2.46.

A rumivást pedig nem jól értem – beszéltem magam elé. – Ön semmihez sem ért – volt a felelet.

– Jó, jó – mondtam én. – Nem kell olyan szigorúnak lenni. Úgy látszik, csakugyan nem vagyok emberismerő. De baj az? Vannak ilyenek is. Viszont ez hagyja is, hogy félreértsék, hisz ez olyan…

– Nem olyan – felelték a kerekek.

– De bizony. Most már tudom, hogy olyan…

– Azt kell érteni hozzá. Egy hangszerhez érteni kell – mondta valaki. S ez már olyan természetű megjegyzés volt, mintha Gregory Sanders mondaná. Még a hangját is hallani véltem. Úgy látszik, egész éjszaka vele vitáztam.

És így tovább, egyik pillanattól a másikig, a vonat zakatolása szerint. Útban voltam ugyanis Bruges felé.

Elég nyugtalan utazás volt. Ez egyszer megint csupa láz. Mert egyébbel se foglalkoztam, csak a múltammal. S mondhatom, elég szégyenletes volt a sorozat.

Mert hogy gondoljak én most vissza magamra? Mindazok után, amiket elkövettem ellene. S vele.

Mert eszembe jutott ám a nikotin is. S ez volt a legszégyenteljesebb.

– No, látod, ugye? – mondhatná most Gregory Sanders.

Az én feleségem tehát egy angyali lény? Igen? Nem? Szó sincs róla, nem áltattam magam többé semmivel. Azt is tudtam, hogy nem fogom őt megesketni soha, sem a múltja, sem a titkai felől… Mert hogy mi van az emberi szívben, a mélyén? Ebben se hazudjunk. Csakis a tengerfenék lassú mászkálói volnának a jó tükörképei e sötétnek.

De hogy a régi hasonlatot se feledjük: én megint csak és századszor is ugyanazon viharok elébe megyek – még ezt is átgondoltam újra. Vagyis tiszta volt az én fejem, s elég józanul is ítéltem meg a dolgaimat. Nem mondhatom, hogy bármit is kiszépítettem volna magamnak.

Viszont, hogy meg akart volna valaha is ölni? – ez mégiscsak ostobaság volt. Kínos ostobaság. Ő, aki most heteken át virrasztott a betegágyamnál? – ezt már mégse tudtam megérteni sehogy. Hogy ez én voltam. Hogy képes voltam ilyet feltételezni róla, s alig néhány hónap előtt. Hogy ő is nikotint akar belefőzni a teámba?

Hát ilyen érzéketlen ember vagyok én?

S ez aztán egész úton így ment. Mert, úgy látszik, csakugyan érzéketlen lehetek. Ha semmivel se törődöm. Vegyük ezt:

Neki gyereke van, s én tudok erről. Megtalálom a fényképét, megállapítom, hogy ez így van, valószínűleg így, aztán nyugodtan, elteszem a képet, s nem gondolok vele többé. Lerázom magamról az egészet.

Illetve, hisz ez is még hagyján, mondjuk, vagy meg lehet érteni legalább. Csak mit követelek én ettől az asszonytól? Mert nézzük csak, milyen az ő helyzete nálam, vizsgáljuk meg ezt is egy kicsit, ne csak mindig a magamét. Ő itt van, a gyereke meg ott – Isten tudja hol, egy szegény kisgyerek egyedül. S erre ő itt vigadjon velem, vagy mit akarok? Hogy folyton mosolyogjon, mikor nincs is lelke? Mikor ott időzik valahol a lelke – mutassa boldognak magát, szolgálja ki a szeszélyeimet?

S ez eddig eszembe se jutott?

S attól fogva fel-le nyargalásztam egész éjszaka egy szállodai szobában, mert majd megbolondultam egy felfedezésemtől.

– Mert hátha ezért ilyen kiszámíthatatlan ez az asszony? Mert fél tőlem. Mert Isten tudja, mit képzel, milyen rettenetes ember vagyok én, ha ezt megtudnám róla, mennyire haragudnék. Egyszóval, idegenkedik, iszonyodik, ami természetes is, ha egyszer a legfontosabb titkát, éppen ezt nem meri megvallani nekem.

– Ezért is lop hát a szegény – villant az eszembe, s megálltam ebben az idegenségben. – Őszintén szólva, ma már csodálom is ezt a kitartást.

Mert nem olyan voltam-e, mint valami kutató? Hogy hajlandó voltam újra meg újra mindent felmérni, elölről kezdeni az egészet. Mert hisz akkor minden ezért volt: a kalapja nem került két guineába, a rablótámadások, a poste-restante levelezés, minden egyéb: a kettősség, a rejtélyesség, a fekvés és szaladgálás meg a gyakori levertségek – minden ezért volt. Mert gyereke van. S csoda-e tehát, ha meggyűlölt? Mikor nem volt pénze a gyereke számára?

S hogy még teljesebb legyen a gondolatom: e két távoli dolog, a rumivás meg a gyerek ügye épp akkor ért össze a fejemben, mikor kora reggel becsengettem De Vries úr villája kapuján, Bruges villanegyedében.

Akkor hát a gyerek miatt volt a rumivás is – gondoltam magamban véglegesen. És egész felüdülve. Különben is gyönyörűen sütött a kora tavaszi nap.

*