2.37.

Otthon azzal a hirtelenséggel gyújtottam fel a villanyt, mint aki el van rá készülve, hogy úgyis üres a ház. Hogy nem várt ő holnapig sem, ő máris összecsomagolt. De nem.

Minden úgy volt, ahogy otthagytam: a törmelékek meg a nyomorúság, amelyből mint az üde virágok virítottak elő a karácsonyi csomagocskák. Mert hisz megkezdte már a bevásárlásokat is, kezdte mondogatni, hogy itt a karácsony.

Egyszóval, semmi változás. Csak épp hogy nagy csend volt a lakásban, mélyebb az eddigieknél, s történetesen odakinn is. Nagy alkonyati csend.

Néhány pillanatra lesrófoltam a villanyt, s még egy ideig ott álltam az elsötétülő szoba közepén, az ablak felé fordulva figyelmemmel. Kinn fehér galambok ereszkedtek alá az alacsony házak tetejére, s még fel-felrebbentek jeges fénnyel, mielőtt elültek volna a szélkakasok és kürtők közelében, s fehér röptük a nagy alkonyodásban megint csak úgy hatott reám, mint régi álmaim, amelyekre már alig emlékszem. Vagy mintha láttam volna már ezeket a tetőket, s oly időkben, mikor még nem is éltem.

Elkezdtem sajnálni a feleségemet, hogy velem kellett eddig is élnie, szavamra mondom. Egy ilyen vadállattal, mert az vagyok. Mit is mondott az imént ez a pszichoanalitikus, ez a fekete vérű és fekete tekintetű ember? Mert tett azért egy megjegyzést, amelyre nem figyeltem eléggé.

– Hát való maga nekik, azt hiszi, vagy én? Nézzen meg engem. Nem istenkísértés az ilyen embernek együttélni valakivel? – jelentette ki, és igaza volt. Én is mondtam ezt már magamnak, nem is egyszer.

Maradt még egy tükördarab a földön, felvettem és belenéztem. S megint csak ugyanazt gondoltam: hogy igaza van. Hogy igazuk van. S vajha ne kellene többé látnom – kit? Ezt a gyűlöletes pofát. Eldobtam a tükröt.

– Én kergettem a halálba – álltam meg az ajtónál. És hallgatóztam. Mert az az érzésem volt, hogy a feleségem már nem is él.

S úgy elkezdtem ettől fázni, magamra kellett borítanom valami rongyát, méghozzá a fejemre, mert tudvalevő, azt kell az embernek mindenekelőtt betakarni, ha fázik. Csak épp hogy női ruhával? Még ilyet se csináltam azelőtt.

– No és, ha bármi van is – próbáltam tárgyilagosan megítélni a helyzetemet –, ki tehet arról? S nem mindegy lett volna nekem, ha nem vagyok itt, hogy él-e, hal-e?

– Igen, igen, csakhogy én ezt mégsem akartam. Mert a halálát én azért nem akartam. – –

Mindehhez pedig a villany is úgy égett, hogy el lehetett bóbiskolni a fényében. S a fény mögött az üresség mint baljós hatalom, amelyet nyilván más is ösmer, aki az aggodalmakat már ösmeri. S mögötte a bólogatást, mintha fekete virágok hajladoznának a mélyén.

Felgyújtottam hát az összes villanyokat, majd újból eloltottam az egészet.

– Ennek a szegénynek pedig haza kell jönni – beszéltem magam elé.

S fel-le jártam a sötétben. A sötétség mégis jobban esett. S mégis egyre iszonyúbb lettem.

– Ha most jön, akkor rendben van – mondottam egyik pillanatban. S a másikban:

– Még öt percet várok, s ha nem jön, evvel a köténnyel fojtom meg magamat.

És nem jött. Pedig, ha jön… édes Istenem, de furcsa lett volna, ha jön. Úgy lehet: még le is borultam volna eléje.

Folyton a kínaiak jártak az eszemben, nem tudom, miért? Nyilván kényszerűségből. Halálra dolgozzák magukat Amerikában vagy a Filippi-szigeteken, s mint a nadály szívják ki a földből meg a föld népéből, ami abból kivehető… S mikor már mindenük együtt van, ami kell: külön kis koffereik az ingeiknek, külön a sapkáknak meg a cipőknek, s persze, kellő mennyiségű aranydollár is az ingük alatt, akkor nyugodt mosollyal elindulnak a hazájuk édes partjai felé. S a hajón elkezdenek kártyázni.

Mi már meg sem állítottuk a hajót, mikor egyik a másik után dobta be magát a tengerbe. De micsoda elegánsan! Még a repülésükben is csupa megvetés. Mikor a cirpeléseik meg a sipítozásaik véget értek, akkor már tudni lehetett: akinek semmije se maradt mindabból, amiért éveken át törte magát, az még körüljárt kicsit a hajón, még meg is pörgette hosszúkás kártyáit az orra előtt, aztán zsupsz, bele a tengerbe. Mi pedig mentünk tovább teljes gőzzel, még lámpát se gyújtottunk utánuk. Mert tudvalevő, harap az ilyen, mint a dühös állat – foggal-körömmel védekeznek ezek az életük ellen, mikor eljátszották. S mi mért nem? Az én fajtám? Mikor eljátszottam nem is egy, de ötven életemet.

Kinyitottam az ablakot. Kinn sár és langyos eső. Egy kocsi szeretne megindulni, de nem tud. – Csupa kín. Újra becsuktam.

S ez aztán így ment. Újra megnéztem a levelét, aztán újra. Azt írta, hogy hazajön. S hogy még mi mindent csináltam, már nem tudom, nyilván nincs is mit mondani róla. Elég abból annyi, hogy délután öttől vagy fél hattól, éjfél után fél háromig jártam a szobákat. Közben behozták a vacsorámat, feléje se néztem.

S már-már az járt az eszemben, hogy a rendőrséghez fordulok. Mert arra gondolni, hogy Londonban vagyunk, amelyet alig ösmer, ahol egy utcának öt neve is van, s ahol a rendőrök maguk figyelmeztetik az embert, hogy ide meg ide ne menjen, mert ott veszélyes a járás fényes nappal, nemhogy ilyenkor. Esős éjszaka volt.

S mint az egér, kaparászott az eső az ablakokon.

De mért is kerülgetem annyit? Nem tudtam attól a képzeletemtől szabadulni, hogy valami kínaiak kezébe került, különben mért jutottak volna épp most az eszembe? Épp ezekben a gyötrelmes pillanatokban?

S megint hallgatóztam egy ideig.

S most már hangokat véltem hallani, segélykiáltásokat a falon át… Egy szoba jelent meg előttem, ahol petróleumlámpa van az asztalon, s ahol lesrófolják éppen a lámpát…

Minthogy határtalan a könnyelműsége, fölülmúl minden képzeletet, régen tudom én azt. – Kaphatok én pénzt, amennyit akarok mondta nekem búcsúzásul. S ki tudja, megint mit csinált, hogy bebizonyítsa nekem vagy magamagának is, hogy mire képes. S már el is határoztam, hogy felköltöm odalenn az öregembert, mert ezt nemigen lehetett így kitartani tovább…

Mikor is éjfél után fél háromkor benyitott.

S mármost nem tudom, ismerős-e más előtt is ez az érzés? Az ember vár és vár valakit, maga elé képzeli ezerszer, s mikor megjelenik, nem kell neki többé. De annyira nem, hogy meghalna bele. Hogy azt kérdezi magától: – ezt vártam én, ezért aggódtam, ez kellett annyira nekem?

– Ezért kergettem én az öngyilkosságig magamat?

Mert nemcsak hogy semmis volt, jelentéktelen és hiábavaló, nemcsak hogy a mai nyomorúságnak semmi nyoma rajta, de még részeg is – egy asszony. Ebben tehát beigazolódott a képzeletem.

– Hogy ő ma bizony kiruccant egy kicsit… – És nagyot nevet a dolgon, még énekel is.

Et sans vigeur,

Et sans pudeur,

– azt mondja. – Igen, igen, mit csináljunk? Mulattam egy kicsit, a mindenit neki. Sans phrase, ittam.

Semmit se feleltem.

– No, szóval, hogy ő ma milyen remekül érezte magát…

– Mert egy olyan jó kis remek társasággal találkozott a Cityben – párizsi kirándulók, s a barátainak valamiféle pereputtya, mit tudom én már? S azok fizették neki a pezsgőt. Az én feleségemnek.

– Sőt, még a portugaffot is, ha tudni akarja. Mert azt is ittam. Most ittam először, de remek volt.

– Én tehát most be is vagyok rúgva kicsit, nem furcsa? – kérdezi tőlem. S minthogy feleletet erre se kapott, kivette könnyű kis cigarettatárcáját, rágyújtott, aztán a zsebéből cukorkákat kotorászott elő.

– Don, don – dudorássza nekem –, mért olyan hallgatag Ön? – Hogy ezt ő szintén ma este tanulta, hogy milyen jó együtt a cigarettafüst meg a csokoládé. – Ezt egy fiatalembertől tanultam, veti rám félig a szemét.

S vakmerő figyelemmel.

Csak persze mind e mesterkedése se sokat ért, mert azért mégse tudott ő magával mit csinálni. Mert ezt is észrevettem ám. Mert még mindig ott állt egy helyben, a fényben, a szoba közepén, és egy lábon, s a hányaveti kis köpenyében igazán olyan volt, mint egy züllött kis csirkefogó.

– Piszkos vagy, züllött vagy – gondoltam magamban. – Én a szent természethez benned nem nyúlok, igazad van, mert utálom. S mint mondom, bonbonokat evett, s az ezüstpapírokat máris dugdosni kezdte valahova. Az asztalfiába gyömöszölte.

– Vagyis, nem akar ez innen elmenni, szó sincs róla, mert meggondolta magát. Ez visszajött a kacatjai közé. – Mindezt abban a pillanatban tudtam, mikor benyitott. Hogy nem fog ő most már csomagolni.

S hogy mennyire szégyelltem én magam mindezekért, elképzelni se lehet. S főképpen az érzelmeimért, igen, a kínaiakért. Hogy így esem én bele újra meg újra.

S hogy ezért én még szomorú voltam. És ha utoljára is az életben, de képes voltam érte szomorú lenni?

– Jaj – azt mondja hirtelenül –, hát az új kalapomat észre se veszi? Szóval, vett még egy kalapot is. Nem értettem a dolgot, hogy épp ma vette és ezek után? S ami a fő: hogy mért hívja rá fel a figyelmem? Zavarában-e, vagy annyira részeg, vagy annyira kihívó? Egy rongy kis sapka volt a fején.

– És hogy volt ez a sapka? – tettem fel a kérdést. (Az első szó különben, amelyet tőlem hallott, mióta hazajött.)

– És honnan volt erre pénze magának? – Hogy ő kért.

– No, ne mondja. Kitől kap maga pénzt?

– Eh, valakitől – felelte bosszúsan. És csuklott is utána. – Csak hogy adom majd meg a végén? – tette hozzá mindenesetre. Egyre csodálatosabb volt a dolog.

Szóval egy kalapért jött ez ide vissza? Még vásárolgatni kicsit? – És hogy volt ez a kalap?

– Jaj – azt mondja –, de röstellem. Alig merem kimondani a számon. – S a száját csücsörítette. – Kettő – mondta ki végre.

– Két font? – kérdeztem csendesen.

S akkor hát el is határoztam, hogy megölöm. Ott, rögtön, abban a pillanatban, mert egy pillanat haladékot sem adok. Csak azt várom meg, amíg elfordul. – Most pedig meghalsz – mondottam magamban még egyszer, és egész hidegen is. Mintha csak az elmém is meg akarná pecsételni minden indulatomat.

S néztem a mozdulatait.

S abban a pillanatban már hullt is szét minden a szemem előtt. Csupa darabokra. Hogy külön élt a kezem meg a lábam, meg a szívem, s az egésznek már semmi értelme se volt. De a legfurcsább hatást a feleségem lélegzetvétele tette rám, erre ma is világosan emlékszem. A kis mellei, amint fel-le jártak a blúzában. S mintha mindeddig észre se vettem volna, milyen gömbölyűek.

S a szívem amellett jéghideg – egy cseppnyi szeretet nem volt bennem iránta. Semmi többé. Csak a szenvedéseim emléke és az ítélet.

– Meghalsz – ez volt bennem, semmi egyéb.

Ő pedig még mindig ott állt a lámpa alatt, s a pénzét kezdte számolgatni bűnbánó szelíden. S félkézzel, igen, ahogy a csirkefogók, ahogy az utcalányok, valami söntés asztalához dőlve, hajnal előtt.

– Sokat költök, az is igaz – mondta előbb. Majd:

– Alig van már pénzem. – És megint nevetett.

S hogy ez is mi volt? Mert ez bizony úgy hangzott, mint a mentegetőzés.

– De most már igazán nem veszek semmi egyebet, ez a kalap volt az utolsó. – S aztán hirtelen rám emelte csillagos-kék szemeit. S valami kérelem vagy esdeklésféle volt a mosolyában.

– Mit tegyünk evvel a haszontalan asszonnyal? – kérdezték tőlem e szemek.

No, szóval, tudta ő, hogy mire készülődöm. Ebben oly biztos vagyok, mint ahogy élek. S mintha ő maga is tanácsot akarna kérni, ítéljük-e halálra?

– Eh, nem várok én tovább – gondoltam ekkor. S úgy lehet, meg is mozdultam a sötétben. Mikor is hirtelen így szólt:

– De hol a levelem? – És lehajtotta fejét. – Egy levelem hiányzik – mondta szórakozottan. – Milyen levele?

– A tizenkilences számú levelem.

– Micsoda tizenkilences? Mi értelme van ennek? Maga meg szokta számozni a leveleit?

– Igen.

– Hogyhogy igen? És mért? – Hogy nem ő számozza meg, valaki más.

– És ki volt az a valaki? – Nem felelt.

– Ki az a valaki más? – kérdezem újra. S még akkor egyszer elsötétült előttem a világ. – Maga talán férfiakkal is levelez?

– Milyen férfiakkal? – nevet a szemembe.

– Na, nézze csak, Jacques, aranyom, mindent én elmondani úgyse tudok. Nem is lehet, no, nem igaz? Maga se mond.

Csend lett a szobában.

– Különben is nagyon jól tudhatnám, ha foglalkoznék az ügyeivel, hogy ő még egy vizsgát le szeretne tenni odahaza, s ahhoz a lélektanból kellene készülni neki.

– S hogy ez egy igen derék és jó fiatalember, aki neki ezeket a leveleket írja. Aki még Párizsban megígérte, hogy átsegíti a nehezén. – Egyszóval, megeredt a nyelve nagyon. – Mert mit gondolok én? nem olyan könnyű neki tanulni ma már.

– No látja, hogy nem lehet mindent elmagyarázni – forgatja meg még egyszer a dolgot.

Megint csak csend lett. Semmit se feleltem. Mert azt éreztem, hogy fáradt vagyok, ez is hirtelen jött rám, mint minden akkoriban. Hogy a szívem elfáradt, pontosan a szívem, azt érezni lehet. Úgy látszik, el voltam gyötörve nagyon.

S akkor már fölém is kerekedett, abban a pillanatban, azonnal. – Douc-Douc bácsi – azt mondja, mintha mi se történt volna közöttünk –, figyeljen ide. Adja ide szépen a levelemet, és minden rendben van, akkor kibékülök.

– Maga kibékül?

– Igen. És meg is bocsátok, akarja?

És a részegek csodás ravaszságával és biztonságával máris odajött egészen a közelembe, szinte kezembe adván a nyakát. A mellével pedig, szokása szerint, rátámaszkodott a karomra.

– Nos, rendben van? – kérdezi megint.

–És maga ne bánjon velem olyan rosszul – teszi hozzá –, mert az nem szép magától. Igazán nem szép. Most is csak azért jöttem vissza, mert megsajnáltam magát, ezt vegye csak tudomásul. Vagy el se hiszi?

*