2.38.

No, ringyó – kellett volna mondani neki –, no, ringyó, mi van a tizenkilences számú levéllel? Kivel szoktál te levelezni? És ma kivel ittál? Nem mondanád meg ez egyszer, hogy kivel ittál? És hogy ki fizeti neked a pezsgőket? És hogy ki vette ma neked ezt a kalapot? Vagy azt képzeled, ha megmondod, mibe került, akkor már mindent elhiszek? Mit gondolsz, ekkora barom, hogy ilyen mélységesen ostoba vagyok én? – ezt kellett volna mondani neki.

De nem mondtam.

S ezek a jegyzetek talán éppen erre valók. Hogy pótoljak velük valamit, minthogy annyi mindent elmulasztottam az életben. Mert semmit se tettem, és semmit se mondtam akkor és ott, mikor annak helye és ideje lett volna. Mit csináljak?

Két dolog azonban mindenesetre kiderült a történtekből. Az egyik ez: hogy se megölni nem fogom én tudni soha, se szétverni azt a fitos orrát, vagy összetörni, ahogy annyiszor akartam. Mert ha most nem, akkor igazán soha többé. És hiába példálóztam én a mázsamesterrel. Úgy látszik, valami retteneteset akarok én, csakhogy elégtelen vagyok ehhez… mert nem tudom én egészen elveszíteni a fejem – vagy nem is annyira teljes az indulatom? Ha pedig ez így van, akkor vegyük is tudomásul, mert aszerint kell cselekedni.

A másik pedig ez: hogy némi változás azért mégiscsak végbement itt köztünk az idők folyamán. Mert azelőtt ez úgy volt: hogy minél nagyobb volt a viaskodás köztünk, én annál jobban kívánkoztam utána. Mert akkor majd megvesztem, majd szétmentem a tüzemben.

De most nem. Csak annyit mondtam neki:

– Menjen aludni. Majd elintézzük ezt is, nyugodt lehet, az összes ügyeinket. – Ennyi volt az egész.

S attól fogva kinn is aludtam a másik szobában a díványon. Egyebekben pedig barátságos voltam, még kellemes is. Valóságos tréfacsináló – ez mutatja legjobban, hogy mennyire javultam. Hogy képes voltam tréfálni vele. Rendesen úgy hívtam őt akkoriban: ma petite brute, ami nem éppen szellemesség s én mégis el voltam ragadtatva tőle, annyira ráillett. Vagy ez a szó: ma petite bibi, meg bibiche, amin még ő is nevetett, lévén, hogy a kalapját is kifejezte, a kétfontos kis szarvasbőr kalapot.

Sőt, még egy barátságos karácsonyestét is megéltünk együtt, az utolsót. Jókedvem volt. Kaptak szép ajándékokat, mármint Lagrange-né is, mert őt is meghívtuk. Teli volt aggodalommal a gyerekéért, aki beteg volt, s ő egész egyedül is volt, mert a férje lement a gyerekhez, valami téli üdülőbe, ő tehát épp karácsonyestére magára maradt. De nálunk azért elég jól érezte magát.

– Köszönöm önnek, hogy elfeledtette velem a bánatomat, ön egy kedves és jószívű ember – mondta nekem reggel felé, mikor elment. De még a feleségem is el volt ragadtatva tőlem.

– Te ma igazán aranyos voltál – mondotta bánatosan, mikor egyedül maradtunk.

S lehet is, hogy aranyos voltam, mit tudom én? Annyi tény, hogy jó formában voltam, úgy éreztem, hogy semmi bajom. Sőt, azt is mondtam magamnak: – íme, két kis haszontalan asszony. S mit adtam volna érte fiatal koromban, ha velük ülhetek együtt az ünnepi estén, csupa melegség, finom illat körülöttem, dióskalács az asztalomon, ezek meg jártatják a szájukat, de milyen végtelenül! S ki tudja, mikor lesz megint ilyesmiben részem?

Mert hogy mi mindenre képesek ezek, micsoda színváltozatokra – a feleségemet ismerjük. Ezen a Lagrange-nén meg éppen sehogy se lehetett eligazodni. Lagrange-né lángolt. A Lényegről beszélt, s azzal a meghittséggel, mintha tegnap találkozott volna vele. Borzongva dadogott a sötétben.

Mert közben el is oltottam a lámpát, s égett az asztalon a rum. S e kékes fények nagyon tudnak hatni az ilyen misztikusokra, mert hisz ez is az volt, hogy el ne felejtsem. Valamiféle filozófus, akkoriban teli volt velük a világ.

– Hogy hát lehetséges-e a következő: ha bennünk van szánalom és szeretet, sőt, okosság is, hogy meg tudjuk bírálni ezt a világot, akkor abban ne legyen, ami létrehozott? – kérdezte Lagrange-né, ez a néma személy. Mert egyébként hallgatag természetű volt, de aznap este beszélt, s lehet, ezt is a gyereke miatt.

– Hogy a Lényegben ne volna meg mindaz, ami bennünk? – kezdett el esedezni szegényke… s bár engem mi sem érdekelt akkor kevésbé, mint a Lényegesülés meg ilyesmi, meg hogy a Szellem áramlik-e? de azért szívesen megkérdeztem volna tőle:

– Hogy hát a hamisság meg a csalás is benne foglaltatnak-e a Lényegben, minthogy az is van olyik emberben, ugyebár? De azért semmit se szóltam. Hadd gondolja szegény, hogy a Teremtésben megvan a szánalom is, hogy a gyereke tehát meggyógyul. – –

Egyszóval, üres volt ez, mint a lopótök, s amellett csupa lobogás, hogy nemigen lehetett kitalálni, ez is mire való? A kettő együtt: ezek az óriási szemek, amelyekben semmi sincs, s ehhez a lángok, amelyek fel-felcsaptak belőle, mint valami tűzvész. S hogy mire vonatkozik ez a tűzvész?

Nem puhatoltam. Ehelyett felhúztam a kis ezüst gramofonomat, grogot csináltam nekik, de remeket, hadd érezzék remekül magukat. És megint meggyújtottam a findzsában a pálinkát, és megint eloltottam a villanyokat. Majd így szóltam:

– Hölgyeim, itt a sötétség. S nekem szabad is éppen a szívem… Akinek kedve volna tehát csókolózni velem...

S még énekeltem is egy kicsit. Valami síkos kuplét. S persze, egy kis nyikorgás volt erre hallható.

– Jaj – azt mondja Lagrange-né –, adhatok egy kis csókot neki, Lizzy?

Amire, úgy látszik, megcsípték az asztal alatt.

– Jaj – azt mondja –, ne a körmöddel. De mikor olyan édes – kezdett el esedezni. (Mármint hogy én vagyok olyan édes – csúfondárosak ezek a francia nők.)

– Hát jól van – felelte rá a feleségem. – Majd behunyom előbb a szemem.

– Ó – azt mondja erre a lobogószemű –, mégiscsak érsz te valamit akkor. – (Mármint a feleségem.) – S a halántékára mutatott. Hogy ott csókoljam meg.

Megcsókoltam hát a fülét.

És így telt a szép karácsonyest. –

Gregory Sanders ügynök egyszer így szólt hozzám: (azért hangsúlyozom ügynöki mivoltát, mert, bár nem vitte többre e világi tülekedésben, de azért okosabb volt, mint John Stuart Mill. S ha nem is tudtam mindig egyetérteni vele) – no, szóval, ő egyszer így tanított:

Hogy a bánat árkokat váj ám az emberi szívben, s ezek aztán megkövetelik a magukét, s meg akarnak telni megint. A bánatot követelik. S így nem találja némely ember a nyugságát soha többé és semmiben a világon.

S én most erre gondoltam. Hogy így nem találtam én a nyugságomat soha többé és semmiben a világon. De most igen: mintha új mozgást tanultam volna, s új dallamokat. – Én most itt tanyázom még egy ideig – ez volt a dallam. Minélfogva sokkal szerényebb is az ember. S én máris jobban éreztem magam, sőt, kitűnően.

– Magának milyen pici füle van, Madame, s ezzel szemben milyen nagyok a szemei. Ha megfordítva volna, baj volna, ugye? – kérdeztem ettől az asszonytól.

– Nyihihi – felelték ezek. Mert akármit mondtam, a legnagyobb hülyeségre is azt felelték, hogy nyihihi.

Ha pedig ez így van, akkor valószínűleg így is kell lenni neki. Az ember legyen könnyű és tárgytalan, súlytalan legyen az ember, s akit a legjobban szeret, aziránt a leginkább. – No, lám. Ezt még meg is tanulhatnám most, ha még egyszer élni akarnék valakivel.

Vagyis, ami a bánata, az a titka legyen, s minden egyéb is, ami igazán ő. Ha tehát nem terheled őket, akkor kinyílik a szívük. Mihelyt csakis a magadé vagy, akkor azt mondják, hogy kellemes ember. És ennyi az egész. Meg vannak elégedve veled.

– Legyenek hát – gondoltam én. S máris mentem az ajándékaimért. Ott ültek ezek az ernyős lámpa sugárzásába merülve s ugyancsak boldog kotyogásban, mint a tyúkok. El voltak telve nagyon. Csupa harmat a szemük, úgy látszik, a rumtól, s úgy látszik, minden el is tűnt a szívedből, ami rossz. S hogy felijedtek azonnal! Lagrange-né három szép kis zsebkendőt kapott, csupa csipkéből. S a feleségem is csipkét, de milyet! Egy vállra való puha kendőt, sárga fonálból. S mármost el kell képzelni, az még micsoda fényesség, mikor az ember odamegy eléjük, s megrázza kicsit az orruk előtt. S az kiborul, és omlani kezd, mint a sárga víz.

*