2.45.

Ettől a kis esettől eltekintve nagy volt körülöttem a csend. Oly nagy és mély volt. Hadd írok erről is. Az embernek hosszú viharok után szokott a csend így, süketség módjára megülni a fülében.

Illetve, hiszen zene is volt körülöttem, épp elég. Mert sokat szólt odaát a gramofon. Volt egy szép ezüst gramofonom, az szólt a másik szobában. S időnként a feleségem énekelt.

Elég kedvesen is énekel – gondoltam én. És dolgoztam tovább. – Ez így jó is volna – tűnődtem időnként –, ha itthon lehetne dolgozni ezentúl. Az ember felemeli a fejét, s már tudja is, ő mit csinál odaát? Fehérneműt foltoz-e, olvas-e vagy az ablaküvegen át a hosszúszakállú esőt figyeli? Mert nem volt az szabályszerű ének, inkább csak mélázás jellege volt, vagyis ide-oda csapongás, a jelen felett való libegés, aztán elnémulás.

A hátam mögött zümmögött. Megint volt egy kis munkám, egy társaság megbízott, ellenőrizzek neki néhány sürgős havaria-becslést. (Hajókon esett károk dolga ez, s az ilyesmit elég jól fizetik.) S én naponta bementem az új anyagért, de sokáig sohasem időztem. Azonnal fordultam vissza, haza. S tovább dolgoztam a nappaliban, a nagy asztalon.

S mikor egyszer bejött, megfogtam a kezét, s azt mondtam neki: – szeretlek.

Egyszóval: hogy is fejezzem én ki, mi az? Hogy miből áll a boldogság, mikor senki se tudja? Szórakozott állapot, valószínűleg. Én például annyira szórakozott voltam, megettem egyszer egy félkilónyi birsalmasajtot egyedül, mert ott volt az asztalon előttem. Ha pedig elmentem hazulról, meg-megálltam az utcasarkokon, s a pálcámat suhogtattam a szélben.

Mint egy fiatalember.

Különben akkor jöttem rá, hogy a szívben vannak az érzelmek, hogy csakugyan ott vannak. A házigazdámhoz pedig így szóltam: – Mondja, minden tévedés? – S mintha csak tudta volna, mire gondolok. Rögtön válaszolt.

– Igen, minden tévedés – mondta nyugodtan. S olyan méltósággal, mint egy alkonyati szobor. – S hogy az eszünk csakis arra való, hogy ezt észrevegyük. – Aztán még nyájasabb mosolyok közt:

– Hogy igenis, minden ostobaság. Amit művel az ember, meg amit gondol. Viszont a világ mégiscsak fennáll – folytatta hirtelen diadallal. – Hogy mit szólok ehhez? Hát nem különös kegyelem ez?

– Hogy virágzik az ostobaságai teljében? És különösen Anglia – emelte fel az ujját. Persze, nemigen értettem, mit akar evvel? Nyilván nem tetszett neki az angol politika.

*