2.28.

 

Közvetlen ezután pedig megcsaltam a feleségemet. Magam is furcsállom, hogy ezt a szót még használni merem – én –, hogy még ilyen kényesen fejezem ki magamat. Aki régen eljátszottam a jogot, hogy mint tisztalel hollandusra tekintsenek rám a honfitársaim.

Egyszóval, az ember nevetséges képződmény, s születésétől fogva és önkéntelenül is az. Hát még, ha segítik az események. A dolog így történt:

Gregory Sanders nem volt Londonban, Miss Borton nem felelt a leveleimre… s hogy ez vele hogy-mint volt, lesz még róla szó, hogy miket írtam neki, s mely lelki hatások alatt. A lényeg ebben annyi, hogy egy teremtett lélek nem volt körülöttem, akivel beszélni lehetne. S folyton így élni, örökös töprengésbe meg gomolygásokba merülve mégse lehet. Mert olyan ez, mint a köd, minél mélyebben hatol bele az ember, annál határtalanabb. – –

De meg is untam az egészet. – Vigyen el téged az ördög – gondoltam erről az asszonyról.

– Rongy vagy, semmi vagy – mondtam neki magamban, s belenéztem a szemébe. Abban a reményben, hátha megérzi belőle, menynyire meguntam.

Mondom, ebédnél ültünk, s tányérom mellett e Condillac.

Mert mindent inkább kibírtam volna, mint ezt az ostobaságot: itt ülni vele mindenféle beszélgetésekbe merülve. – Hogy milyen asszony ez a Lagrange-né? Hogy mit gondolok róla, milyen asszony? – És más ilyeneket. (Ez volt különben az a barátnője, aki most költözött ide Párizsból. Annak idején találkoztam is vele néhányszor, egyszóval ismertem.)

Most mit feleljek neki erre, hogy milyen ez a Lagrange-né? Mikor engem vár egy rendkívüli asszony. De milyen fényes jelenés! Százszor különb, mint ti együttvéve vagytok. – Hirtelen így szóltam:

– Jaj Istenem, két óra. És engem várnak is valahol. – S már ugrottam is az asztaltól. S már rohantam is ki a világba.

– No, most hova? – álltam meg a kapu előtt. Még volt vagy egy óra időm.

A Brightonba megyek előbb. Csak ott se volt maradásom.

– Itt ülsz? – mondtam én magamnak. – Mikor vár egy ilyen asszony. És Isten tudja, milyen türelmetlenül. Te pedig itt töltöd az idődet?

S mármost itt az ideje, hogy nevet adjak e gyönyörűnek, akinek szép szemei megihlették bennem e rajongást. Nevezzük Mrs. Cobbetnek, a valódi nevét úgysem írhatom ide, ez pedig senki más, mint aki oly édesen bánt velem a Castle Nachoz és más mindenféléhez címzett mulatók folyosóin. Vagyis a Kodor barátnőjéről van szó, mit csűrjem és csavarjam a dolgot? Egyszóval, a barátomat is megcsaltam, meg a feleségemet is egyazon ballépésből kifolyólag, ez az igazság. E hölggyel való történetem ugyanis így alakult:

Nemigen akarózott nekem ebbe belemenni, erről már beszéltem a maga helyén. És nem is elvileg, mert, ha már ide jut el az ember, hogy hölgyeket így szórakoztat egy mulatóban… Igaz, hogy a férfi helyzete mégiscsak más ebben, mint a szűzlányoké, azt se feledjük. Én a bibliai Józsefet például mindig utáltam, mért olyan csiklandós, mint valami kanca? – Mert hogy viselkedjen az ember, ha két ilyen aranyos elkezdi dédelgetni a szívét? Felelje rá: – nem, a világért? Kezdje riszálni magát, hogy ő nem akarja? Nem férfinak való dolog az.

És mégis.

Te jobbra, én meg balra, ez most már minálunk is végleg így legyen? Különben is nyakig voltam én a bonyodalmakban, most még velük is tarkítsam az életemet? Az egyiktől, a Kodorétól még féltem is, megvallom, a szenvedélyessége miatt, a másik meg túlságosan ábrándos volt, s nem jó nekem az sem. Mert még egy ábrándosat? Nem, a világért. Abból is elég volt.

Viszont voltak némi kötelezettségeim is a történtek után. Mindjárt akkor e gyönyörű hajnalon, még azon részegségemben bementem tehát egy szálloda virágüzletébe (ahol van éjszakai üzem is), s küldtem mind a kettőnek egy-egy gyönyörű csokrétát. De igazán szépet (hogy mire hazaérnek, már ott is legyen), méghozzá pártatlanul, teljesen egyformát: hatalmas-szép riviérai rózsákból, sötétvöröset, azt a fajtát, amely már majdnem fekete. Gondoltam: evvel még tartozom nekik, aztán Isten áldjon. S a Kodor barátnőjének evvel a szóval: kedvest a kedvesnek – részegségemben. Csak másnap eszméltem rá, micsoda bolondság, lévén ez oly tétel, amelyet Shakespeare egy temetésen mondat valakivel. De nem baj. A másiknak legalább jobbat írtam. Hogy e rózsák, tudom, nem elég szépek a színed előtt. (Ezt tegeztem, bibliai stílusban.) És más ily szózatokat. Mindezt pedig oly névjegyemen, amelyen a nevem mellett csak ez áll: Brighton Hotel, London – további cím nélkül. A gondolatmenetem ez volt: hogy jobb is, ha nem válaszolnak. Vagy, ha igen… Nem lakom már ott, elmentem, vagy akármi – egy szállodában mindenféle történhetik az emberrel.

S egy ideig nem is jött semmi felelet. – Rendben van – gondoltam én –, átveheti uralmát a feledés. S ha már itt tartok, hadd búcsúzom el az egyiktől, az édesmosolyútól, a félénktől, akinek annyi ábránd volt a szemében, mint egy népes város. Nem láttam őt soha többé. Igaz, nem is igen érdeklődtem utána, és ez nem szép tőlem. Viszont gyakran járt azért az eszemben. Nagyon igézetes neve is volt: Winny. S olykor bizony azon vettem észre magam, s még évek után is, még Amerikában is, hogy ezt a nevet mondom magam elé. S hogy mért? Ma se tudom. Talán, mert mindig hálás voltam az olyan asszonyok iránt, akik jók voltak hozzám, s ez is az volt. Nem sok időt töltöttünk együtt, s ezt mégis érezni lehetett. Hogy jó asszony. Ha ma visszagondolok rá, olyan az emléke bennem, mint a boré: könnyű, tűnékeny és mégis boldog. De hagyjuk az áradozást. Szó, ami szó, az ember szívesen elábrándozik olyanokról, akiket alig ösmert, s olyan ügyeiben, amelyekben a sors adósa maradt a beteljesüléssel.

Viszont a másik fekete hölgy, a Kodoré, bár elkésve, mégis válaszolt. S úgy látszik, nem sértődött meg kótyagos idézetemen. Körülbelül egy hét múlva, hogy bemegyek a Brightonba, a buttons csillogó tálcán egy lilaszín, nagy levelet tesz elém, amelyben csak ennyi állt, szemmel láthatólag elferdített írással:

Now I am alone. (nyilván ugyancsak a Hamletből.) S bár alá se volt írva, mégis tudni lehetett, és épp e hamleti szavakból, hogy ez ő. S ehhez utóiratban ez az egyszerű kijelentés: ma este hét órakor. Az áldóját. Megnézem a keltezést: ez tegnap lett volna.

S mármost mit szóljak erről az óvatosságról és merészségről együtt? Az elferdített írásról, s amit vele kifejezett: hogy este hét órakor üres a lakása, nem lesz ott senki, csakis ő. Illetve ő meg én, mi ketten együtt, és teljesen egyedül. Hát nem szédítő az ilyesmi? Meg is szagoltam hát a levelet.

Nehéz illata volt. – Mosusz ez – morogtam én magam elé. – Már hogyne volna mosusz – kezdtem el vitatkozni valakivel. – Még azt is tudom, hogy csinálják az ilyet, egyszer megmagyarázta nekem valaki.

S hogy az ilyesmi szintén nagyon hat az idegekre, mondani se kell. Mert ehhez sötét is volt a színe, az illatának megfelelő, a papírja pedig rendkívüli nagy, mint valami királyé… Egyszóval, meg voltam illetődve nagyon. Majd kilelt a hideg.

És mégis ellenálltam. Ilyen hősies némelyik ember. Még mindig azt mondtam magamnak: – minek nekem ez? Különben is szomorú embernek tekintettem önmagamat. Azt írtam neki tehát:

(A shakespeare-i idézetektől most se tágítottam, nem tudom, mely ostobaságból kifolyólag, talán, hogy jóvátegyem az előbbit? – Szóval, azt írtam neki a Shakespearean Quotations-ból kikeresve:)

Mi oly anyag

Vagyunk, mint álmaink s kis életünk

Álmok szövik körül

…mondván, hogy levele úgy hatott rám, mint a legkülönösebb álmaim, amelyek után lázzal a szívemben és elferdülten bolygok, mint a föld… És más ily hatalmas tételeket. Mert, gondolja meg, lehet-e az ilyen hangulatok végire járni? Az ilyen igézetes meghívásnak, mint az övé? S ha száz évig élnék, s folyton próbálnám, se tudnám egészen felfogni az értelmét. Ez volt a dolog elragadtatott része. S ezek után egész egyszerűen: hogy boldogtalan vagyok, amiért ilyen későn vettem kézhez a levelét, miegymás, de nem lakom már a Brightonban (gondoltam: legyen ez csakugyan így!) – de a leveleimet még mindig odaküldetem és így tovább. (Összevissza bogoztam a dolgot.) Éppen azért, nehogy még egyszer ilyen baleset áldozata legyek, arra kérem, örvendeztessen meg egy-két nappal előbb az értesítésével, hogy mikor fogadhat, s tegyen vele boldoggá mielőbb. – Ebben csak elég epedés van – gondoltam magamban, mialatt még egyszer átfutottam e sorokat. S mármost tegyünk ehhez még egy kis utóiratot, hogy most ugyan üzleti ügyekben kicsit elutazom, de majd csak visszajövök… Ha pedig mindehhez egy újabb csokrot is mellékel az ember (kisebbet!) – a dolog körülbelül el van odázva. Mert mire hazajövök a nemlétező utazásból, az ügy elveszti aktualitását, s ha még egy kicsit ide-oda tologatom, elenyészik. Ez volt a gondolatom.

Csak épp hogy az utóiratot mégse tettem oda, se csokrot nem küldtem, s igen egyszerű okokból. Minthogy duplaszerkezetű az emberi lélek, tudvalevő. Nem kell hát hinni neki, sem a panaszainak. Mert a mulatságát keresi minden időben.

Különben is, mért félek én ettől az asszonytól?

– Nem és nem – mondtam én magamnak hősiesen. – Hogy nem akarom. Amellett azt is, hogy igen, ezt magyarázni se kell. Úgy gondoltam, hogy mégsem írok neki az utazásról, mert mire való? Holnap küldetek neki egy üdvözletet Párizsból, az is elég. Párizsban vagyok egész egyszerűen. Megírom itt, elküldöm Toffy-Ederle-nek légipostán, s ő ott a címére feladja. El van a dolog intézve.

Csak persze ezt is halogattam aztán, elhanyagoltam. S néhány nap múlva csakugyan újabb meghívása jött, s ez egyszer igazán rémületes – mintha csak igazolni akarná a félelmeimet. Azt írta: „Rád várunk, nemes Macbethünk.” – S mármost mért nevez éppen Macbethnek, mit akar ezzel kifejezni? Hogy öljem meg talán a Kodort? – még ez is eszembe jutott, úgy meg voltam illetődve. Lévén ez a Macbeth csakugyan gyilkosféle, ismertem én valamikor ezt a darabot. – –

Történt pedig mindez épp azokban a napokban, mikor a világnak annyi érdekessége között éppen Spinozára kellett a figyelmemnek terelődni. Illetve, hogy pontosabb legyek: egy nappal előbb érkezett a Shakespeare, s csak azután a feleségemnek a Spinoza.

Ó, megbecstelenített bölcsek – gondoltam én, s szinte nevetni tudtam volna, minthogy erre se számíthattam, ugyebár, hogy a magam görbe ügyei vetnek majd világot a feleségem dolgaira. Mert ha itt jelent valamit a Shakespeare, akkor ott is jelent valamit a Spinoza.

Most pedig térjünk vissza oda, hogy ott ülök a Brightonban, s még mindig nem tudom, mire szánjam rá magamat? Negyed négyre szólt e második meghívás, még mindig lehetett volna táviratozni, vagy ilyesmit…

– Eh, az ördögét, mit töröm én itt a fejem – mondottam magamnak hirtelenül. S már mentem is, vissza se néztem. S oly viharosan, hogy a Condillacot mindjárt ott is felejtettem az autóbuszon.

– A zsebedben egy poste-restante-igazolvány, a levél a papucsokról, s te még egyre tűnődöl – beszéltem én magam elé még az autóbuszon is –, mit akarsz még, mit akarsz egyebet? Különben is, meddig akarsz még egy kis francia dajna hollandi szamara lenni?

Az egészről való mondanivalóm pedig az, hogy minél nagyobb az ember lelki zavara, annál jobban hozzáférkőzik a kéj. Haj de rohantam én! Feltűrve kabátom gallérját, mint aki neki akar menni a világnak. S már a Brightonban is megittam néhány kupica rozsólist, s most még le is szálltam az autóbuszról, s egy butikban egyremásra kilenc pohárka sima gint öntöttem le magamba. Azonnal elborított az ital.

– Most pedig jöhet akármi – mondottam én. Úgy látszik, viharokra voltam elkészülve, holott épp ellenkezőleg, csupa csend támadt a fülemben e szeszek után. A szívem és a fejem, mint két üres hólyag, s a lábaim is jó nehezek, s így csengettem be aztán Mrs. Cobbetnél. S történetesen nála is nagy csend fogadott.

– Itt vékonyak ám a falak – susogta rögtön. Ő maga nyitott ugyanis ajtót, mert hisz teljesen egyedül voltunk. S méghozzá susogott is, mint lady Macbeth a színházban… – Hogy ne beszéljek olyan hangosan, az Istenért. – No, de mért ne beszéljek?

Illetve, hisz úgyis alig tudtam én kinyitni a számat, olyan izgatott voltam. A szívem a torkomban, s a nyakszirtemen a hideg. Mert Mrs. Cobbeten egy kis fekete szoknya volt csupán, sima szoknya, de annyira rövid, hogy a térdéig is alig ért le. Szóval, mintha most akarna iskolába menni. S bizony, ez se kicsiség annak, akit érdekel az ilyesmi. Mert ehhez a haja is hátrasimítva szelíden és angyalosan, a szája viszont kipirosítva, s ez már nem szelíden, és nem is angyalosan, de csakis a szája. Mert ő maga rendkívüli sápadt… De mit részletezem annyit? Vérmes ember vagyok én, és nem is mindig tudok számot adni magamról. S lehet, hogy ő is olyan volt, mit tudom én? Mert úgy is csaptunk aztán össze, mint két idegen tűz. Hogy szinte dideregtünk.

Vagyis elkezdtünk csókolózni. S mindjárt ott az előszoba közepén. De milyen eszeveszetten és végtelenül, igazán. Én legalább. Mert én ezt is úgy csináltam. Mintha enni akarnék belőle, úgy elkomolyodva. Mit csináljak? Ha egyszer így történt.

*