2.3.

Hadd mondom el tehát, mi várt engem otthon. Virágokkal feldíszített, jó meleg szoba, amely azonban rendesen üres volt. Kopogtam tehát a másik szoba ajtaján. – Szabad – felelték nekem onnan minden időben. És mindig szabad is volt belépnem. Odabenn pedig szintén igen kellemes és enyhe világ volt, olyan, mint az észak-afrikai fürdőkben, ahol nagy csobogás van, de nagy a csend is. A csobogás itt persze a feleségem nevetése volt, amellyel fogadott. A csend pedig alapvető valami, mintha azon épülne fel a világ. Egy hollandi költő így szól:

„…virágot szeretni,

Embert elfeledni,

Fehérbe öltözöm,

Szigetre költözöm,

Majd sokat olvasok…”

és így tovább.

Így élt a feleségem. Akkoriban még többet olvasott, és rendesen feküdt. Egyszóval, mintha csakugyan szigeten volna, emberektől távol s egyenletes, folytonos pihenésben. Sok virág volt nála, ennélfogva szobája levegője mindig párás volt és enyhén földszagú is. Ha lehunyom a szemem, ezt a szagot ma is érzem. S mindez elvegyült valami finom és nőies illatokkal, továbbá könnyű cigarettafüsttel, amelyek együttvéve az ember agyára hajtották fel a vért. A szoba ezenfelül mindig árnyékban is volt, mert csak délelőtt sütött oda a nap.

– Mit hoztál? – kérdezték itt rendesen tőlem, mikor megjöttem a városból. – Medve bácsi, mit hoztál? Egy kis ajándékot, valamit? – S ekkor én úgy tettem, mintha semmit se hoztam volna.

– Nincsen pénzem, semmit se vehetek, szegények vagyunk – mondtam elkeseredve.

– Ej, ej – felelték nekem –, mi kár, micsoda kár, csupa szomorúság vagyok. – S ez a panasz oly könnyű volt, egy idegennek biztosan feltűnt volna. Mert nem volt benne tartalom. Szinte mint az őrültek jajgatása, olyan volt.

S ezt aztán folytattuk. Én azt mondtam rá:

– Hát bizony elég kár, bizony… – és szomorúan bólogattam. Amire a feleségem esetleg így folytatta:

– Ó, hiszen úgysem ér már semmit ez az élet. – És a ház gyászba borult.

Szó, ami szó, rettenetesen szomorúak lettünk. Magam leültem egy ládára búsulni, a feleségem pedig, mint aki a könnyeit még önmaga előtt is rejteni akarja, befordult a fal felé, vagy eltakarta szemét, de csak az egyiket, mert a másikkal rám nevetett… a zsebeim ugyanis teli voltak ajándékokkal. S ő ezt tudta, s persze nagyon szerette volna megtudni, mit hoztam neki a nagyvilágból, hisz akkoriban csakis ennek élt, az apró örömöknek s a meglepetéseknek, de türtőztette magát. S nekem se volt szabad kiesnem a szerepemből.

– A zsebed rongyos, mutasd csak – mondta végül, mikor már remegett a vágytól.

– Majd megvarrod máskor, hagyd csak, édes – feleltem én.

Így gyötörtük mi egymást csupa édességgel, hogy már majd belehaltunk. Tudni kell továbbá, hogy mi nem beszéltünk valami értelmes nyelven egymással, ahogy felnőtt emberektől várni lehet – magának a szónak esetleg értelme se volt… A feleségem így szólt:

– Ó, adjon naspolyát. – Tudnom kellett tehát, hogy csókot akar, a papucsát viszont fajankónak nevezte, s engem, rejtélyes okoknál fogva, liverpooli kapitánynak. S ezen aztán vitát is kezdtünk. – Ó, nagyon jól tudom, mire céloz – mondtam én a legnagyobb önuralom hangján, holott hát semmire se célzott. S ez így ment egy ideig, én nagyon méltányos voltam, ő viszont gúnyos és fölényes, addig-addig, amíg elhagyott a béketűrés engem is.

– Kikérem magamnak az ilyen célzásokat – kiáltottam, kikelve magamból. S az asztalra csaptam. Az asztal megrepedt.

Ó, ha Alexander Kodor engem, meglett, viharvert embert ilyenkor látott volna! – Ezek az üzleteid? – kérdezte volna biztosan. – Egy hajóskapitány, aki asztalokat tördel? – –

Egy nap feketekávét főztem, s körülöttem a délután mélye, kellemesen áramló delejekkel. S hozzá még ez a barna köd is: a kávé remek illatozása. Szinte költői az ember kedve ilyenkor. Egyszer csak benyit a porköpenyében.

– Olyan vihar van odakinn – mondja, s egész ki van kelve magából.

– Ne mondd, az Istenért.

– És úgy fáj a szívem is.

– Ha fáj, majd meggyógyítjuk – felelem én.

– Igazán meggyógyítod? Csakhogy a hajam is fáj ám – mondja szelíden.

– Ne mondd, te kis aranyom, te szomorú kis lelkem… – és megölelem őt.

– No, panaszkodjál, mi bajod még?

– Inkább morogjál egy kicsit – suttogja a fülembe.

– Megint morogjak?

– Igen, igen, mindig csak morogjál – mondja nekem.

Hogy a kedvében járjak, rákezdtem tehát. S minthogy régi szakember vagyok ebben, egyre viharosabban, mint a fenevadak, mikor a torkukat öblögetik. Ő pedig így szólt:

– Oroszlán bácsi, jó estét. – És meghajolt előttem édesen. De azért sápadt is volt, úgy látszik, megijedt egy kicsit. – –

– Jaj – azt mondja –, de rettenetes ez a város.

– Mért olyan rettenetes?

– Úgy félek – azt mondja –, hogy itt lelem majd a halálom. Mármost mért fél ő, hogy itt leli majd a halálát? De különös. Nem volna jó a végire járni? – –

Egy nap, mikor hazajöttem, aludt. Evvel a szóval ébredt: – Árnyékban voltam, aludtam. – S én ebből már tudtam is a magamét. Hogy szomorkodik is olykor. Csak min szomorkodik az édes? Nem kérdeztem.

Mert semmit se kérdeztem. Mert minek is? Minek az örökös aggodalom meg a töprengés? Mikor mi olyan édesen játszadoztunk. S egyre érdekesebben.

Sálat kötöttem például a fejemre, valami turbánfélét, minthogy a sarokba voltam kiküldve, mint perzsa katona. Törökös ülésben kellett ott tanyáznom, s nem volt szabad moccannom, mert én voltam az őr. S mármost el kell képzelni e csendet. – Hol a tükröm? – kérdezte – hol a köténykém? – És senki se felelt. Aztán fekete selyembugyogóban s gyertyafénynél elkezdte cicomázni meg illegetni magát, mint valami Szobeide. Méghozzá teljesen fesztelenül. Én láttam egyszer két fiatal lányt, akik nem tudták, hogy figyelik őket, s akik megmutatták egymásnak, hogy ők milyenek. S körülbelül így ő is. Capuchont vett, s hol elfátyolozta, hol kitárta magát a tükörnek, mintha teljesen egyedül volna. Majd így kiáltott fel hirtelenül:

– Mazud, Mazud. – És tapsolt a kis kezeivel.

Én voltam ez a Mazud. S mindeddig persze moccannom se volt szabad a sarokban, de most azt kellett kérdeznem:

– Itthon a férjed? – S ki kellett düllesztenem a szememet.

– Nincs, nincs – énekelte –, egyedül vagyunk a házban, szerelmem.

Majd rögtön utána:

– Azért csak maradj ott, ahol vagy. Hova gondolsz? Én nem csalom meg a férjem, te undok, fekete féreg. Az én férjem nemes ember.

– Te köpcös! – kiáltotta kikelve magából. Holott nem is vagyok köpcös. De fel is ugrottam a helyemről.

– Ez most a lázadás! – kiáltottam. S még a fogam is összekoccant. – Elég a komédiából – mondtam neki sötéten.

S hogy ez aztán mire vezetett, mely gyönyörökig és milyen megújulásba? S bizony az önkívületig is, de hányszor. Hogy az alkonyatokban egymásra ránézni se mertünk, hanem ki-ki összekuporodva helyén beburkolózott a takarójába, s úgy aludtunk el aztán egymástól távol s a nagy idegenségben, mint két fekete kupac valami jégmezőn.

*