4.15.

S történetesen épp akkor ők akartak megint betérni valahova. – Én egy kis haboskávét szeretnék – jelentette ki az idősebb. – Én egy kis tojásos likőrt – a kicsi. Nagyon édesen és szendén. Még a szájacskáját is megnyalogatta. Csak aztán észbekapott.

– Hogy, jaj Istenem, hogy is lehet ez? Mikor ő csak most kelt fel az ágyból. – Úgy látszik, eszébe jutott, hogy itt a pillanat, jó volna minket most egyedül hagyni egy kicsit.

– Hova gondoltok? – mondta mérgesen, mintha minket okolna, hogy mi vittük a kísértésbe idáig. Mert nagy válságokban volt azért a kis lelke a likőrért. És mégis, fel akarta áldozni magát ez az édes...

– Csak sose zavartassátok magatokat – mondta keserűen. – Hazatalálok én egyedül is. – S már ment is, vissza se nézett.

No – gondoltam –, annál jobb. Legalább kipakolok a javával. Még jobb is, ha nincs itt a kicsi.

Elő is terjesztettem a zenét haladék nélkül.

És nem ám holmi parabolákban, de nyíltan, s be kell látnom, olyannyira meglepetésszerűen, mintha mindjárt agyon akarnám vágni vele.

– Hogy nekem nem tetszik ez a zene, hogy nekem ebből semmi se tetszik – evvel kezdtem, evvel a szóval. – S bárha volt is eddig mindenféle okom, hogy ezt a véleményemet elhallgassam előtte, de most mégiscsak – itt az ideje – jobb lesz az úgy, ha megmondjuk egymásnak az igazat. – Hogy értsem ezt? Magának ebből semmi se tetszett? – bámult rám szelíden.

– Nem, semmi – feleltem én minden erőmmel. (Persze csupa túlzás, mert, mondani se kell; volt azért ebben olyan is, ami kedvemre való, de hát így van ez, mikor az emberből elfojtott haragja tör elő.)

– Semmi se tetszett – ismételtem. – Minthogy unalmasak e művek, mint a sárgarépa, kisasszony...

S még a bőrömön is végigszaladt a gyönyör, hogy ezt így végre kimondtam.

S ami meglepő volt, milyen nyugodtan fogadta mindezt, micsoda türelemmel. Még csak nem is csodálkozott valami nagyon – igaz, lehunyta kicsit a szemét, de mint aki túlmegy a dolgon, vagy lapoz a könyvben – nem kellemes igazságokat fogadnak el így a tudomány emberei.

– Ez a tényállás – gondolta magában bizonyára.

S engem még jobban vadított ez a fennköltség. Illetve, hisz úgy látszik, mégiscsak vadember lehetek én. Mert minek kellett nekem ilyen kegyetlenül bánnom evvel a lánnyal? Vagy nem volt bennem szeretet, nem voltam jószívvel iránta? Még ezt se mondhatom, mert igen. Viszont mért volt ez akkor olyan gyilkos öröm? Mintha kapával verném a kis fejebúbját, mintha egy teli zsákot lódítanék le a szívemről, és vágnám egyenesen a fejéhez. Igaz viszont, hogy hamis ezeknek az úgynevezett kultúrlényeknek még a veleje is, nem tudják ezek, mi fán terem a művészet (hát még, hogy az élet!) – s hogy mikor kéne szépnek vagy jónak tartani valamit. Mert okoskodás a mivoltuk, ezek felteszik magukban a kérdést: vajon mit szólna ehhez egy rendkívüli szellem? S aszerint mérik a lelkesedést, így lesz ez valahogy. Viszont baj is az? Mért ne legyen hamisság is a világon?

– S mármost nehogy azt higgye, nem vagyok én azért olyan buta ember – néztem ravaszul a szemébe. – És ha nem is egészen jól fejezem ki magamat.

– Én fiatal koromban foglalkoztam e kérdésekkel.

S ezt már csupa világfias és könnyű modorban, csupa méltányos bólogatással, nehogy azt higgye, hogy valami vízibivallyal hozta itt össze a sorsa, valami Naturburschsal, aki mindenféléket összebeszél.

– S hogy én hajdanában nagyon jól tudtam ám hegedű mellett oboázni, kisasszony, ami nem könnyű dolog, s nálunk, hollandus zenekedvelőknél, szinte hagyomány.

S aztán hát el is mondtam neki mindent: az oratóriumok unalmát, végeláthatatlan daktilusaikkal, meg a szavalati ének örömtelen sivatagját, egyszóval mindent, ami a begyemet nyomta.

– Rosszak ám ezek a művek – mondtam én –, hallgasson csak ide a kisasszony. Mert túl hosszúak is. Mert nemcsak hogy tele vannak szokványos alakisággal, de túlerőltetik a figyelmet. S most még jobban figyeljen ide. Mert mit gondol ön, mi a művészet? Játék és játékosság, csupa hab... vagy azt hiszi ön, ami e téren nem az érzékletet üdíti, nem a spontaneitásunkat ragadja magával, vagy legalábbis ily mértékben nem azt, hogy lehet abban valódi örömünk? Már amit életörömnek nevez az ember. Mert önök összetévesztik ám a kötelességeiket az élvezeteikkel. Ön tanulni akar, vagy művelődni, és azt hiszi, hogy örül. Ön szorgalmas, és azt hiszi, hogy el van ragadtatva, kisasszony. Ön szomjúságot mímel még önmaga előtt is, mert azt mondja magának: – ej, a mindenit, ez mégiscsak a Bach. Muszáj tehát, hogy nagyszerűek legyenek a daktilusok is...

Megint lehunyta kicsit a szemét. S megint csupa türelemmel. – No és a rövid művek? – kérdezi szenvtelenül.

– Ó, édes lstenem, mit tudom én? – feleltem néki remekül türtőztetve magam s annál titkosabb fenekedéssel. – Nem sok örömöm telt bennük. Nézzük például ezt a dalocskát: – Kis dolgok is vannak a világon, amelyek becsesek. Vegyük a gyöngyöket meg a rózsákat, hogy milyen kicsinyek, és mégis milyen sokat érnek. – Dal ez? – kérdezem öntől. Ez a nyárspolgári tanítás. Mert akármilyen érdekesen hangsúlyozza is a zeneköltő, hogy a gyöngy milyen jelentéktelen pici jószág:

– „Jaj de becses mé-é-é-é-gis” – mi jön ki ebből?¹

Ezt fogja énekelni a vasalónál, vagy mi az ördög? Ha boldog akar lenni a gyerekével? Hogy szinte meg voltam bolondulva, mikor erre csupa lelkesedés lett a közönség, mikor véresre tapsolták a tenyerüket.

– És maga is – felelte a kisasszony. – Hogyhogy én is?

– Ó, hogyne; bizony – felelte, de most már fel is szegte a fejét. De hogy tapsolt. Még külön meg is jegyezte az utcán, jól emlékszem rá, külön kiemelte, hogy milyen szellemes, s amellett milyen egyszerű ez a tantétel.

– Még az is lehet – feleltem egyelőre. Mert mit szépítsük a dolgot, ez igaz volt. S egy kicsit máris le voltam főzve, nem tagadom. – Még az is lehet – ismételtem. – Megesik. Az ember annyi mindent beszél egy életen át...

– A meggyőződése ellenére, uram?

– Igen, keserűségemben.

– Hogyhogy keserűségében? – Igen, alázatból.

– Hogyhogy alázatból?

– Mit tudhatom én azt, Madeleine kisasszony. Az ember megalázkodik, és nemcsak én, sokan vannak evvel ugyanígy, sőt, némely siker is így jön létre, biztosítom. Mert ott ül az ember, és azt mondja magának: – ez csak nem ostoba valamennyi, mikor annyira tapsolnak. Nem bennem van akkor a hiba? Mert hátha csakugyan szép az, hogy a gyöngy annyira kicsi? És ő is igyekezni kezdett minden erejével. Mert nem akar az ember ostobának látszani, kisasszony.

– Még az is rendben volna – feleli erre. – No de lelkesedni? A meggyőződése ellenére lázasnak mutatni magát, sőt, megmagyarázni a lelkesedését – nem veszi észre, hogy túl messzire ment? Hogy ez már szinte színészet?

– Még az is előfordul – mondtam én. És most már lassítottam ám, mert őszintén szólva semmi se jutott az eszembe.

– Még az is előfordul. Van az úgy, hogy sok mindenre rákényszerül az ember.

– Hogyhogy rákényszerül? Különös igazán. Szóval, ön nem is mond mindig igazat?

– Nem mindig. Egész határozottan nem mindig. De hogy is lehetne, kisasszony? Mikor nem is engedi meg az élet. Emlékezni fog a szavaimra. Viszont, hogy most őszinte vagyok, azt talán elhiszi nekem még ezek után is. – Ó, bizonyára. Csak honnan lehet azt tudni, mikor van ez a „most”?

– Azt a szíve megítélésére bízom, Madeleine kisasszony.

– Ó, engem már néhányszor megcsalt a szívem – vetette fel megint a fejét. Ahogy az egyetemen is, mikor eltűnődik, hátrasimítva szőke haját... – Akkor hát megint csak csalódtam – mondta mosolyogva, s már hívta is a pincért, hogy fizetni akar.

– Gondoltam pedig, hogy férjhez megyek Önhöz – tette hozzá hirtelenül.

– Hogy mondja, kisasszony?

– Hát nem vette észre, hogy elfogadtam a figyelmét? Gondolkodtam, hogy Magához kötöm az életemet, vagy egy időre legalább, amíg kellemes vagyok Önnek. Mert az az érzésem volt, hogy végre rokonszenves és jellemes emberre találtam...

– Úgy gondolta, kisasszony?

– Ó, az én kis húgom is mennyire biztatott engem, hogy ez egyszer nincs mitől tartanom, nyugodt lehetek. És hogy fog most bánkódni szegény. No de mindegy – mondta még. S a szeme ködbe borult.

*