2-4.
Máskor viszont a hajnal úgy
talált minket, hogy a feleségem ott állt az ágyam lábánál, s a kis véknyát
fogta nevettében.
– Jaj, ne nevettessen – kezdett el
könyörögni. Pikáns kis történeteket meséltem ugyanis arról, hogy milyen
ügyetlen némelyik ember a nők dolgában.
S hogy egy megfordított Casanovát kellene
már erről írni. Hogy mennyire nem hittem én a szememnek. Mert
hisz magamról meséltem neki, mondani se kell. S kicsit persze elferdítve a
dolgokat, még nevetségesebbnek mutatva magam, hadd mulasson az aranyos.
Hogy milyen mamlasz volt valamikor a
férje. Már a lábamat nyomogatták az asztal alatt, s én még mindig azt hittem,
hogy tévedés. S elmondtam például azt az esetemet, amikor egy parasztasszony
nyulat kért tőlem a mezőn.
– Mit kért az asszony?
– Nyulat kért – mondtam én. – Persze, nem
tudtam ezt mire vélni. Mert honnan vegyem én most ennek a nyulat?
– Jaj, ne mondja tovább, ne mondja tovább
– búgott a feleségem. De én meséltem rendületlen. Elmondtam egy másikat is.
Hogy hogy volt az, mikor én hegedülni tanítottam. Mármint fiatal koromban, mert
az is megesett velem. Nem tudtam ugyan jól hegedülni, de nálunk ez
sem akadály a vidéken.
Egyszóval, a tanítványom mamája remek
asszony volt: fennkölt szellemű, hatalmas, úgy két és fél mázsa körüli, én viszont
fiatal voltam és rendkívül sovány. Tehát a szememet se mertem felnyitni
reá, pedig jó lett volna, mert nagyon megnyerte vonzalmamat, képzelni lehet.
Mikor is egy nap behívat engem, hogy ő tanácskozni akar velem a fia dolgában.
Hát tanácskozzunk. Kora tavasz volt, ma
is emlékszem rá, csupa fény a szobák, s én bizony kétszer is megrángattam a
nyakkendőmet, mielőtt benyitottam. Odabent viszont még a lélegzetem is elállt
az ijedelemtől. A tanítványom fennkölt mamája ugyanis az ágyban fogadott engem,
mindenféle habokba merülve.
– Jaj, mit csinál maga velem? – sikított
megint a feleségem. De hiába.
– Persze, még csak leülni se mertem
egészen – meséltem neki –, az ember ilyenkor egy kis tiszteleti helyet hagy a
háta megett. S előszedtem minden tudományom, ami volt és ami nem volt a
gyereknevelésről, s már éppen azon tanakodtam, hogy a lélekvándorlás kérdését
is ne keverjem-e bele, mikor azon veszem észre magam, hogy a gyönyörű hölgy
kezdi szép lassan egyik lábát kidugni a paplan alól.
– Mármost mit jelent ez? – tűnődtem én. S
még a francia forradalom is eszembe jutott. Hogy talán szabadgondolkodó vagy
ilyesmi. Mert nem a felét, az egész lábát kidugta felém. S az annyira fehér
volt…
– No, nézze csak, az istenért, ott kinn
már hajnalodik – kezdett ekkor a feleségem búgva könyörögni, és odamutatott a
szótlan ablakok felé. Mert épp akkor kelt fel a nap, aranyos
fényességben emelkedett ki a ködökből. S bizony ez gyönyörű
volt.
S itt álljunk meg egy szóra. Mert én úgy
el voltam telve mindezzel – jöhet a halál, gondoltam én. Mert
tomboltunk ám megint egész éjszaka, mint a tigrisek, majd
szétszedtük egymást a fogainkkal, s utána ez a részeg nevetés. S utána még ez a hajnal is. Hát kell több
ennél? Azt mondtam magamnak: nézd, milyen szép kis szeretőd van. Nem elég az? S
nem volt szép ez az éjszaka is? Azt szerettem volna súgni a fülébe: hallod-e,
van nekem még egy másik szeretőm is. Ez egyszer nekem, igen. Az még szebb, mint
te vagy. Tudod-e, ki a másik szeretőm?
S szédítően jó lett volna megmondani
neki.
*