2.47

Erről csak annyit, hogy a jókedvű embereknek, úgy látszik, minden sikerül. Ilyen sikerem különben is rég volt. Mert nemcsak hogy állást szereztem magamnak, még arra is engedélyt kaptam, hogy a feleségemet is elvihetem magammal, s mindjárt az első utamon… Pedig erre nem is számítottam. Találomra vetődött fel bennem, s egész hirtelenül. Gondoltam: ezt is megpróbálom, hátha menni fog a dolog? S íme, csakugyan.

Igaz, hogy szerencsés is volt a kezem, s éreztem is, hogy az. Jó napom volt. Már mikor beléptem az irodába, megcsapott valami különös érzés.

Mi ez? Dinnyeszag? Ez lenolaj – állapítottam meg azonnal. S ezt nyomban szóvá is tettem, ez volt a szerencsém.

– Igen, ez lenolaj – mondta bánatos örömmel De Vries úr, és ősz feje szelíden hajolt előre.

– Igen, ez lenolaj. Ön talán ért is, kedves uram, az olajokhoz? – Már hogyne értenék?

Kiderült, hogy nemcsak ahhoz értek, de hogy szépen beszélem az anyanyelvemet is, nincs benne se franciás, se diákos, pedig ő megvallja, a gömbölyű betűim után azt hitte, vlaming-féle vagyok.

– Már hogy volnék én vlaming-féle? – feleltem neki sötéten. Kiderült továbbá, hogy szeretem a borsólevest, Bilderdijk Vilmost, a költőt – a szalonnás káposztánál jobb ételt pedig elképzelni se tudok.

– De csak, ha jól van elkészítve – emelte fel az öregúr szelíden az ujját. Rendben voltunk.

Kétségtelen volt, hogy azon magányos és bús hazafiak egyikénél vagyok, akik idegen földön még jobban aggódnak a hazáért, mint az otthoniak.

– Mert mi lesz ebből a kis országból? – mondjam meg neki, mi lesz Hollandiából? Ennyi meg ennyi gyarmataival…

Hajók fényképe volt a falakon, drága, finom hajóké, s ez mind az övé volt, s kinn a kertben a melegágyak ablakaiból kék fény káprázata látszott, s erről már tudni lehetett, hogy nagyon finom kertészete van. De mindez hiába volt. A borsóleves oly szó volt, annyira varázsos, mintha egy óriás lány felkapta volna magával, s leteszi valami régi mezőkre, oly rétek és halmok kellős közepére, melyek együttes neve az ifjúság.

A hazáról beszélt az öregúr. S megvallom, még a könnyem is majd megeredt. Mert kóbor életemre, hazátlanságomra én már nem is szoktam gondolni soha. Mert minek is? De most meg voltam hatva. S lehet, hogy ezért is sikerült minden. Mert lágy volt a szívem, csupa érzelem. Mert olyan voltam, mint aki álmodik. E lassan derengő reggelen egy furcsa és téveteg álmot: hogy nem is olyan rossz ez a világ. S eddig talán rosszul is ítéltem meg az életemet. Mert mégiscsak jobbak az emberek, mint ahogy eddig hittem.

Egyszóval, szerettem ezt az öregurat is.

*