2.9.

Hogy tán éppen a feleségem gondol most ugyanerre. Hogy milyen jó volna megszabadulni. Mármint tőlem. Ez a gondolatom támadt. S a következő könnyű jelekből:

Kezdték az efféle történetek nagyon érdekelni. A bűnügyi hírek az újságokban, meg ilyesmi. S mondhatni, elég feltűnően, még kihívón is, ez most jut csak eszembe. Mert fel is olvasott egyet-egyet, sőt, legutóbb egy elég érdekeset is. Ez éppen tegnap történt.

Két unokanővér élt valahol együtt, az egyik még elég fiatal, a másik öreg, s a fiatal nagyon unta már az öregebbet, mert se nyugta tőle, se maradása. Szerelmes volt ugyanis. Nem sokat okoskodott tehát, megölte a kis öreget, a nagynénjét, méghozzá nagyon ügyesen, mert nikotinnal. Nem is derült volna ki soha, ha ő maga el nem árulja magát. Mert attól fogva már nem volt olyan ügyes. Hogy mit szólok a dologhoz?

Mit szóltam volna?

– Hát nikotinnal ilyen könnyű megölni valakit?

– Mit tudom én? Próbálja meg. – Eleinte oda se figyeltem. Csak aztán kezdett mind érdekesebben kialakulni a dolog.

– Szegény! – mondta rá a feleségem. S én azt hittem, az öregebbet érti, mert hisz azt ölték meg. De nem. Ő a fiatalt sajnálta, hogy így elárulta magát, sőt védte is. De mindjárt egy kis előadást is tartott nekem azokról, akik voltaképp már fölöslegesek itt. Vagyis azokról a szemtelen és erőszakos hatalmakról, ahogy kifejezte magát, akiknek már semmi hasznuk és mégis itt vannak. Úgy látszik, csak azért, hogy gyötörjék a környezetüket.

– Tudja mit? Nemcsak hogy megértem a fiatalabbat, de tökéletesen igazat is adok neki – jelentette ki a feleségem. – Aki már csak terhére van a többinek, az tanulja meg, mi a szerénység, és pusztuljon az útból. És ezt fogom mondani magamnak is, mihelyt ilyen helyzetbe kerülök. Hagyj legalább másokat élni, ha már a magad életével nem tudsz mit csinálni, ezt fogom parancsolni magamnak.

Mármost én volnék itt a fölösleges hatalom? – erre csak nem gondolhat az ember. Nem voltam én még olyan öreg. Tehát még mosolyogtam is a dolgon. Mert egyvalamit nem győztem benne csodálni, hogy milyen remekül tud gondolkodni ez az asszony. Nemhiába szereti a filozófiát. Mert nemcsak hogy elfogulatlanul, de micsoda szenvedéllyel, mintha mindaz a személyes ügye volna, amit átgondol. Mert annyira átéli. Furcsa teremtmény.

– Nagyon rendben van – mondtam én. – Saját magával valóban tehet, amit akar. No de másokkal? Mert azt csak nem akarja elhitetni velem, hogy maga mindig tudja, ki a fölösleges itt?

– Eh, ugyan – feleli legyintve, s máris belefáradva. – Hogy azt igenis tudni lehet.

S én ebbe belenyugodtam. Mert hátha igaza van. Elég bizonytalan vagyok én úgyis, és minden dolgomban, megint csak azt mondtam hát magamnak, amit annyiszor: hogy ez az ő nagy előnye fölöttem. Az ösztönössége. Mert innen a biztonsága. S ezért olyan eredeti ő, s olyan friss a szelleme mindig. Mert nincs agyonterhelve egy ósdi és magába merült világ hagyományaival, mint én voltam minden időmben.

S mármost ez volt-e nagyobb ostobaság, hogy eszembe se jutott magamra vonatkoztatnom e vitát, vagy az, hogy másnap igen, ma se tudom. De nem is tudhatom. Minél rosszabb a lelkiismerete valakinek, annál sötétebb a képzelete. Márpedig én épp elég bűntudatos voltam akkoriban, másnap tehát sok minden jutott erről eszembe a kalaposnénál s utána, mikor hazaballagtam az utcán.

– Fölösleges hatalom? – beszéltem magam elé. S szinte kivilágosodott előttem az utca is a saját szavaimtól.

– Szóval szerényebb legyek ezentúl, azt követeli tőlem ez a hölgy. Mert fölösleges vagyok itt. Mert útjában vagyok valakinek, aki élni akar. Hát nem elég pontos ez a beszéd?

– S nem remekül magyarázza meg, amit sehogy se tudtam megérteni eddig, hogy mért élünk mi úgy, mint akik véletlenül csöppentek egymás mellé valami tanyán. Csupa mézes-mázos édességbe merülve. Hogy szinte kivert az izzadság is, olyan undor fogott el megint az egésztől.

– De mért akarna tőlem szabadulni? – próbáltam vitatkozni magammal. – Épp most? Mikor folyton heverész, van ennek értelme? Hogyne volna. Biztosan, mert szeret valakit, vagy akarna szeretni. S hogy kit? Akárkit. S ilyen hamar a párizsi csalódások után?

– Mért ne? Mindenkinek sietős az ilyesmi. Még egy kicsit szeretni, hamar. Hát nem én is így vagyok evvel?

– S nem én is megfenyegettem a mázsamesterrel, ha el akarna hagyni? S most ő is megfenyeget, ha nem akarom elengedni. Ez most a felelete.

Hogy szinte felkiáltottam a meglepetéstől.

S mármost, nehogy félreértsen itt valaki. Nehogy azt képzelje, hogy nyavalyatörős vagyok, csupa reszketés az életemért, olyan ember, akinek folyton rémlátásai vannak. Szó sincs erről, más itt az eset, de nem is olyan a mi vérünk. S ha már idejutottam, hadd beszélek egyszer erről is, az életről meg a halálról. Hogy hogy állunk mi evvel, a mi fajtánk.

Mi nem vagyunk ijedősek, mi nem sokat vesződünk a halállal. Már azért sem, mert nem sokra tartjuk ezt az életet. Az én kedves apám halála előtt egy félórával így fejezte ki magát:

– Unom én ezt, de nagyon. – S az újságját letette kezéből. De még helyesbítette is a saját szavait. – Unlak én benneteket – mondta pragmatikusan. S röviddel utóbb kegyesen elhunyt.

Mert ilyenek vagyunk mi valahányan. Mi nem szeretünk élni, mi pesszimisták vagyunk, hadd írom ezt is ide, s evvel a szóval, hogy pesszimista vagyok, ha nem is olyan értelemben, ahogy a bölcsészek. Sokkal egyszerűbben.

– Láttál már malacot? – kérdezte tőlem egyszer ugyancsak az apám. – No? Puha kis jószág, s kézbeveszik idegenek, akik meg akarják enni, persze hogy visít akkor. És ez a te dolgod is a földön – biztatott engem nagyon barátságosan az öregúr.

Igen, ez az én dolgom, és ez az én lelkemnek a dolga. Mert hogy az embernek nem jó itt, abban én sohase kételkedtem. Nemcsak a véleményem ez, a véremben van ez a vélemény. Hogy keserves tréfa ez a világ, s hogy embernek lenni gyalázat. Mert visszaélés van itt az ember lelkével, amely adatott néki, mert becsapták itt és hitegették, ígértek neki mindenfélét. Hogy is kell ezt kifejezni? A léte fontosságát, sőt, az örökkévalóság igényét hordja magában, s mi a sorsa? Félelem és futás, az életveszély rémülete a lét első percétől fogva – meg lehet ezt érteni valakinek? Hogy ezt a kölcsönkapott kis tüzet állandóan a kialvás fenyegesse? S mit tartsak a többiről? Magamba gyűjtöm az emlékeket, mint az akkumulátor, egy részét mégis elveszítem, a másik átalakul, átformálja a távolság és idő, s az egészről nem tud senki. Szóval, ez az én történelmem, amiről senki se tud, és én magam se hiszem el a végén. S amellett, ez még nem is elég. Mert még egy kicsi kéne a végén, aztán még és még, olthatatlan a vágyam – s nem olyan ez is, mint mikor túl sok vizet iszik valaki? Már agyonlőné magát, annyi vizet, s még mindig szomjas. Egyszóval, a lélek számára felfoghatatlan ez a világ, ide akarok én kilyukadni, hogy nem ez a hazája, mert más van itt, mint amit ő várt és akart… Márpedig, ha az embernek idegen, akkor ki számára való? S mi dolgom nékem avval, ha egy magasabbrendű értelemnek ez netán szórakozás is, ha netán öröme telik is az én életem hiábavaló küzdelmeiben?

Hisz nem vagyok én filozófus, és bizonyára rosszul is fejezem ki magamat. De valahogy csak ki kell fejeznem, amit e tárgyban érzek. S most menjünk is tovább. A lényeg ebben annyi, hogy sose féltettem valami nagyon az életemet. Ha menni kell, megyek. Sőt, ezt a szívességet még hajlandó is vagyok megtenni valakinek, ha nagyon akarja.

Nem is ettől ijedtem én meg annyira. Hanem egyébtől.

Hogy evvel kelljen nekem élni tovább? Mármint a feleségemmel. Mert hogy el tudnék tőle szakadni…

Egyszóval, szinte szédültem tőle, ez olyan rémületes volt, úgy hatottak rám ennek a fiatal lánynak a szavai, a Miss Bortonéi, mikor értésemre adta, hogy úgysem fogok én elválni soha.

S ezért ijedtem én meg ennyire. Mert elhittem neki. Mert mintha tükröt tartana elém, ez olyan volt. S mert egy rettenetes arc látszott ebben a tükörben. Zilált és rettenetes.

*