4.6.

A kávéház ablakában ez a felirat volt: – a nevükre ma is emlékszem: Los Vivienos és Carricada, spanyol zenebohócok, és külön nagy betűkkel: Dodofé. Csakhogy mindezeknek már se híre, se nyoma, a kávéház üres volt. Néhány gázlámpa pislákolt csak benne – igaz, hajnali háromra járt az idő. És fergeteges éjszaka volt, még mindig éjszaka, mert kinn teljes volt a sötétség.

Szép, téli vihar, mikor a feketeségben nagy fehér hópelyhek kavarognak álmatag örvényléssel, mint holmi kis angyal-gyerekek.

A megölt gyerekek – gondoltam én. Mert Isten tudja, mi minden járt a fejemben.

Épp akkor szálltam le a vonatról, s gondoltam, beülök ide, s itt várom meg a reggelt. Mindig szerettem az ilyen helyeket. A falakon papírrózsák, meg a tükrön, s minthogy a kályha tüze még vidáman lobogott, hát oda ültem. S a háttérben egy jókora kárpit, papírból az is, s rajta hattyúk ábrázolva valami tavon.

Csend volt ebben a helyiségben, csupa csend. Egyetlen pincér, az is álmos, de aztán élénkebb. Mikor megrendeltem a pezsgőt s hozzá a konyakot, akkor élénkebb.

De még a helyiség is mintha megmozdult volna szavaimtól. Egy kis figyelmet kezdtem érezni a levegőben. Illetve, nem is akkor. Mert nekem eleitől fogva az az érzésem volt, hogy a kárpit mögött van valaki. Vagy többen is esetleg, akik idefigyelnek. S íme, csakugyan.

Hogy jobban odanézek, hát van ám egy kis lyuk a kárpit szélén, s azon egy emberi szem csillogása volt egész határozottan kivehető. – No – gondoltam –, itt, úgy látszik, lesz végre valami. – Mert mi tagadás, úgy jártam eddig keresztül-kasul ezt a bűnös Franciaországot, mint a paradicsomi kertet. Tréfásan és gondtalanul. S hiába voltak mindenféle hírek. – Egy idegen tanár úr nyomtalanul eltűnt. – Oda se neki – gondoltam én –, biztosan nem volt százkilós a nyomatéka. – Egy egyiptomi hölgyet a vasúton agyonütöttek. – Szegény! – gondoltam én – meghalt örömtelenül. – Meg ilyeneket.

De most mégiscsak meghökkentem. Mert fura volt ám ez az egy szem abban a lyukban. S nekem sok pénz volt éppen a zsebemben. S máris, mintha kifeszített idegeimen járnának a pillanatok, fura kötéltáncosok módján, olyan volt nekem ez a kis idő. Mikor is mindez elmúlt, feloldódott valami csodában.

Előjött ugyanis egy fiatalember valahonnan, egy rendkívüli fiatalember. Mert tiszta selyemben volt, s annyira fehér, alig mertem odanézni. Olyan síkos és fényes volt a trikója. S ez volt Dodofé.

Különben rendes kis alak. Szerény kis pofaszakálla, s arcán az öröm rózsái virultak. És szerény ő maga is, igazán az – nagyon finoman odaköszönt, még meg is hajolt a pezsgőre tekintve. Aztán nyújtózott, körüljárt egy kicsit, majd kinézett a havazásba, mint az olyan ember, aki éppen aludt valami sarokban. Végül is egész egyszerűen megkérdezte, hogy hol a Lizzy? Nem tőlem, a pincértől.

– Lizzy – kiáltotta vidáman.

S akkor hát le is tettem a poharamat.

Mert mindez olyan volt nekem, mint a jelenés. E férfi selyemben, a papírvirágok és minden egyéb, s odakinn e furcsa vihar…

– Hát ide jutott? – gondoltam én. – Lehet az, hogy ide jutott? De mit is mondhatok én arról, hogy mire képes az emberi szív, egyetlen szó hatása alatt. Azt mondták: – Lizzy.

– És én is azt mondtam valaha: – Lizzy. –Nem is oly rég, mintha tegnap lett volna. Azóta se mondtam ki ezt a nevet.

S oly ritka név is, azóta se hallottam soha sehol. Ó, hát idejutott? –

Nem hittem volna. Pedig sok mindent elképzeltem róla magamban. De hogy ezt csinálja majd Spanyolországban, s ez az út majd ide vezet?

– Mert hiszen színésznő akart ő lenni, mindig is az akart lenni: színésznő. – –

Egyszóval, nekem az a képtelen érzésem volt, hogy ő is itt van velem ebben a helyiségben. S ez már nem is érzés volt, több annál, szinte tudás. Mert olyan ez, mint a forgatag. Az életemet mertem volna rátenni, hogy ez így van. S hogy egész közel van hozzám, alig pár lépésnyire tőlem.

– Persze hogy itt van, sőt látott is az előbb. Persze hogy látott. Hiszen ő volt az, aki kilesett rám. Ezért is nem mer előbújni a lyukból.

– Fizetek – kiáltottam a pincérnek. Mikor is minden vérem a szívembe tolult.

– Megvárom – határoztam el hirtelenül.

– Mert minek így elmenekülni? Mert hátha ez van rendelve felőlünk. Hogy addig járjuk külön-külön a világot, míg a földnek ezen meg ezen a pontján, s épp ebben a lebujban összehoz a véletlen? Akkor minek így elmenekülni? Mért ne találkozhatnánk egy kis időre?

Vagy mért ne láthatnám egy pillanatig? – –

De mondom, nem tudok én fogalmat adni a nyomásról, amely a szívemen volt. Sem a rettenetes és bús vágyakozásról. Amely aztán mindenféle alakot öltött. Retteneteset is. Legyünk teljesen őszinték.

Egy kis rövid hajnali kalandra gondoltam én, és éppen avval a személlyel, akit valamikor annyira szerettem. Gyalázatos és érdekes érzés volt. Mert az ürességet akartam, lélek és tartalom nélkül a gyönyört, vele, mintha sohase láttam volna. S ettől dobogott úgy a szívem.

De aztán ez is elmúlt. Előkerült ugyanis ez a Lizzy, úgy látszik, ő is aludt valahol, mert álmos volt. Lomha, kövér nő, zilált és csupa kóc. S mindjárt fekete köpenyt is borított az urára – déli származású nép, fáztak ebben a havazásban. S akkor hát el is múlt rólam a jelenés.

*