4.9.

A szeme színére pedig alig tudok visszaemlékezni, akárhogy töröm is a fejem. Kéknek mondtam azelőtt, de talán nem is olyan volt. Inkább borostyánszínű, az az érzésem, amely el-elmélyült az indulatoktól, vagy borús időben is kékre sötétült.

Továbbá: édes volt-e vagy unalmas? szép-e, vagy nem is oly szép? Én mostanában rendesen álomittasnak látom az arcát, és borzasnak a fejét. S ilyenkor szép.

S ezzel körülbelül készen is volnék, mert ennyi az, amin kora reggel szoktam elbíbelődni. Mert ennyit most már muszáj is megengedni magamnak. Mert ha valaki se morfiumot nem szed, se kokaint… valami szenvedély csak kell az ilyen embernek. Mert mim marad a végén, ha se jövőm, se reményem, s még a múltamat is megtagadom? Min tűnődjek el akkor, a reggelimen, vagy csakis azon a pipettán, amely ott van épp a kezemben? – Különben is rájöttem valamire, s épp ezeken a hajnalokon. Hogy a dolgoknak voltaképp nem is lehet a végire járni. És forgathatom, ahogy akarom, nem lehet átélni a mélyét, a teljét – mert átélhetetlen ez az élet, s mi, úgy látszik, csak a fölületét érintjük, csakis a habját.

Mert ha nem így volna, hogy magyarázom akkor, hogy néha még a kétely is elfog, hogy mindez igazán megtörtént-e velem, amit minden erőmmel le szeretnék szögezni magamban. Nem vagyok biztos benne, meg kell vallanom őszintén. Mert hisz el akar illanni, köddé akar válni, az emlékezet elereszti. Márpedig hogy van ez akkor? Hát olyan a lélek, mint a levegő vagy a víz, hogy nyoma se marad a hullámainak?

S a másik oldalról: ha egészen felfogtam volna mindazt, ami történt, akkor mivel magyarázzam, hogy még ma is forgatni tudom, s hogy még ma is újat fedezek fel benne naponta… hogy néha édesnek érzem, máskor keserűnek… – de nem folytatom ezt se, mert a végtelenbe vezet, úgy látszik: a töprengés végtelenébe. Elég abból annyi, hogy jó nekem az, ha néha még vele vesződöm, s a hajnali sötétség alkalmas is erre. Jól beburkolódzom a takarómba, és magam is derengek még egy ideig, mint odakinn a világ. S ez annyira jó – nyilván el is hatalmasodna rajtam, ha nem volnék ura magamnak. De vagyok. A lelkem gyakorlata ebben ilyen: félóra van engedélyezve az álmoknak, csak utána fel is ugrom azonnal, és elkezdem a napot. Mert az ilyen iszákosság legjobb ellenszere mégiscsak a szünet nélküli mozgás. S ha már itt tartunk, térjünk is át a legújabb párizsi élményeim felsorolására. S kezdjük a legfontosabbal: mégiscsak beiratkoztam az egyetemre.

Persze, nem rendes tanulónak, csak látogatónak. S hogy ez mint esett, vagy mi oka volt? Egyedül mégse boldogultam a vegytannal, vettem hát magamnak egy tanítót. Csak ez aztán elment innen, állást kapott a külföldön valahol. S minthogy ő már úgyis bevitt olykor az egyetemre egyes dolgok bemutatása végett (mert gyakornok volt a kémiai intézetben), nem vettem hát magamnak új tanítót, hanem beiratkoztam. Lássuk, hogy boldogulok így?

S ennyi az egész.

S evvel le is volt gyűrve bennem annyi félelemérzésem, amely a tudományok csarnokaitól gyerekkorom óta elfogott, s amely az utóbbi időben főként a koromat illette. Hogy nem vagyok már odavaló. De most, hogy láttam, hogy velem a kutya se törődik, még nagyobb kedvet kaptam, még jobban nekitüzesedtem.

S igazán sokat dolgoztam, mondhatni reggeltől estig, nincs az a diák. A fejemet se dugtam ki a munkából. Illetve, hisz eleinte volt ott azért egy s más, ami bosszantott, de túlestem rajta hamar. Hogy csak egyet is említsek: különös volt nékem ez a mai fiatalság, sehogy se tudtam zöldágra vergődni vele.

– Mégiscsak más volt a miénk – szeretné mondani az ember. Pedig ördögöt, ugyanilyen volt. Mert az ember ugyanaz marad minden időben, csak más a ruhája: ma kurtább egy kicsit, vegyük úgy. És drámaibb a fellépése. Talán.

Az ifjúság áramlott. S nem is szenvedélyesen, közönyös tömegekben, mint a Mississippi. A füzeteiket odacsapták, s a fogaik közt fütyörésztek. Értsd alatta: hogy ők rendületlenek. Csak miben olyan rendületlenek? – Én akkoriban esténként a Leopardi prózai iratait olvasgattam, nagyon okos ember volt, remek elme, s olykor az jutott az eszembe: vajon mit szólna ehhez Leopardi? Semmit se szólna. Akkor hát nekem se kell mondani semmit.

Gondoltam: ez talán a kommunista fiatalság.

De nem. Mert elhangzottak ott ilyen kitételek is:

– Mit gondol, a kollektív társadalom érdekel engem? – És mit gondol, engem igen?

– Hahaha – hangzott a szomszédból. A sarokban is volt tehát valaki, akit szintén nem érdekelt a kollektív társadalom. Csak miben olyan rendületlenek akkor?

– Abban, hogy fiatalok, te szerencsétlen öregember – intettem én magamat. És folytattam a munkát.

Viszont volt ott egy kisasszony, az még jobban kihozott a sodromból. Igaz, ő is csak eleinte.

Méghozzá épp az, akire rábízott az eddigi tanítóm, hogy a laboratóriumi munkámra felügyeljen.

Egész rendes kisasszony volt, semmi kivetnivalóm, tisztességesen öltözve, a füle, orra, lába, mindene kifogástalan, csak mért annyira unalmas? – Ezek kiképzik magukat az unalomra – gondoltam én. Mert a lábán vastag cipő, s persze alacsonysarkú, a haja is hátrasimítva, mindez még hagyján, mert a tudományok egyenes folyománya. De hogy egy előzékeny szava ne legyen egy korosabb úrhoz, aki annyira magános, s oly rendesen végzi el a dolgát?

– Elég jó – legfeljebb ha ennyit odavetett. S én többre számítottam, megvallom. Gyerekes dolog, de többre.

– Ez jól van, ez nem jól van – ennyi volt, amire legnagyobb erőfeszítésemet méltatni szíves volt.

Pedig még próbálkoztam is nála eleinte. Mondtam neki például, hogy ma borús az idő. Azt felelte rá, hogy igen. Mondtam, hogy már nem is olyan borús. Arra is azt felelte, hogy igen.

– No megállj – gondoltam én. – Fogsz te még másképp is beszélgetni velem. Mert ismerem én a szemeimet. Azok addig néznek egy ilyen nagyszerű kisasszonyt, amíg megzavarodik, és ő kezdi nekem magyarázni az időt. Amint ez pontosan így is történt. Ám erre még rátérek.

*