2.28.
Közvetlen ezután pedig megcsaltam
a feleségemet. Magam is furcsállom, hogy ezt a szót még használni merem – én –,
hogy még ilyen kényesen fejezem ki magamat. Aki régen eljátszottam a jogot,
hogy mint tisztalelkű
hollandusra tekintsenek rám a honfitársaim.
Egyszóval, az ember nevetséges
képződmény, s születésétől fogva és önkéntelenül is az. Hát még, ha segítik az
események. A dolog így történt:
Gregory Sanders nem volt Londonban, Miss
Borton nem felelt a leveleimre… s hogy ez vele hogy-mint volt, lesz még róla
szó, hogy miket írtam neki, s mely lelki hatások alatt. A lényeg ebben annyi,
hogy egy teremtett lélek nem volt körülöttem, akivel beszélni lehetne. S
folyton így élni, örökös töprengésbe meg gomolygásokba merülve
mégse lehet. Mert olyan ez, mint a köd, minél mélyebben hatol bele az ember,
annál határtalanabb. – –
De meg is untam az
egészet. – Vigyen el téged az ördög – gondoltam erről az asszonyról.
– Rongy vagy, semmi vagy – mondtam neki
magamban, s belenéztem a szemébe. Abban a reményben, hátha megérzi belőle,
menynyire meguntam.
Mondom, ebédnél ültünk, s tányérom
mellett e Condillac.
Mert mindent inkább kibírtam volna, mint
ezt az ostobaságot: itt ülni vele mindenféle beszélgetésekbe merülve. – Hogy
milyen asszony ez a Lagrange-né? Hogy mit gondolok róla, milyen asszony? – És
más ilyeneket. (Ez volt különben az a barátnője, aki most költözött ide
Párizsból. Annak idején találkoztam is vele néhányszor, egyszóval ismertem.)
Most mit feleljek neki erre, hogy milyen
ez a Lagrange-né? Mikor engem vár egy rendkívüli asszony. De milyen fényes jelenés! Százszor különb, mint ti együttvéve vagytok. – Hirtelen
így szóltam:
– Jaj Istenem, két óra. És engem várnak
is valahol. – S már ugrottam is az asztaltól. S már rohantam is ki a világba.
– No, most hova? – álltam meg a kapu
előtt. Még volt vagy egy óra időm.
A Brightonba megyek előbb. Csak ott se
volt maradásom.
– Itt ülsz? – mondtam én magamnak. –
Mikor vár egy ilyen asszony. És Isten tudja, milyen türelmetlenül. Te pedig itt
töltöd az idődet?
S mármost itt az ideje, hogy nevet adjak e
gyönyörűnek, akinek szép szemei megihlették bennem e rajongást. Nevezzük Mrs.
Cobbetnek, a valódi nevét úgysem írhatom ide, ez pedig senki más, mint aki oly
édesen bánt velem a Castle Nachoz és más mindenféléhez címzett mulatók
folyosóin. Vagyis a Kodor barátnőjéről van szó, mit csűrjem és csavarjam a
dolgot? Egyszóval, a barátomat is megcsaltam, meg a feleségemet is egyazon
ballépésből kifolyólag, ez az igazság. E hölggyel való történetem ugyanis így
alakult:
Nemigen akarózott nekem ebbe belemenni,
erről már beszéltem a maga helyén. És nem is elvileg, mert, ha már ide jut el
az ember, hogy hölgyeket így szórakoztat egy mulatóban… Igaz, hogy a férfi
helyzete mégiscsak más ebben, mint a szűzlányoké, azt se feledjük. Én a bibliai
Józsefet például mindig utáltam, mért olyan csiklandós,
mint valami kanca? – Mert hogy viselkedjen az ember, ha két ilyen aranyos
elkezdi dédelgetni a szívét? Felelje rá: – nem, a világért? Kezdje riszálni
magát, hogy ő nem akarja? Nem férfinak való dolog az.
És mégis.
Te jobbra, én meg balra, ez most már
minálunk is végleg így legyen? Különben is nyakig voltam én a bonyodalmakban,
most még velük is tarkítsam az életemet? Az egyiktől, a Kodorétól még féltem
is, megvallom, a szenvedélyessége miatt, a másik meg túlságosan ábrándos volt,
s nem jó nekem az sem. Mert még egy ábrándosat? Nem, a világért. Abból is elég
volt.
Viszont voltak némi kötelezettségeim is a
történtek után. Mindjárt akkor e gyönyörű hajnalon, még azon részegségemben
bementem tehát egy szálloda virágüzletébe (ahol van éjszakai üzem is), s
küldtem mind a kettőnek egy-egy gyönyörű csokrétát. De igazán
szépet (hogy mire hazaérnek, már ott is legyen), méghozzá pártatlanul, teljesen
egyformát: hatalmas-szép riviérai rózsákból, sötétvöröset, azt
a fajtát, amely már majdnem fekete. Gondoltam: evvel még tartozom nekik, aztán
Isten áldjon. S a Kodor barátnőjének evvel a szóval: kedvest a kedvesnek –
részegségemben. Csak másnap eszméltem rá, micsoda bolondság, lévén ez oly
tétel, amelyet Shakespeare egy temetésen mondat valakivel. De nem baj. A
másiknak legalább jobbat írtam. Hogy e rózsák, tudom, nem elég szépek a színed
előtt. (Ezt tegeztem, bibliai stílusban.) És más ily szózatokat. Mindezt pedig
oly névjegyemen, amelyen a nevem mellett csak ez áll: Brighton Hotel, London –
további cím nélkül. A gondolatmenetem ez volt: hogy jobb is, ha nem
válaszolnak. Vagy, ha igen… Nem lakom már ott, elmentem, vagy akármi – egy
szállodában mindenféle történhetik az emberrel.
S egy ideig nem is jött semmi felelet. –
Rendben van – gondoltam én –, átveheti uralmát a feledés. S ha már itt tartok,
hadd búcsúzom el az egyiktől, az édesmosolyútól, a félénktől, akinek annyi
ábránd volt a szemében, mint egy népes város. Nem láttam őt soha többé. Igaz,
nem is igen érdeklődtem utána, és ez nem szép tőlem. Viszont gyakran járt azért
az eszemben. Nagyon igézetes neve is volt: Winny. S olykor bizony azon vettem
észre magam, s még évek után is, még Amerikában is, hogy ezt a
nevet mondom magam elé. S hogy mért? Ma se tudom. Talán, mert mindig hálás
voltam az olyan asszonyok iránt, akik jók voltak hozzám, s ez is az volt. Nem
sok időt töltöttünk együtt, s ezt mégis érezni lehetett. Hogy jó asszony. Ha ma
visszagondolok rá, olyan az emléke bennem, mint a boré: könnyű, tűnékeny
és mégis boldog. De hagyjuk az áradozást. Szó, ami szó, az ember szívesen
elábrándozik olyanokról, akiket alig ösmert, s olyan ügyeiben, amelyekben a
sors adósa maradt a beteljesüléssel.
Viszont a másik fekete hölgy, a Kodoré,
bár elkésve, mégis válaszolt. S úgy látszik, nem sértődött meg kótyagos
idézetemen. Körülbelül egy hét múlva, hogy bemegyek a Brightonba, a buttons
csillogó tálcán egy lilaszín, nagy levelet tesz elém, amelyben
csak ennyi állt, szemmel láthatólag elferdített írással:
– Now I am alone.
(nyilván ugyancsak a Hamletből.) S bár alá se volt írva, mégis tudni lehetett,
és épp e hamleti szavakból, hogy ez ő. S ehhez utóiratban ez az egyszerű
kijelentés: ma este hét órakor. Az áldóját. Megnézem a keltezést: ez tegnap
lett volna.
S mármost mit szóljak erről az
óvatosságról és merészségről együtt? Az elferdített írásról, s amit vele
kifejezett: hogy este hét órakor üres a lakása, nem lesz ott senki, csakis ő.
Illetve ő meg én, mi ketten együtt, és teljesen egyedül. Hát nem szédítő
az ilyesmi? Meg is szagoltam hát a levelet.
Nehéz illata volt. – Mosusz ez – morogtam
én magam elé. – Már hogyne volna mosusz – kezdtem el vitatkozni valakivel. –
Még azt is tudom, hogy csinálják az ilyet, egyszer megmagyarázta nekem valaki.
S hogy az ilyesmi szintén nagyon hat az
idegekre, mondani se kell. Mert ehhez sötét is volt a színe, az illatának
megfelelő, a papírja pedig rendkívüli nagy, mint valami királyé… Egyszóval, meg
voltam illetődve nagyon. Majd kilelt a hideg.
És mégis ellenálltam. Ilyen hősies
némelyik ember. Még mindig azt mondtam magamnak: – minek nekem ez? Különben is
szomorú embernek tekintettem önmagamat. Azt írtam neki tehát:
(A shakespeare-i idézetektől most se
tágítottam, nem tudom, mely ostobaságból kifolyólag, talán, hogy jóvátegyem az
előbbit? – Szóval, azt írtam neki a Shakespearean Quotations-ból kikeresve:)
Mi oly anyag
Vagyunk, mint álmaink s kis életünk
Álmok szövik
körül
…mondván, hogy levele úgy hatott rám,
mint a legkülönösebb álmaim, amelyek után lázzal a szívemben és elferdülten
bolygok, mint a föld… És más ily hatalmas tételeket. Mert, gondolja meg,
lehet-e az ilyen hangulatok végire járni? Az ilyen igézetes meghívásnak, mint
az övé? S ha száz évig élnék, s folyton próbálnám, se tudnám egészen felfogni
az értelmét. Ez volt a dolog elragadtatott része. S ezek után egész egyszerűen:
hogy boldogtalan vagyok, amiért ilyen későn vettem kézhez a levelét, miegymás,
de nem lakom már a Brightonban (gondoltam: legyen ez csakugyan így!) – de a
leveleimet még mindig odaküldetem és így tovább. (Összevissza bogoztam a
dolgot.) Éppen azért, nehogy még egyszer ilyen baleset áldozata legyek, arra
kérem, örvendeztessen meg egy-két nappal előbb az értesítésével, hogy mikor
fogadhat, s tegyen vele boldoggá mielőbb. – Ebben csak elég epedés van –
gondoltam magamban, mialatt még egyszer átfutottam e sorokat. S mármost tegyünk
ehhez még egy kis utóiratot, hogy most ugyan üzleti ügyekben kicsit elutazom,
de majd csak visszajövök… Ha pedig mindehhez egy újabb csokrot is mellékel az
ember (kisebbet!) – a dolog körülbelül el van odázva. Mert mire hazajövök a
nemlétező utazásból, az ügy elveszti aktualitását, s ha még egy kicsit ide-oda
tologatom, elenyészik. Ez volt a gondolatom.
Csak épp hogy az utóiratot mégse tettem
oda, se csokrot nem küldtem, s igen egyszerű okokból. Minthogy duplaszerkezetű
az emberi lélek, tudvalevő. Nem kell hát
hinni neki, sem a panaszainak. Mert a mulatságát keresi minden időben.
Különben is, mért félek én ettől az
asszonytól?
– Nem és nem – mondtam én magamnak
hősiesen. – Hogy nem akarom. Amellett azt is, hogy igen, ezt magyarázni se
kell. Úgy gondoltam, hogy mégsem írok neki az utazásról, mert mire való? Holnap
küldetek neki egy üdvözletet Párizsból, az is elég. Párizsban vagyok egész
egyszerűen. Megírom itt, elküldöm Toffy-Ederle-nek légipostán, s ő ott a címére
feladja. El van a dolog intézve.
Csak persze ezt is halogattam aztán,
elhanyagoltam. S néhány nap múlva csakugyan újabb meghívása jött, s ez egyszer
igazán rémületes – mintha csak igazolni akarná a félelmeimet. Azt írta: „Rád
várunk, nemes Macbethünk.” – S mármost mért nevez éppen
Macbethnek, mit akar ezzel kifejezni? Hogy öljem meg talán a Kodort?
– még ez is eszembe jutott, úgy meg voltam illetődve. Lévén ez a Macbeth
csakugyan gyilkosféle, ismertem én valamikor ezt a darabot. – –
Történt pedig mindez épp azokban a napokban,
mikor a világnak annyi érdekessége között éppen Spinozára kellett a
figyelmemnek terelődni. Illetve, hogy pontosabb legyek: egy
nappal előbb érkezett a Shakespeare, s csak azután a feleségemnek a Spinoza.
Ó, megbecstelenített bölcsek – gondoltam
én, s szinte nevetni tudtam volna, minthogy erre se számíthattam, ugyebár, hogy
a magam görbe ügyei vetnek majd világot a feleségem dolgaira. Mert ha itt
jelent valamit a Shakespeare, akkor ott is jelent valamit a Spinoza.
Most pedig térjünk vissza oda, hogy ott
ülök a Brightonban, s még mindig nem tudom, mire szánjam rá magamat? Negyed négyre szólt e második meghívás, még mindig lehetett volna
táviratozni, vagy ilyesmit…
– Eh, az ördögét, mit töröm én itt a
fejem – mondottam magamnak hirtelenül. S már mentem is, vissza se néztem. S oly
viharosan, hogy a Condillacot mindjárt ott is felejtettem az autóbuszon.
– A zsebedben egy
poste-restante-igazolvány, a levél a papucsokról, s te még egyre tűnődöl –
beszéltem én magam elé még az autóbuszon is –, mit akarsz még, mit akarsz
egyebet? Különben is, meddig akarsz még egy kis francia dajna hollandi
szamara lenni?
Az egészről való mondanivalóm pedig az,
hogy minél nagyobb az ember lelki zavara, annál jobban hozzáférkőzik a kéj. Haj
de rohantam én! Feltűrve kabátom gallérját, mint aki neki akar menni a
világnak. S már a Brightonban is megittam néhány kupica rozsólist, s most még
le is szálltam az autóbuszról, s egy butikban egyremásra kilenc pohárka sima gint öntöttem le magamba. Azonnal elborított az ital.
– Most pedig jöhet akármi – mondottam én.
Úgy látszik, viharokra voltam elkészülve, holott épp ellenkezőleg, csupa csend
támadt a fülemben e szeszek után. A szívem és a fejem, mint két üres hólyag, s
a lábaim is jó nehezek, s így csengettem be aztán Mrs. Cobbetnél. S történetesen
nála is nagy csend fogadott.
– Itt vékonyak ám a falak – susogta
rögtön. Ő maga nyitott ugyanis ajtót, mert hisz teljesen egyedül voltunk. S
méghozzá susogott is, mint lady Macbeth a színházban… – Hogy ne beszéljek olyan
hangosan, az Istenért. – No, de mért ne beszéljek?
Illetve, hisz úgyis alig tudtam én
kinyitni a számat, olyan izgatott voltam. A szívem a torkomban, s a
nyakszirtemen a hideg. Mert Mrs. Cobbeten egy kis fekete szoknya volt csupán,
sima szoknya, de annyira rövid, hogy a térdéig is alig ért le. Szóval, mintha
most akarna iskolába menni. S bizony, ez se kicsiség annak, akit érdekel az
ilyesmi. Mert ehhez a haja is hátrasimítva szelíden és angyalosan, a szája
viszont kipirosítva, s ez már nem szelíden, és nem is angyalosan, de csakis a
szája. Mert ő maga rendkívüli sápadt… De mit részletezem annyit? Vérmes ember
vagyok én, és nem is mindig tudok számot adni magamról. S lehet, hogy ő is
olyan volt, mit tudom én? Mert úgy is csaptunk aztán össze,
mint két idegen tűz. Hogy szinte dideregtünk.
Vagyis elkezdtünk csókolózni. S mindjárt
ott az előszoba közepén. De milyen eszeveszetten és végtelenül, igazán. Én
legalább. Mert én ezt is úgy csináltam. Mintha enni akarnék belőle, úgy elkomolyodva. Mit csináljak? Ha egyszer így történt.
*