel a likőrt kevergette, kavarta. (Mialatt a másik ment telefonálni, hogy ne várják őket odahaza.) – Csak ne beszéljen erről a Madeleine előtt – tette hozzá –, mert nem szereti.

A C. G. T. tagjai? huh, de félelmetes – gondoltam én, és majdnem elnevettem magamat.

– Hát maga mi? – kérdezi tőlem.

– Hogyhogy mi vagyok? Semmi se vagyok. Én egy bolond hollandus vagyok, édes aranyom.

– Ne mondja, édes aranyom.

– Nem mondom. Pedig maga igazán édes is, meg aranyos is. – Lehet, de nem a magáé.

– Hát jól van, nem az enyém – mondtam előbb. – Rendben van, ha már ilyen szívtelenek. Csak vigyázzon azért, mert ez nem is egészen igaz. Mert mihelyt láthatom, akkor már egy szikrányit mégiscsak az enyém. Jó lesz ezt megszokni, kisasszony.

Ó, akkor fátyolt veszek – mondta –, sokkal inkább. Ha már ilyen erőszakosság van a világon.

– Erőszakosság? – nevettem én. – Még ezt az örömöt sem akarja meghagyni nekünk? Ne vegyen fátyolt – esedeztem. – Ne vegyen fátyolt, édes gyermekem. Inkább szerényebb leszek, megígérem. Szerény és szomorú.

– Ne legyen szomorú. – Nem leszek szomorú.

– Csak hogy van az, hogy sehova se csatlakozott igazán, hogy nem vétette fel magát sehova? – jutott megint az eszébe. Mert azért mégse lehetett eltéríteni a politikától. – Hogy lehet az? – esett kétségbe fölöttem. – Még sohase gondolkodott róla, hogy mi a meggyőződése, vagy mely pártokat kedveli, monsieur?

– Majd igyekezni fogok – mondtam bánatosan. – És jóváteszem minden mulasztásaimat. Meg fogja látni, hogy mennyire fogok igyekezni. És tudja-e, mért? – néztem a szemébe. – Mert én magát szívből imádom.

– Ne mondja: imádom. – Nem mondom.

– Mert ezek csak ócska szavak, igen. Csupa kétes udvarlások és könnyű beszédek.

– Nem könnyű beszédek, esküszöm, és ezt be is fogom bizonyítani magának. Mert azt fogom tenni, amit maga kíván. Ahogy rendelkezik velem, pontosan csakis azt. Hogy lássa, hogy nem könnyű beszédek.

S erre hát mégiscsak elkomolyodott. Mondván, hogy akkor fel kellene bizony áldoznom a vagyonomat is; mert ők hallották ám, hogy milyen sok a pénzem, és milyen szép a lakásom. – És minek az? – emelte rám a csillogó szemeit. – Mert minek a műkincsek? Mikor annyi szegénység van a világon?

– Áldozza fel hát a vagyonát pártcélokra, vagy ossza szét, mert sok ám a nélkülöző… – Továbbá, hogy igaz-e, hogy olyan erős is vagyok én? Mint valami atléta? – Mondtam: igen. És el is pirultam valószínűleg.

– Ó, az fontos – azt mondja nekem –, csak sose szégyellje, nekünk a testi erő is fontos lehet olykor… – És jelentősen nézett a szemembe.

Mindezt pedig monsieur Péti mesélte nekik. (Ez az a tanítóm, aki Amerikába ment.) – Viszont monsieur Péti nem tisztességes fiatalember, ezt ő most megmondja nekem. Mert hitegette szegény Madeleine-t (mármint a nővérkéjét), és szegény Madeleine azért olyan szomorú mindig, hogy értem-e már? Mert megígérte neki, hogy elveszi feleségül…

– De persze, mindez csupa titok. Mert nehogy az Istenért említeni találjam előtte, hogy tudok a dologról…

Ó, a szegénykék. Most értettem én csak a kisasszony téveteg mozdulatait és azt is, amint fejét olykor hátravetette, és nézett ki az ablakon át, Isten tudja, hova? A messzi levegőbe, nyilván Amerika felé. Ó, a szegénykék. – –

S aztán hát pezsgőt is ittunk, s ezek úgy kigyúltak tőle, mint a kis villanykörték. S úgy rám bámultak félénk szemeikkel. Már-már boldogan és mégis nyugtalanul. Bizalmat kellett hát keltenem bennük, mert megint riadoztak.

Beszéltem tehát. S ezen az éjszakán már sok mindenről. Miről is? Például a zenéről. Dicsértem a zenét, a klasszikusokat meg a mait is, hogy mennyire szeretem. Holott hát, őszintén szólva, ezeken a hangversenyeken láttam én csak, mennyire unom – ha nem is mindent, de javarészben. Hisz lehet, hogy nem helyesen gondolkodom erről, mégis ideírom. Hogy reménytelennek tartom az utat, amelyen ez a művészet ma halad. Kilátástalannak. Mert eszközeiben túl van fejlesztve, túl nagy ez az apparátus – de minek is magyarázom? Semmi sincs, aminek annyi csábja volna, ami képes volna annyira tévútra vezetni a zeneköltőt, mint éppen ez a fajta gazdagság, tudvalevő. S hogy szerényebb eszközökkel bensőségesebb is a művészet, intimebb: ennyi az, amit mondani akarok. Mert egy hang vagy kettő, s ehhez valami könnyű kíséret, mint a lant idején, vagy szerény kis zenekarok, minek ide több? S itt mégis homofónia, polifónia, mindenféle van, ezernyi hangszínek és változatok, és órákon át, hogy halálra fárad az ember.

– No és a gazdagság remekei? – kérdezhetné valaki. – Igen, a remekei – senki se tagadhatja meg őket, aki valaha csodálta. Csakhogy ma már ezek is fárasztanak engem a káprázataikkal, meg kell mondanom az igazat.

Ezenfelül mindenféle adagiók is vannak ezekben a zenékben, nagy visszaélés az áradozással, s én ezt se szeretem. A tárgytalanságát, mert nem tudom, mit akar felidézni bennem, az első szerelmemet-e, vagy más borulataimat? Persze, durván van ez is kifejezve, de lényegében talán nem ostobaság. Mert minél határozottabb és felismerhetőbb a borongás – az indulatmenete –, annál jobb, s minél alaktalanabb és általánosabb, annál nyugtalanítóbb. Nekem legalább. De hagyjuk is az elméleteket, úgyse mondtam én el ezeknek semmit e kételyeimből. Mert minek is? Mert mihelyt megteszem, vége van az estéknek, nem mehetek többé hangversenyekre se velük. S fosztottam volna meg magamat ezektől a gyerekektől?

Nem, a világért. Mikor ezek így szóltak hozzám:

– Könyörgök, el ne hanyagolja Kollontay asszony könyveit. Egy ilyen nemesérzésű férfinak muszáj ismernie őt.

S nekem még a könny is kicsordult a szememből. Minthogy ezek még össze is tették a kis kezüket ehhez, mert részegek voltak az édesek, s csak úgy áradt belőlük a lélek, az ifjúságé. Amely, akármilyen is, ha zöld is, ha kótyagos is, a teremtés legszebb örökzöldje marad, és mégiscsak csodálni való.

– Monsieur, mi szeretjük önt, tudja meg, édes monsieur, nagyon szeretjük, s ez már nem olyan kicsiség – mondta nekem az én édesem, a fiatalabb.

S mármost rémítettem volna meg őket mindenféle tudományommal, hogy mi a véleményem az életről, meg a halálról vagy e borús és bús földi szerelemről? Nem lett volna gyalázat? Inkább hazudtam tehát. Mert valakinek vállalni kell azt, hogy hazudik. S legtöbbször az idősebb vállalja. Jól teszi szegény.

Az utcán pedig a következő szózatot intéztem a lelkükhöz:

– No lám, ti haszontalanok. Hát ilyenkor kell hazamenni? – és boldogan kacagtam. Hajnal volt. Nagyon ránk hajnalodott, zöldesen, habosan emelkedett ki a föld a tömkelegekből. S én belekaroltam a két gyerekbe, mert gyengén álltak a lábukon. Majd így folytattam:

– A leánykáim lehetnétek mind a ketten. Reggel mennétek az iskolába, és azt mondanátok: adjál pénzt.

– De én nem adnék, úgy tennék, mint aki nem akar. Ki kellene nyújtanotok a kis kezeteket. Én meg magamban nevetnék, mert azt gondolnám: – minek már nekem a csokoládé? Ezeknek pedig még nagyon ízlik, ezeknek a haszontalan és rossz kisgyerekeknek.

Óvakodtam attól, hogy rájuk nézzek, mert nagyon rámjött az érzelem. – S most viszont úgy fordult, hogy imádlak benneteket – beszéltem magam elé. – Igen, igen, ez így van, minek is tagadjam? De mind a kettőtöket, igazán.

A két kis nővér egymásra tekintett.

– Nagyon imádlak – ismételtem –, s nem is tudom, mi lesz ennek a vége? – S ezt még meg is magyaráztam nekik: hogy nem akarom én kihívni a végzetet magam ellen, se nevetséges lenni magam előtt. Még ezt is elmagyaráztam. Majd így folytattam hirtelenül:

– Ugyan, nézzetek már oda, micsoda hajnalodás ez. Hát nem gyönyörű? Hát nem olyan minden, mintha el akarna repülni? És mégse teszi.

– Csak mi következik ebből? Ezt magyarázza meg nekem, aki tudja. Mert hogy hihetem én azt, vagy akárki, hogy mindez a szépség csak arra való, hogy itt boldogtalan legyen az ember?

*