2-4.

 

Máskor viszont a hajnal úgy talált minket, hogy a feleségem ott állt az ágyam lábánál, s a kis véknyát fogta nevettében.

– Jaj, ne nevettessen – kezdett el könyörögni. Pikáns kis történeteket meséltem ugyanis arról, hogy milyen ügyetlen némelyik ember a nők dolgában.

S hogy egy megfordított Casanovát kellene már erről írni. Hogy mennyire nem hittem én a szememnek. Mert hisz magamról meséltem neki, mondani se kell. S kicsit persze elferdítve a dolgokat, még nevetségesebbnek mutatva magam, hadd mulasson az aranyos.

Hogy milyen mamlasz volt valamikor a férje. Már a lábamat nyomogatták az asztal alatt, s én még mindig azt hittem, hogy tévedés. S elmondtam például azt az esetemet, amikor egy parasztasszony nyulat kért tőlem a mezőn.

– Mit kért az asszony?

– Nyulat kért – mondtam én. – Persze, nem tudtam ezt mire vélni. Mert honnan vegyem én most ennek a nyulat?

– Jaj, ne mondja tovább, ne mondja tovább – búgott a feleségem. De én meséltem rendületlen. Elmondtam egy másikat is. Hogy hogy volt az, mikor én hegedülni tanítottam. Mármint fiatal koromban, mert az is megesett velem. Nem tudtam ugyan jól hegedülni, de nálunk ez sem akadály a vidéken.

Egyszóval, a tanítványom mamája remek asszony volt: fennkölt szellemű, hatalmas, úgy két és fél mázsa körüli, én viszont fiatal voltam és rendkívül sovány. Tehát a szememet se mertem felnyitni reá, pedig jó lett volna, mert nagyon megnyerte vonzalmamat, képzelni lehet. Mikor is egy nap behívat engem, hogy ő tanácskozni akar velem a fia dolgában.

Hát tanácskozzunk. Kora tavasz volt, ma is emlékszem rá, csupa fény a szobák, s én bizony kétszer is megrángattam a nyakkendőmet, mielőtt benyitottam. Odabent viszont még a lélegzetem is elállt az ijedelemtől. A tanítványom fennkölt mamája ugyanis az ágyban fogadott engem, mindenféle habokba merülve.

– Jaj, mit csinál maga velem? – sikított megint a feleségem. De hiába.

– Persze, még csak leülni se mertem egészen – meséltem neki –, az ember ilyenkor egy kis tiszteleti helyet hagy a háta megett. S előszedtem minden tudományom, ami volt és ami nem volt a gyereknevelésről, s már éppen azon tanakodtam, hogy a lélekvándorlás kérdését is ne keverjem-e bele, mikor azon veszem észre magam, hogy a gyönyörű hölgy kezdi szép lassan egyik lábát kidugni a paplan alól.

– Mármost mit jelent ez? – tűnődtem én. S még a francia forradalom is eszembe jutott. Hogy talán szabadgondolkodó vagy ilyesmi. Mert nem a felét, az egész lábát kidugta felém. S az annyira fehér volt…

– No, nézze csak, az istenért, ott kinn már hajnalodik – kezdett ekkor a feleségem búgva könyörögni, és odamutatott a szótlan ablakok felé. Mert épp akkor kelt fel a nap, aranyos fényességben emelkedett ki a ködökből. S bizony ez gyönyörű volt.

S itt álljunk meg egy szóra. Mert én úgy el voltam telve mindezzel – jöhet a halál, gondoltam én. Mert tomboltunk ám megint egész éjszaka, mint a tigrisek, majd szétszedtük egymást a fogainkkal, s utána ez a részeg nevetés. S utána még ez a hajnal is. Hát kell több ennél? Azt mondtam magamnak: nézd, milyen szép kis szeretőd van. Nem elég az? S nem volt szép ez az éjszaka is? Azt szerettem volna súgni a fülébe: hallod-e, van nekem még egy másik szeretőm is. Ez egyszer nekem, igen. Az még szebb, mint te vagy. Tudod-e, ki a másik szeretőm?

S szédítően jó lett volna megmondani neki.

*