2.36.

S most még ezt a lekvárt is kipucolni… undok mesterség. Mint mikor a kiskutyát beledugják ugyanabba a latyakba, amelyet ő maga csinált. Rosszul is ment a dolog, de muszáj volt, s nemcsak a háziak miatt. A reggeli kávé ugyanis a szőnyegen, s holmi púderrel összekeveredve, s csupa cserép meg virágföld a lakás, minden ropogott a lábam alatt. S az ilyesmit utálom.

De még a csillárt is így-úgy vissza kellett tenni a helyére, körtéket keresni belé, s akkor hát én is mehettem odébb. De mentem is azonnal. S bár nem voltam valami vidám, de szomorú sem. Most már nem. Beletörődtem a dolgokba.

Csak mit tesz ilyenkor az ember, ha szabadnak érzi magát? Kocsiba ültem előbb, aztán meggondoltam a dolgot, és felhívtam Mrs. Cobbetet telefonon. A tilalma ellenére is, próbáljuk meg ez egyszer.

– Egyedül van a nagyságos asszony? – kérdeztem a szobalánytól. S minthogy igen, bemondtam hát a nevemet is. Illetve csak annyit, hogy a kapitány úr keresi, üzenje meg, fogadhat-e ma délután?

Csakhogy ebből semmi se lett. Mert a szobalány avval jött vissza, hogy az asszonya ma senkit se fogad. És ennyi volt az egész. Nem mondta, miért nem, vagy hogy mikor igen. Semmi többet. Letette a kagylót.

S erre mégse számítottam, nem is akartam elhinni magamnak. Hogy nem fogad? – Nyilván tévedés van a dologban. Mert minek is üzenne nékem ilyet?

Igaz, elhanyagoltam e hölgyet – illetve, hisz ő maga sem akarta már, hogy ennek folytatása legyen. Nem is úgy váltunk el a múltkor. De hogy ennyire haragudna?

– Lássuk hát, mi van emögött? – S már mentem is tovább a kocsival.

Ha egyszer ilyen vagyok, mit csináljak? Más kerüli a sérelmeket, én meg felidézem. Talán, mert nem szeretem a kétes helyzetet? Vagy nem is hiszek a fülemnek?

Tény az, hogy mindig kételkedve fogadom a sértést. Mert minek akarna megbántani valaki?

Egyszóval, felmentem hozzá, s beküldtem a névjegyemet. S akkor hát meg is kaptam, amit annyira kerestem.

Mert még a névjegyemet is visszaküldte. Hogy nagyon sajnálja, de nem érzi jól magát. És megint csak ennyi volt az egész.

Hogy még a gyomrom is beleremegett.

Leballagtam hát a lépcsőn, meglehetősen fura gondolatokat forgatva magamban. Mert mit kellene most tenni nekem? Összeverni ezt a lakást is? Az összes lakásokat a világon?

Könnyű undor futott át a tagjaimon. Mert van az úgy, meg lehet ám unni az embernek magamagát is. De még mennyire, a mindenit neki. Nincs az a háromnapos csömör, ahogy én jól voltam lakva magamtól.

Mert mi van énvelem? – S még Miss Borton is eszembe jutott. Mert hogy elbánnak velem ezek, egyik a másik után – nem különös? Nem bennem lesz akkor mégiscsak a hiba? – –

Egyszóval, van az úgy, hogy az ember az egész világnak nekimenne, hogy mindenkire haragszik, önmagát meg éppen nyakonütné. Vagyis a bőréből bújna ki a legszívesebben.

S mi a leghelyesebb ilyenkor? Ha lefekszik aludni. Magam is gondoltam rá. Bérelni egy szobát valami hotelban, altatót venni és lefeküdni.

Ehelyett felmentem egy pszichoanalitikushoz, másodszor az életben. Ezt különben már régebben kiszemeltem, s ez végre kedves ember volt legalább. Nem is bántam hát meg a dolgot. S annál kevésbé, mert itt láttam végre valami mást is, mint a Gregory Sanders meddő tételeit. A következő nevetséges kérdésekkel járultam eléje:

– Hogy van az, hogy én így csetlek-botlok e világon, mintha részeg volnék? Hogy semmiképp se tudom elrendezni ezt a nyavalyás kis életemet? Akármit csinálok, minden rossz. Semmit se tudok helyeselni, amit teszek, vagy amit mondok. Vagy evvel mások is így vannak?

A pszichoanalitikus nevetett.

– Még én magam is – felelte derűsen. – De hogy is lehetne másképp? Mikor ez a világ nem is úgy van megcsinálva, hogy elrendezni lehessen.

– Obzwar – tette aztán hozzá, és elmerengett egy kicsit. – Obzwar – mondta megint. Német ember volt az istenadta, s diót ropogtatott, mert, mint mondotta, le akar szokni a dohányzásról. Még erről is, de mit csináljunk? Ha egyszer ez a rend. Hogy mindenről le kell szokni a végén, amihez nagy nehezen hozzászokik az ember.

– Mért nem szökik meg? – kérdezte hirtelenül. – Ha valaki megteheti, az Isten áldja meg – kezdte értem tördelni a kezét. Hát nem szerencsés ember az ilyen, hogy van-e róla fogalmam? Hogy milyen kivételes helyzet az enyém? Hajóskapitánynak lenni, aki hátat fordíthat ennek az egész nyomorúságnak? Vagy muszáj mindig ugyanazt csinálni egy életen át? Ugyanazért az asszonyért nyavalyogni? – Nem megy, hát nem megy – mondotta keményen.

– Vigye el őket az ördög, valamennyit. – S mérgében még rá is gyújtott egy cigarettára. S ami a fő: az én ügyemben volt ennyire mérges. S ez mégiscsak szép volt tőle.

– Vagy hányszor akarja kitapasztalni ugyanazt? Hogy nem megy a dolog. Mikor akarja már elhinni magának?

S evvel már egészen levett a lábamról. Mert hisz erről volt szó bennem eddig is, amióta emlékezni tudok. Hogy semmit sem akartam elhinni magamnak. Például most is, épp most evvel a Mrs. Cobbettel, hogy megsértett-e csakugyan? Hát nem nevetséges? Vagy vegyük a feleségem esetét. Mert hányféleképp kellene már értésemre adnia, hogy nem szeret engem? Nem elég az, amit eddig mutatott? S én még mindig azon töröm a fejem, hogy szeret-e? Mintha ki kellene kóstolnom a mélyét mindannak a keserű kétségnek, amelyet magamban gyerekkorom óta hordok: hogy nem értem, és nem is ismerhetem ezt az életet egészen.

S akkor hát meg is vallottam neki, hogy magamnak is ez a tervem. Hogy hetek óta ezen töröm a fejem. Még azt se mondani senkinek: – Isten áldjon. S mint aki nem is élt, még a nevemet is letagadjuk, még azt se fogja tudni senki, vagyok-e még a világon?

S hogy ezért is jöttem ide. Mert azt akarom, hogy valaki tanúja legyen az életemnek, mielőtt elmegyek innen. Nincsen senkim. És nem is lesz többé, mert azt akarom.

– S hogy mit gondol, menni fog-e?

– Eltökéltség kérdése – felelte nyugodtan. – Én például megtenném, ha maga volnék, és ha az életembe kerül, akkor is megtenném.

– Meghaltam, ez az igazi elszántság – jelentette ki ez a pszichoanalitikus úr. – De mielőtt meghaltam volna, még egyszer erőre kaptam és elszaladtam. Még kaptam egy kis haladékot, még élhetek valahol egy kicsit, mint odavetődött idegen. És nem ez az igazi élet?

– És nem ebből áll különben is az egész? – kérdezte csupa diadallal. – Hogy újra meg újra haladékot kap az ember?

*