1.14.

Nagyon rendben van ez így – gondoltam én, s igyekeztem elhitetni magammal, hogy még mindig nyugodt vagyok.

– Még mindig nincsen semmi baj. – És nagyokat fütyörésztem. Különben is másfelé terelődött a figyelmem. Hogy nincs-e ennek a nőnek valami rejtélyes ügye, amelyről nem tudok, valami titka? Nem kártyázik ez az asszony? S részben innen is e búskomor állapotok, mert nyakig van adósságokban esetleg, s nem meri megmondani nekem, s én talán hamisan is magyarázom az egészet?

Mert szokta is megjegyezni néha: – nincsen pénzem. – S hogy valami mást is nagyon szeretne mondani utána, látszott rajta. Ezenfelül, épp akkoriban történt, hogy megint csak azzal állott elő, hogy háromezer frankot loptak ki a zsebéből. Megint egy rablóhistória-féle. Vagy elvesztette, vagy kilopták, ő azt hiszi, hogy kilopták. (Variációk.) Ő levetette valahol a kesztyűjét, s az a gyanúja, hogy mialatt levetette és a többi. Hamis volt az egész. Nézzünk hát ennek is utána.

Nem is az összeg miatt, de mire költi ez a pénzt? Mert rengeteg ment el a kezén. Legalábbis az én viszonyaimhoz képest az. Szemtelenül sok.

Igaz, valami részletfizetésekről is kezdett egyszer beszélni nekem, félfüllel hallgattam csak oda, hogy az ügynökök őt mi mindenbe beleviszik. Ő főz, ott áll a fazekaknál, azok meg ott állnak a nyakán, s nem tud tőlük szabadulni. S úgy emlékeztem, a könyvszámláit emlegette, hogy azokkal van valami baja.

Nézzük meg hát a könyveit is. Illetve beszéljünk előbb a könyveiről, itt az ideje. Az én feleségem ugyanis művelt asszony volt, fennkölt személy, nagyon szerette az irodalmat meg a filozófiát, sőt még a metafizikai dolgokat is, kacéran, egy kicsit ezt is, mert nem hitt bennük, de azért belekóstolt. Vásárolt is akkoriban mindenfélét, ritka, régi műveket meg folyóiratokat, nem is tudom, mi a fenének? Mikor kölcsönkönyvtárak is vannak a világon. De ő nem szerette az olyat, ami már másnak is forgott a kezén, kényes volt. Hagyjuk tehát, nem avatkoztam a dologba. Mert nem vettem ebben részt, de nem is lehetett. Az olvasáshoz teljes lélek kell, s hol volt már nékem ahhoz nyugalmam meg időm? Legfeljebb, ha némelyiknek megnéztem a címét.

– Miféle könyvek ezek? – gúnyolódtam néha, a műveletlenek módján, akik épp abban szeretnek fölényt mutatni, amihez nem ér fel az eszük. Mert voltak ezek közt ilyenek is, mondjuk: „Az érzelemről” vagy: „A gondolkodás története” és más ilyenek. Mert nagyon szerette a lélektant.

– Miféle könyvek ezek? – vetettem oda némely nap, még tájékozatlanabbnak tettetve magam. – Vallja meg az igazat, magát az ilyesmi csakugyan érdekli?

– Már hogyne érdekelne – feleli ő. – Nagyon is. Engem a természet szélső határai mindenkor érdekeltek. – Nesze neked.

Most mit is csinálhatok evvel? Visszatettem hát a könyveit. Már azontúl nem is mondtuk egymásnak másképp. Ha kérdeztem, mit olvas, azt felelte:

– Magasabbrendű dolgokat.

– Mit olvas mindig magasabbrendű dolgokat? – Mert arra van hajlamom.

– Mi mindenre van magának hajlama, maga különös teremtés? – Azt nem mondom meg. Majd mindent az orrára kötök. Úgyis eleget tud rólam. – És így tovább. Vagyis még ilyenekben sem volt szabad tájékozódnom. Az élete java tehát homályba veszett.

Mindez azonban mellékes is. Csak avégből említem, hogy felvessem a kérdést: hogy egyeztethető össze az ilyen magasabbrendű dolgokkal a hazugság? „A lelki nevelés” meg „A lelkiismeret elmélete” című tantételekkel a bizonytalanság meg a gyanús üzelmek, hogy háromezer frankját lopták ki a kesztyűje levetése közben? De különben is mindenféléket összehazudott, szemérmetlenül és folyton.

Ha azt mondta, hogy ide megy, nem oda ment, ha azt mondta, hogy nincs cigarettája, akkor volt. Érthetetlen dolgok. Mert minek ilyesmiben a csűrés-csavarás? De még azt is, hogy ő egy török őrnagynak a leánya valószínűleg – képes volt egy nap ezt így kimondani előttem.

Mit beszél maga? Mi maga? – kérdeztem tőle. Hát látom, hogy a díványon heverész, és belebámul a levegőbe. Nyitott szemmel képzelgett valószínűleg, s ez az, ami nekem oly idegen volt, még ma is az. Mert a vérében volt a romantika, vagy minek is nevezzem? Gyerekesség az ilyesmi?

Csak most látom, erről is beszélni kellett volna már az előbbi fejezetben. Mert mégiscsak furcsa, hogy semmit se felelt, az élet legfontosabb kérdéseire, semmit. S én hagytam. No de mért hagytam? Mert úgyse hittem neki soha, vagy legalábbis nem egészen. Mert valami színjátékszerű érzéstől én úgyse tudtam soha szabadulni, éppen emiatt: a fantáziái miatt. Még azt sem akartam elhinni, amit a saját szememmel láttam: mert hátha ez is csak játék és csupa képzelgés, hogy ő be akart venni valamit s mikor aztán hallgatásba merült: hátha csak meg akar kínozni vele, hogy úgy viselkedik, mintha nem szeretne, vagy mást szeretne, hogy semmire se felel. –

S voltaképp micsoda merészség ez is. Micsoda szemtelenség. Megint feltálalni ugyanazt, egy újabb rablókalandot, s micsodajártasság. Mert ha ugyanaz még egyszer megesik vele, akkor az első is igaz volt.

Csakhogy nem volt igaz sem az első, sem az utóbbi. S ennek most már a végire akartam járni – a háromezer franknak legalább. Hogy mi van emögött? Kártya? Lóverseny? Még a kokain is eszembe jutott. Végigvettem hát mindenekelőtt a könyveit, az újabb szállítmányokat meg a ruháit, nincs-e valami bundája vagy esti ruhája, ami túltengés – de nem jött ki belőle semmi. Viszont a kártyához nem is konyított, erről többször is meggyőződtem. Épp akkor kezdtem el megint a trente-et-quarante-játékra meg a meine-deine nevezetű matrózjátékra tanítani.

– Hát vigye már el, ez a magáé – szóltam rá, mert oda se figyelt. – Igen, igen – mondta és ásított. Itt tehát nem volt mit keresni, nézzünk valami mást. Egy nap benyitottam a konyhába, ahol egy kövér és áldott személy gazdálkodott, Aubchen Marie-nak nevezett szobalányunk. (Így hívtuk, mert ha gyereket látott, azt mondta rá: „Aubchen, Aubchen”, vagyis fejkötőcske – ezt a német szót hozta valahonnan.) S én azonnal feltettem előtte a célszerű kérdést, s épp fordított módszerrel, mint ahogy az szokásban van ilyenkor.

– Nemde, Marie – mondtam én –, az elmúlt télen túl sokat költöttünk villanyra, épp most állítom össze, hogy lehet az? – A madame egész éjszaka olvas, nagyon természetes, fogy a villany.

– Hát mindig olvas? –

– Mindig.

– Hát folyton csak itthon ül? – kiáltottam fel. – Mért engedi, mikor magára van bízva? Mért nem küldi mulatni kicsit, hiszen elsorvad az élete, vége lesz a fiatalságának…– szidtam össze mindenesetre. S Marie mosolya tiszta volt és igaz.

– Ritkán megy el valahova – mondta borúsan. – Mert nincsen kedve neki.

– Ritkán, ritkán, az még nem volna baj, csak akkor is hova megy? Kellemes emberek közé legalább, nem tudja, Marie?

Marie megnyalta az ujját, és megtapintotta a vasalót.

– Hova megy? – mondta. – Hova. Ostoba emberek közé. – S felsorolta: hogy meg is mondja neki néha, ide meg ide megyek, Lagrangenénál vagyok, vagy Pigalnénál…– hát nem ostoba valamennyi?

– A mi madame-unkhoz képest legalábbis, mert hozzá egyik se való – jegyezte meg ez az áldott teheneslány. És vasalt tovább, áldott szelídségébe visszamerülve.

– Persze hogy nem valók neki – mondtam én is. – Épp ez a baj. No és ide? Ide nem jön soha senki? Asszonyok, miegymás, mulatság itt soha nincs?

– Nemigen, mon colonel – felelte a lány, aki rendesen ezredesnek nevezett, hiába magyaráztam neki, hogy nem vagyok az. – A következők járnak ide:

– Madame Casa, de nagyon ritkán. (Ez egy hollandus hölgy, gazdagon ment férjhez, de tönkrement.) Madame Lagrange (nagyon vallásos hölgy, még akkor nem volt ellene semmi kifogásom). És néha Sanchi kisasszony – fejezte be Marie. S nekem be kellett látni: csupa ostoba némber csakugyan.

– Úgy, úgy, és a férfiak? Nyomban védőállásba meredt.

– Hogyhogy a férfiak? – S ezt már semmiképp se szelíden. Még az arca is kigyúlt bele, mint egy tüzes alma, s a tekintete sötét volt. Hogy alig győztem csodálkozni ezen is. Hát nem csodálatos,

hogy mindenkit megbabonáz? Ezt is. Egy vén lányt, aki szerelem éhes és irigy természetű, és mégis a tűzbe megy érte. Egész ki volt kelve magából, mert ki mertem ejteni a számon azt a fogalmat, hogy férfiak. S a feleségemmel kapcsolatosan.

Akkor hát mégiscsak bolond vagyok én?

S amellett egy igazi barátnője nincs, nem különös? S mármost vegyük sorra, mit csinál itt, mikor hónapokon át egyedül van ezekben a szobákban, és a lelkismeretről olvas? Nem érthető-e akkor, ha egy nap azon veszi észre magát, hogy az első jöttmentbe halálosan beleszeretett?

Ha senki és semmi nincs körülötte, csakis ez a Dedin.

De minek kerülgetem a szót? Nem maradt más hátra, azt kellett hinnem, hogy tehát a pénzem is javarészt odavándorolt bizony, s nemcsak ez a háromezer. Nem lévén ennek semminemű nagybátyja – ezt is a feleségem találta ki zavarában-bajában, mert hisz mindenféléket ki kellett találnia szegénynek: ott a nagybácsit, itt a rablókat. Csupa gyerekes ostobaságot. Mert nem volt ez se ravasz, sem alamuszi, sőt, sőt, nagyon is megcsalható és hiszékeny, Istenemre mondom, minden mesterkedése ellenére is az. S mármost el kell képzelni: egy ilyen fantáziákba borult és kótyagos kis alak, Pigalnénál vagy kinél (ahol valami szellemi miszticizmus tartotta köztük állítólag a kapcsolatot) – ha ilyen környezetben és ilyen viszonyok közt találkozik evvel a lankadtpillájú vadásszal, és az óraszám beszél beléje, magyaráz, könyvekkel tömi a fejét, s talán még a színésznői pályával is hitegeti – nem természetes-e tehát, hogy a kockás ruhák, széles köpenyek és hetyke kalapok ennek a szegénynek a pénzéből kerülnek elő?

De aztán mindez eltűnt, mind e borulat eloszlott a szívemről. Feleségem ugyanis felgyógyult. Egy nap jókedvvel ébredt, s mintha elfújták volna bánatát, mintha megtanult volna újra nevetni. S hogy kilábolt-e a szerelméből csakugyan? Vagy az hatott-e reá, hogy így faképnél hagyták, mert hisz igazam lett, a fiatalúrnak se híre, se hamva…

No látod – szerettem volna megint mondani neki –, mégiscsak én vagyok az, aki megállok s kitartok melletted, ugye? És akármi van is. – Sőt még azzal is áltattam magam, hogy majd csak rájön ő erre magától, mert ki van itt más, aki annyit foglalkozik vele, mint én? Aki az életét áldozza neki, hogy szinte egyébbel se törődöm már a világon. S voltaképp szép napok következtek ezután. Olyanok, mint a bágyadt napsütés, de szépek. Voltaképp ezek voltak a mi igazi mézesheteink, mert a granadaiaknál is szebbek voltak. Jártuk a várost és bevásároltunk. Ez volt az első.

Minthogy tudom, mennyire szeret bevásárolni, hagytam hát, hadd dúskáljon. S ezt az izgalmat. Majd megbolondult a vágyakozástól. Hogy ezt is szabad-e még neki, vagy nem szabad? Hisz ő belátja, nekünk nem lehet annyit költekezni, de mégis – Egy kígyóbőr irománytartóról volt szó például. Majd kiesett a szíve érte.

– Mégiscsak szép egy ilyen irománytartó – mondtam én. – Mért? Neked annyira tetszik?

– Nekem? Rendkívülien. Ezt különben is én akarom – tettem hozzá ravaszul.

– Akkor ezt most neked, jó? – jutott eszébe az újabb formula.

– Nagyon jó – mondtam én. S nem tagadom, még a szívem is nevetett. Mert szegény gyerek volt ez valamikor, ma sem tudom, hogy vergődött fel paraszti sorból a tanítónői rangig. Nem volt ennek soha semmije. De annyira nem, ha zöldesszín cukrokat látott, ma is felcsillant a szeme.

Vettem is hát neki, s mindig a tüzesekből, mindig égő pirosat és zöldet.

– Nézd csak, a kisördögök szemei – mondtam én. S hiába lett belőle felnőtt hölgy, még mindig belenézett a zsákba. S még mindig volt valami a mosolyában a régi bűvöletekből. Ó, hogyne lett volna, tudom én. Mert jól tudom én, milyenek a gyerekkori álmok.

Hogyne esengett volna tehát a finom holmik után? – Ugye szép? – kérdezte rajongva még otthon is. – Ugye szép? (Mármint az irománytartó).

– Hogyne volna szép – mondtam én. Aztán hozzátettem:

– Hát nem különös? Az ember előbb azt mondja: szép vagy, aztán azt mondja: szeretlek…– S ő rögtön tudta, honnan fúj a szél.

– Egy férfinak nem kell szépnek lenni – felelte mérgesen.

– Dehogynem – mondtam én. És megsimogattam az arcát. Aztán tanítottam enni, mert étvágytalan volt. Áruházakban a forró fánkot, büfében apró rákokat, halacskát, még a pékekhez is bevittem a meleg kenyér illata végett, de még lacikonyhákba is olykor, mindig szerettem az ilyesmit. – Mert kár ám annyit finnyáskodni – magyaráztam neki –, mert ugyan ki tudhatja előre, mikor és hol fogja jól érezni magát?

– Hát nézzen már kicsit oda – kiáltottam egy alkalommal –, micsoda gombócot emel ez a szájához…– S rámutattam egy külvárosi csapszék hatalmas kék emberére, aki tátott szájjal meredt rá az előtte libegő gombócra, amely is megakadt a levegőben, s ott fog előtte libegni mind az idők végtelenéig.

– Hát nem szerencsétlen az ilyen? – kiáltottam én. – Ott van előtte a gombóc, és sohasem érheti el.

– Ejnye – csóválta ő is a fejét. – Milyen rossz cégérnek lenni mondta bánatosan.

– Jaj, gyere be gyorsan – karolt belém hirtelenül. – Olyan éhes lettem, majd kiesik a szemem.

Bementünk tehát. Valami külföldi munkások kocsmája lehetett. S mi pacalt ettünk citromos lével, s persze gombócot is a javából és más mindenfélét, csupa különlegességet. Nagyszerű volt. S egy kitűnő karcost hozzá, hogy lángok csaptak fel a szeméből.

– No látja – mondtam én. – Hát nem nagyszerű ez is? Tíz frankba se kerül, s az embernek szinte belemelegszik a szíve.

S csakugyan, mintha e sok egészséges ételtől a lélek is megszállotta volna. Részeg volt, édes volt, ilyenkor ő nagyon elragadó. Ráhajtotta arcocskáját a tenyeremre, s otthagyta sokáig. Bódultan, csillogó szemmel feküdt a kezemen, s onnan pislogott fölfelé. Még meg is csókolta kicsit a tenyeremet.

Igaz viszont, hogy utóbb, amint egyre jobban erőt vett rajta az ital, nem bírta megállni: egy karcsú, magas, fiatal munkással, mikor az nekiállt nyújtózni, és odasandított felénk, alig észrevehetően, de mégiscsak váltott egy pillantást. E tekintetben tehát nem szorult ő a tanításra, elég elfogulatlan volt ő az élet ajándékai dolgában. Igen. De mit tehettem én? Semmit se tehettem.

S utána még fényesebbek lettek a sötétedő szemei.

*