2.15.

Milyen édes vagy így részegen – kacagott rajtam a feleségem, és nem győzött biztatni, hogy meséljek neki még, hol voltam, hogy mulattam, mit csináltam az éjjel. És még, és még, holott ömlött belőlem úgyis a szó…

Ám egy furcsa ravaszságot is tapasztaltam ugyanekkor magamon. S ez azért nevezetes, mert nagyon jólesett nekem ez a ravaszság, szinte jobban, mint a becsület.

– Így kellene bizony élni – mondtam én magamnak –, mert így talán lehet is.

Még részegebbnek tettettem ugyanis magam. S minthogy ilyenkor felelőtlenül lehet locsogni, azt tettem tehát, éberen figyelve mind e közben szavaim hatását gömbölyded, pici feleségemen.

Olyan volt, mint a gubanc.

Összekuporodva feküdt a rózsaszínű díványon, kék pizsamában, könyvek és cigarettacsutakok közt, mintha ő is átzüllötte volna ezt az éjszakát. S mondom, akár a gubanc, mint egy kék színű gombolyag, amelyet megtépáztak a macskák.

És ennyi az egész? – kérdeztem én. – Ezt szeretem? – S mondhatom, nem győztem csodálkozni magamon az éjszaka hatalmas tüneményei után. Hogy ezt szeretem. De valami nyomás is volt ugyanakkor a szívemen, amely arról szólt, hogy hiába kalandozom én, igaza van Miss Bortonnak, ettől a semmiségtől úgyse tudok én már megszabadulni.

S e megállapítás oly tisztán és ünnepien állott előttem e csendben: – a részegség ünnepi csendjében, s ebben a különös reggeli fényben – mert felhúztam a redőnyöket is, s csupa fénnyel telt meg a szoba…, hogy szinte hallani véltem a hangomat, amint összevissza beszélek. Mintha nem is én volnék.

Elmeséltem neki a két nővel való kalandomat, mégpedig a következő változatokban:

Hogy két milliomosnő, akikkel Kodor ügyeivel kapcsolatosan kerültem össze az éjjel – s nevüket nem jegyeztem meg, most se tudom, kicsodák, nyilván valami szabadon kóválygó lebernyeges keselyűk – mondtam én –, de szépek, mint az álom madarai, esküszöm erre – s itt esküre emeltem a kezem –, az egyik molett madár, a másiknak a dereka olyan íves, mint a hegedűé…(E szónál roppantul kacagott a feleségem – maga költő, maga költő – sikította. – Madár és hegedű – sikította –, maga édes! – Minthogy ezek a franciák pontosak ám.) – És ez a két különleges madár, esküszöm... (s itt újra esküre emeltem az ujjam) – mind a kettő megkérte a kezemet az éjjel – meséltem neki szomorúan.

– Vagyis, én most már mindenkit meghódítok ám, mert hódító ember lettem, vegye tudomásul – tettem hozzá néminemű mosolyok közt.

A feleségem persze majd legurult a díványról.

– Te édes, te cukros – jajongott, és a kis véknyát fogta megint. – Jaj, az oldalam – kiáltott fel hirtelenül, s az arca eltorzult. Mert a derekával csakugyan volt egy kis állandó baja néki, semmi lényeges, ischiasféle vagy ilyesmi – s mihelyt neki baja volt, annak mindjárt én voltam az oka.

– Fáj – mondta most is szemrehányón, és befordult a fal felé. Még az arcát is eltakarta előlem.

Elhallgattam tehát, s dülöngélve kezdtem el vetköződni a csendben. Egyszer csak hallom:

– Hogy volt az? – És hallom ám, hogy kuncog a takarója mögött. Erre hát újra nekikezdtem.

Elmondtam neki kétségeimet, mikor az egyik lábacska véletlenül megnyomogatta kicsit a lábamat az asztal alatt (persze, kiszépítettem a dolgot), majdnem ugyanakkor pedig valami kezecske is meghuzigálta a kabátom szárnyát – meséltem én –, mint valami gonosz kis szellemasszonyok az erdőn.

– És maga? – kérdezi pislogva.

– Én hát följebb szorítottam kicsit a cipőmet, ami természetes is… Ez csak természetes, igazán.

– Jaj, minek nevezzem, minek nevezzem, imádom – visított a feleségem. (Minthogy a szerelem úgy érdekelte őt – mindennél jobban, s persze minden, ami körülötte tenyészik.) Hát erre folytattam. Elmondtam, hogy mind a ketten feketében voltak (Kodort persze kihagytam a dologból – mármint hogy az ő szeretője az egyik –, minden ilyesmit), majd így szőttem-fontam tovább szavaim fonalát, egyre nagyobb részegségre serkentve magamat:

– Viszont, mit csinálhatok kettővel egyszerre, nem igaz? S mintegy tanúságul hívtam az egeket. – Hogy vegyek el egyszerre kettőt feleségül?

– Jaj Istenem. Hát muszáj mindjárt elvenni? – esedezett a feleségem.

– De mikor akarták.

– Hogyhogy akarták? Hogy elvegye őket?

– Ha mondom. Úri szavamat adom. Vagy mégse hiszi? A szavam csak megér még valamit…

S itt elhallgattam.

– Hát nem mondta nekik, hogy nős ember, hogy van már felesége?

– Hogyne mondtam volna.

– És azok?

– Mi az nekik? Amerikában könnyen megy az ilyesmi. (Úgy forgattam a dolgot, hogy amerikaiak voltak.) Biztosan azt gondolták, ha van is már egy feleségem, otthagyhatom a kedvükért. ..

Ezt így kimondtam. S itt álljunk is meg, mert itt nagyot fordult az élet. Elég nagy csend is támadt a szobában e szavak után.

A feleségem ugyanis felült a díványon, felkönyökölt. S előbb rágyújtott, mélyen szívta be a füstöt, azután így szólt:

– Egyszóval, megint sikered volt, gratulálok. – És nevetett, könnyedén, alig észrevehetőn. Majd elábrándozva, tűnődve:

– Milyen érdekes, épp tegnap kérték meg az én kezemet is. Mondom, ezt csak úgy mellékesen vetette oda, mint aki tűnődik. Viszont hozzátette ezt a különös szócskát is:

– Elenged?

*