1.19.
S evvel zárjuk is le életemnek ezt a
fejezetét, mert egy új korszak következik utána. Gyanús
korszak. S nemcsak azért, mert olyan édes volt…
Hogy a feleségem mit akar velem? rejtély
volt. Mert nagy csend volt attól fogva minálunk, hosszú ideig.
S én se kutattam már a dolgok mibenléte vagy oka után, úgy látszik,
belefáradtam… Például, hogy miért fújják meg még a levesemet is?
Mert megfújták. Mért van odakészítve a papucsom, ahova kell? Mert azelőtt nem
volt odakészítve. Általában: mért olyan előzékenyek irántam a saját házamban? S
mért olyan csúfondárosak? De vegyünk egy példát, kora reggel van.
– Jaj, de lompos, jaj, de lompos – hallik
a hangja valahonnan. S egyszer csak azon veszem észre magam, hogy amíg
borotválkozom, ő a hálókabátomat huzigálja, de még fel is áll valami zsámolyra,
s a hajamat kezdi kefélni.
– Ne csináljon már bolondot énbelőlem –
mondom neki szelíden.
– De igen és igen, hogy hova gondolok, az
hozzátartozik egy házas ember dicsőségeihez. Továbbá így van az, mikor a hős
megtér a családi kandallóhoz – mulat rajtam a feleségem.
– Tavasszal a kandallóhoz?
– A kihűlt kandallóhoz –
feleli ő. – Egészen kihűlt?
– Hisz úgyse való neked a szerelem, mit
szuszogsz itt annyit – kezdi az orromat ütögetni. S én mindezt hagytam.
– Mért nem való nekem a szerelem? – tettem
fel mégis a kérdést. De nem felelt. A nyakkendőmet kezdte kötözni, szép lassan,
mint egy pubinak. Azelőtt én megvadultam volna még a gondolatától is, hogy a
nyakam körül kotorásszon valaki. De most semmit se szóltam. Az az érzésem volt,
mintha kövér volnék, Istenemre. Mint mikor elkezd hízni az
ember. – No, most rendben vagy, most szép vagy – jelenti ki végre, s az arcomat
ide-oda tologatja, hogy jól megnézzen.
– Szép vagy – mondja
megint.
– Én szép vagyok? – kérdezem
szemrehányón.
– Elég szép vagy, nézz a tükörbe.
– Nem nézek a tükörbe. Mért nem való
nekem a szerelem?
– Hát, hát – kezdi ő.
– No, csak bátran – mondom én.
– Hát ilyen a szerelmes hímgalamb?
– teszi fel a kérdést. Ahogy tanítónők gyerekeknek az ábécét, vagy képezdei
lányok egymásnak a malacságokat az ágyból, mikor már sötét van a hálótermekben.
És nagy a viháncolás. El tudom képzelni az ilyet.
– De rejtélyes maga – mondtam én. – Hát
milyen a szerelmes hímgalamb?
– Szemtelen – feleli habozás nélkül.
– És milyen vagyok én?
– Maga becsületes.
– No ne mondja (Mintha csak olvasta
volna, mit jegyeztem fel a múltkor.) – Szóval ne legyek becsületes? Legyek
csirkefogó? – Majd hirtelen ötlettel:
– Tudja mit, nem is vagyok olyan
becsületes. No de tovább, milyen még a galamb?
– Hát, hát – kezdi megint.
– No, csak bátran – mondom én.
– Huncut ám a galamb, nem jól ismerik az
emberek, a galamb harap is, az nem olyan szelíd, mint maga hiszi.
– Nem kell olyan férfiasnak lenni –
mondja hirtelenül. – A horgony szentségit neki – teszi
hozzá. (A tengerészeket mindig szerette kifigurázni.)
– Szóval férfias se legyek, nagyon jól
van, csak milyen legyek akkor, mi a tanácsa?
– Ó, mit tudom én azt? – feleli
szenvedélyesen. – Légy pimasz vagy akármi, igen, igen, úgy, ahogy mondtad, még
csirkefogó is, csak szép legyen az, amit kitalálsz…
– Mert a nők hiszékenyek ám – folytatta
máris kipirulva –, olyanok, mint a szomjas borjú, hogy mesélhetsz nekik, amit
akarsz, csak villogjon a fogad, és a nevetésed legyen csupa bitangság – olyan légy, mintha te
tetted volna tönkre a világ összes szüzeit.
– Megértettél, nos, megértettél? –
kérdezi lelkendezve, rajongva...
Csak mért volt úgy kikelve magából? Mert
még azt is hozzátette, hogy el ne feledjem:
– Mert hiába várod azt, hogy az élet
igazodjon hozzád, ó, azt igazán ne reméld. Különben kinevet téged…
– Így tanított engem a feleségem. Hogy az élet majd kinevet, nem különös?
Vagyis, úgy látszik, azt akarta tudomásomul adni, hogy férfiban mi az ideálja.
Lehet.
– No látod – mondta végül –, most
kitanítottalak. Most mehetsz udvarolni kicsit.
– Csak egy kicsit udvaroljak?
– Igen – feleli azonnal.
– Igen, csak egy kicsit – feleli
szigorúan. Így éltünk akkoriban.
Bódult korszak volt, mondom, álomszerű
szinte. S a feleségemet oly rejtélyesnek látom ebben az álomban, s magamat oly aggodalmasnak…
Mert nagy ám a különbség, hogy feladja-e
valaki a játszmát, vagy még mindig megfeszíti minden erejét, ha reménytelenül
is. Én bizony eldobtam akkor az evezőket… S szeret-e, nem szeret? – nem
kérdeztem. Dedin pedig eszembe se jutott. Még gondolni sem akartam rá soha
többé.
Ez volt a dolog egyik része. A másik
pedig az, hogy kezdett nagyon tetszeni nekem ez a kis írországi leány. Mert még
mindig itt volt. Kirándulásra jött át Londonból, de nem akart hazamenni. Azt
mondta, hogy szerelmes belém. Ezt ugyan tréfásan mondta, de nem úgy értette, az
ilyesmit érezni lehet.
S ez volt a legkülönösebb az egészben.
*