3.3.

Nem is az első sorban, a keresztbe rakott székek egyikén, amelyeknek proszcénium a neve. Rizsporos paróka volt a fején, és lornyon a kezében. Egy kicsit persze idegenszerű volt így, nem is mindjárt akartam elhinni, hogy ez ő. – Nem álom ez? – csodálkoztam én. (S bizony van úgy, hogy ma se tudom biztosan, nem az volt-e csakugyan.)

Pedig ő volt. Mert elkezdte a száját nyalogatni, s most már biztos voltam a dolgomban. Lassan mentem hát előre a fal mellett, s akkor bizony tanúja lettem, mint tudnak tágulni ezek a szemek.

Egy pillanatban ugyanis odanézett, s fel is emelte nyomban a lornyont. S akkor lettek oly nagyok az üveg alatt.

Nyilván rémületében, mikor a tekintetünk összeért. Úgy látszik, azt gondolta magában: hogy hasonlít ez a férjemhez. Szó sincs róla, nagy szívdobbanás lehetett. De aztán megnyugodott.

(Különben, most jut csak eszembe, mialatt ezt leírom, hogy hogy is volt ez valószínűleg? Hogy mért is nem jött ő le a nagyterembe, mért csak ide? Mert rossz sejtelmei voltak – biztos vagyok ebben, ez a tekintet nem hagy kétséget efelől.)

Csak utóbb azt gondolta valószínűleg: – ez mégsem a férjem. Egyszóval, nem ismert meg, ezt is láttam azonnal, mert megint a száját nyalogatta. Mindez pedig pontosan olyan volt, mint valami rossz álom. Mert ugyane pillanatban sötétült el a tér is, kezdődött egy új szám, én tehát kiléptem az oldalajtón. S otthagytam ezt is, az egészet.

S megint ácsorogtam egy kicsit a kertben. S megint hallani véltem ugyanazt a hívogatást.

– Köpülyöztetni kéne magam – állapítottam meg az utcán –, mert ez sem egyéb, mint vértolulás. – S azok a könnyű kis képek jártak elém – napos fedélzet, nagy szélcsend és boldog unalom, igazi csend… csak egy kis csobogás itt meg ott, olykor dobogások… s mikor az öreg matrózok egymásnak rakták fel a köpüket az egyenlítői nagy nap alatt, a fedélzeten, az árnyékban. Akkor én még fiatal voltam.

– Húsz köpöly kell nekem, ha itt a tavasz – mondották ezek az öregek, rézgombbal a fülükben. S ki tudja, nem volt-e igazuk? Mert egész jól tartották magukat. És nem az is bölcs dolog-e, ha kifúratja az ember a fülét? Minthogy kifürkészhetetlen a természet és áthatolhatatlan az emberi lény. – Igen, kifürkészhetetlen és áthatolhatatlan – bólintottam magam elé. – Csakugyan olyan, amilyen.

Egyebekben pedig nem éreztem semmi különöset, még most sem. De nem is igen gondolkodtam, vagy alig – csupa képekben talán, ahogy az állatokról képzeli el az ember. Szó, ami szó, hagytam végre pihenni meg lézengeni magam. A szívemet is, magamat is.

Igaz, a mázsamester is eszembe jutott, csak aztán elvertem őt magamtól, éppúgy, mint Gregory Sanderst s a még bölcsebb pszichoanalitikus urat, egyszóval, ahányan voltak, valamennyit. Mert utáltam.

Mert nem kellett nekem többé senki sem. Undorodtam tőlük, hogy még a gyomrom is beleremegett. Az egyiknek az engedékenységétől, a másiknak a szigorától.

Ó, ezek a barmok. Aki mind magyarázni akarta nekem a saját életemet. Most aztán tartanék nekik egy kis előadást – s hogy miről? Elcsodálkoznának az urak. És abba is hagynák a nagy hadarást, kezeskedem érte.

Mert végtelen vágyam volt, hogy bebizonyítsam nekik, milyen ostobák. Mikor a saját indulataikat akarják beletessékelni egy másik ember agyvelejébe.

És így: egyik semmiből a másikba. Az ilyesmi jólesik az embernek. Órákig jártam a várost, mindenféle párbeszédekbe bonyolódva.

Még és még. – Úgy határoztam, hogy járok még egy ideig, mert nagyon jólesett most a levegő, aztán kocsiba ülök, s igyekszem a Brightonban aludni egy kicsit, mielőtt bármibe belefognék. Vigyázni kell most a testi erőmre. Én különben se vagyok még Londonban, én Bruges-ben vagyok. Gondoltam: megpróbálom mindenesetre, s a Brighton irányába megyek, csak ez is ostobaság volt. Mert hogy lehessen tájékozódni egy ekkora városban? Különben is fordult az idő: megint köd terjengett az utakon. Egy nagy tér közelébe kerültem.

S akkor már jó ideje követett engem egy autó. Régen észrevettem, csak nem vettem róla tudomást.

– Kebsze, kebsze – kínálta magát a sofőr régimódi beszéddel, vagyis, hogy: cab, sir… Hogy üljek be a kocsijába. Mintha tudná, hogy úgyis az a szándékom. S lassan hajtott, egyre mögöttem. A lámpái fényvetületeire ma is emlékszem, mikor kiváltak a ködökből, s hogy mint vetődtek közvetlen a lábam elé, ha befordultam valahova. Kezdett bosszantani ez is. Mert túl sokáig tartott a mulatság.

Mit akar ez a fickó? – gondoltam magamban, és megálltam a járdán. S úgy látszik, ugyanakkor unhatta meg ő is a dolgot. Mert ő is megállt, közvetlen mellettem, a gyalogút szélén.

– Kebsze – mondja még egyszer, miközben látom ám, hogy nagyon csillognak felém a kocsiból az apró szemei. S hogy jobban odanézek, hát revolver is van a kezében. És az is csillog. Csupa csillogás volt az egész.

No – gondoltam –, épp jókor. Olcsón azért nem úszod meg.

– Mit parancsol uraságod? Your worship – kérdeztem az öregtől. Mert öregember volt, ezt is látni lehetett.

– Mivel szolgálhatok? – kérdeztem újból.

S ő máris elkövette azt az ostobaságot, hogy kilépett a kocsiból. Nagy ostobaság volt. Mert ha benne marad, ugyan mit tehettem volna vele? Rajtam a revolver, azt kellett volna tennem, amit akar. De így? Máris az az érzésem volt, hogy megpróbálok én még valamit.

– Egy kis pénzt, uram – mondta ő meglehetős barátságosan, s egy kis mélabú is volt a szemében. A szegénynek. Újonc lehetett. Némelyik úgy tesz, mintha fenyegetne, pedig fél. S ez az újonc. Viszont az ilyen kezekben gyorsabban is sül el a revolver.

Vigyázni kellett hát minden mozdulatomra.

– Hands up – jutott eszébe ez a régimódi fogás is.

– Mennyit? – kérdezem én.

– Az egészet – feleli szigorúan. Most már szigorú volt.

Hiszen sokfelé jártam én, ezt mondani se kell, éjszakai kikötőkben és olyan lebujokban, ahol nagy a sápadtság, s ahol, mint mondani szokás, szinte megáll a levegőben a kés. Még szerettem is az ilyen helyeket. Már vízbe is ugrottam egyszer bizonyos jószívű legények elől Bremerhaven kikötőjében, s épp a kiszállásom után. De minek e felsorolás? Palermóban egy utcai híd alatt olyat sújtottam egyszer valaki felé a sötétbe, hogy hallottam a csontja ropogását. S hogy a vége mi lett, sose tudtam meg, de nem is érdekelt. Mentem rögtön odébb. Szóval, eddig még sose volt baj, még mindig megúsztam az ilyet. De most baj volt. Nagy baj ez egyszer. Mert azt éreztem, hogy remeg a lábam.

– A keservét, én megöregedtem – ez a gondolat járt a fejemben, mialatt kiszedte az órámat, a tárcámat, még a töltőtollamat is elszedte a bitang. Majd egész közel hajolt az arcomhoz, belenyúlt az ingem alá is, igaz, ezt már a saját utasításomra, magam mondtam meg neki, hogy ne sokat kotorásszon, ne töltsük ostobasággal az időt. (Én ugyanis az ingem belső részére is varratok zsebet, s ha sok pénz van nálam, odateszem. S most majd mindenemet elvittem az útra, mert hátha szükségem lesz rá üzletileg Bruges-ben, ezt sose tudni előre.)

Megmondtam hát neki, hogy ott van a pénzem.

– Most pedig már semmi pénzem se lesz? – futott végig a belsőrészemen a hideg. – A teremtésit ennek a világnak – épp most? – Hisz egy vasam se marad, akkor mit csinálok holnap? Mozdulni se tudok. Vagy szaladgáljak előbb ide-oda pénzért – kitől fogok én kérni?

S máris a fejemben volt minden vérem, hogy majdnem nekimentem puszta kézzel a revolvere csövének. – –

Nagy tér volt a hátam megett, előttem kocsiút – egy park szélén álltunk, valahol Kensingtonban lehettünk (mint azt másnap meg is állapítottam ) –, s az a fajta szürkület volt, mikor a lámpa már nem világít, de a napnak sincs még ereje. És mégis, sok mindent megértem e pillanatok alatt, egész vonulásokat véltem látni a köd mögött, nem is messzire tőlünk – éjjeli munkából hazatérőket, hajnali kifutókat, egy asszony szaladt valaki után, egy biciklista meg épp ott ment el az orrom előtt – de ne adj Isten, senki sem akart odanézni. Igazán nem láttak volna? Különben, még jobb is talán, hogy így történt. Vannak állapotok, mikor még jobb is, ha gyötrik az embert. Ha elterelik attól, ami az igazi nyomorúsága.

Beszélgetni kezdtem vele, ez is csupa nevetség. Viszont undok is ez így, tehetetlenül ott állni, amint a barom, magasra emelve a kezem. Vagy el is akartam terelni a figyelmét?

– Hová való maga? – kérdeztem tőle. S ami még csodálatosabb, még meg is mondta, hova való.

– Shetterland – feleli egyetlen szóval.

– S mi volt maga azelőtt? – (Rendkívül ostoba kérdés.)

– Shut up – feleli erre. És igaza volt. Hogy fogjam be a pofámat. Erre már dühbe gurultam. – Ej, az anyádat – mondtam neki –, ne vedd el a sálamat is, mert hideg van. Nem látod, milyen vékony a köpenyem?

Csakhogy neki kellett ez is: a sálam, de még a szivarjaimat is elvette, a kampómat pedig eldobta, messzire ki a gyepre. S evvel készen is voltunk. – No végre – gondoltam én.

Lassan hátrálni kezdett a kocsija felé, folyton figyelve a szemeimet. S ez már végzetes hiba volt.

Mert én nem a szemét figyeltem, hanem a revolvere csövét. Azt néztem, ingadozik-e? S csakugyan. Már az első lépésnél lebillent egy kicsit, s ezt nyilván érezte ő maga is, mert nyomban kijavította. Csak túlságosan, ez volt az ostobasága, s ami a fő: kicsit oldalt. Viszont nékem ez a pillanat is elég volt. Mert máris rajta voltam. A fején.

Ez egy jóféle, különleges ugrás – a francia matrózok Ferenc bácsinak nevezik, sokat próbáltam valamikor, s meglepetésemre, most is remekül sikerült. Abból áll, hogy az ember úgy ugrik rá a másikra, mintha leesne rá az emeletről. S méghozzá pillanat alatt, úgyszólván térdhajlítás nélkül, nagyrészt a talpak izmaival.

S mármost el kell képzelni: én száz kiló vagyok. S ha még egy megfelelőt ordít is az ember… S én ordítani tudok. Szegény úgy megijedt, még a revolverét is elsütötte rémületében.

Csak persze, hiába, mert félrecsaptam közben a kezét… S a többi már nem is érdekes, inkább szomorú.

A fejét az állammal hátraszorítottam, s csak egyet ütöttem, mert ez a szokásom. És, jaj – bizony, megint hallottam ugyanazt a sajátságos recsegést. A tarkóján. Úgy látszik, eltörtem a csigolyáját, mert ott halt meg a szemem előtt. S ami még ma is elszomorít, még akkor sem éreztem én semmi különöset.

– Mégse vagyok hát olyan öreg – gondoltam magamban. S ennyi volt az egész.

– Ilyet se csináltam már jó ideje – csóváltam kicsit a fejem, mikor lehajoltam hozzá s láttam, hogy máris megjelent a piros pántlika: hogy szivárogni kezd a vér a szája szögletein.

*