4.14.

Csakhogy nekem is kell ám valami az életben – fenyegetőztem valaki előtt. S minthogy zabolátlan természetű vagyok, máris alig bírtam féken tartani magam. S acsarkodva, gyűlölködve egész éjszakákon át róttam a szobákat.

– Talántán még segítsek is a sorsnak, még hajtsam is le a fejem, hogy könnyebben üssön agyon?

Vagyis el fogom őt venni feleségül, és akármi következik is utána. Föltéve persze, ha jön. És hátha jön, mit tudhatom előre? Minthogy értésemre adta, mennyire szeretnek. És hogy az nem kicsiség.

Már hogy lett volna kicsiség, különösen az ilyen embernek. Mert mire mehetek így, mit érhet el valaki, ha el is tengődik finnyásan és tévetegen, a sorsát az ablakokon túlra kirekesztve?

A mindenit neki. Nem inkább élek akkor még egy ideig? És ha nem sikerül, még mindig segíthetek én magamon. – –

Így egyik nap. A másikon pedig: hogy mindez ostobaság. Mert kivihetetlen. Tehát végzetes ostobaság. S ilyenkor hosszan vizsgálgattam magam a tükörben.

– A róka még ugyanaz, csak szürkébb a fejebúbja – szokta volt mondani az apám. S most ugyanígy magam is. Ide jutottam. Mert hogy hova lopja be magát az ilyesmi? – nem is a hajam, a szám lett szürkébb, meg a szemem alja… itt-ott vértelen árnyékok. S ezt már muszáj lett volna tudomásul venni annak, akit illet.

De hiába. Magyarázhattam én magamnak akármit, mert nincs segítség a káprázatok ereje ellen. Annál vadabbul törtek rám, mikor aludtam. Így egyik álmomban (s talán Barham pap legendáinak vagy Tenniel rajzainak volt rajtam ilyen foganatja) egy Fion Mac Cumhal nevű mesebeli óriásnak könyörögtem, hogy hagyjon még élni kicsit. Mert legyőzött bizony, s ami még nem volt eddig: nyakamon a lába.

– Mi hasznod abból, ha megölnél? – próbáltam őt lekenyerezni. S ami még szintén nemigen volt: nagyon könyörögtem, hogy fiatal vagyok, nincs még itt az időm.

Igaz, ebben az álmomban tizennyolc éves voltam. Sápadt és sovány.

Tehát elveszem őt – megint csak ott voltunk. – Vagy elveszem az idősebbet – villant az eszembe. – Nagyszerű lesz. Mert akkor mégiscsak láthatom a kicsit. Majd úgy fogom elrendezni: hogy vasárnap nálunk ebédel, vagy ilyesmit. Mert hogy sohase lássam többé, az úgyis lehetetlen.

A kicsit Louise-nak hívták. S oly vékonyka volt még ez a Louise. Nagy, komoly szemei voltak, és semmi mellecskéje, semmi domborulatai, csak csupa zordonságok. S én épp ebbe voltam szerelmes, a zordonságokba. Vagy nevetséges még a gondolata is, hogy velem még megeshetik ilyesmi? Nem kérdeztem. Mert ki előtt kell még nekem szégyellni magam? Mikor nekem az az érzésem volt, s valahányszor vele voltam, hogy mégiscsak érdemes mű ez a világ. Ez a teremtés. És nem a művészet, nem a zene, vagy amit az ember kitalált, hanem ő.

S hát még mikor megbetegedett.

Hogy micsoda üresség lett abból, s micsoda tátongás e hangversenyeken. Pedig ott ült mellettem az idősebb, de hiába. Márpedig hogy veszem el akkor, ha ennyire tátong?

S mikor végre mégiscsak eljött a hosszú hetek után. Ez is de különös volt! Mert őt láttam meg először, mihelyt beléptem az ajtón. Azonnal megláttam, pedig sokan voltak ott, telt ház, szinte zsúfolásig, de mintha még a terem is felemelkedne kicsit, vagy jobban kivilágosodna, olyan érzésem volt. Röviden szólván: ilyen fellengzős én még fiatal koromban se voltam. Megjegyzem, e Madeleine csak három évvel volt idősebb a kicsinél, és mégis hajlandó lett volna hozzámjönni, ezt akkor már tudni lehetett. S hogy miből? Vannak erre jelek. Példának okáért, most már nekem is főzött néha teát… illetve, hisz ez még semmi különös, szokásban van egyes csoportok közt az egyetemen. Csak ahogy gondoskodott rólam, enyhén, finoman, hogy nem vagyok-e fáradt? Nem volna-e jó már hazamenni? S ami a fő: ahogy a virágaimat elfogadta. Mert most már mindennap vittem neki valamennyit, pár szálat, egy kis csokrot is esetleg, s minthogy rendesen korábban voltam ott, letettem hát szó nélkül a munkahelyére. És ő se szólt semmit. S épp e hallgatásban rejlett a helyzet különös értelme. Mert ahogy a kezébe fogta, becézte, ahogy vízbe tette meg ápolta, minden mozdulatán a dolog jelentősége volt kifejezve. S a virágok is álltak estig előtte, a kísérleti jegyzőkönyve mellett, egy tiszta pohárban.

No, szóval, biztos volt a dolog, nem lehetett benne tévedés.

– Márpedig, ha ő hajlandó, akkor talán a kicsi is, édes Isten. Mért ne lehetne? Három év csak nem akkora különbség? – –

Mikoris egy nap nagyon felijedtem. S ez épp akkor volt, azon az estén, mikor először jött el egy hangversenyre megint. A nagy csillár alatt állt éppen, emberek voltak körülötte, s persze halovány volt – csakhogy kivirult azonnal, mikor odanézett. Ott is hagyta rögtön a többit, s micsoda fény a szemében!

– Ó, édes monsieur, csakhogy láthatom újra – mondta ragyogva, s a kezemet mindenki szeme láttára a szívéhez szorította.

– De ugye jóbarátok maradunk azért? – súgta felém. Mert megérkezett éppen a Madeleine is.

S ez volt az a szó. Hogy szinte búskomor lettem tőle pillanatok alatt. Mert mit jelent az ilyesmi, hogy a barátja maradok-e? Illetve, hisz nem hagyott ő engem kétségben efelől sem.

– Beszéltünk magáról a Madeleine-nal, hogy maga milyen elfogadható Monsieur – súgta felém a hangverseny alatt a maga csacsi módján.

Egyszóval, vegyem csak el a Madeleine-t, ez volt eldöntve felőlem.

Ó, ezek az átkozott virágok. Most megint mit csináltam? Tudni kell, hogy ez a hangverseny is véletlenül oly hosszúra nyúlt… s amellett rettenetes volt az unalma, bátran mondhatom, hogy őrjítő. Egy Mahler nevű híres áradozónak adták elő valami tombolásait két és fél órán át, hogy már a lelkem is összezsugorodott, az idegeim viszont ágaskodni kezdtek, mint a lovak.

De nem is csoda. Minthogy kezdtem ám egész határozottan betegeskedni a zenétől. Különösen az ilyenektől. Mert meg kell gondolni: ötszáz hang szólt itt legalább, esküszöm erre, mert még orgona is, meg énekkarok a karzatokon – nyilván azt mondta magának a zeneszerző: miért ne? hadd szóljon, a keservét. De szólt is. A nagybőgők egyedül, aztán a kürtök egyedül, aztán egyszerre az egész, mind az ötezer, hogy még a mennyezet is hajladozott.

No – gondoltam –, most legalább megszabadulok ettől az istenverte zenebonától. Mert elég volt, úgy ebből, mint az összes nyakatekert ügyeimből. Nem játszom én bújócskát tovább, mert nem akarok.

*