1.7.

Volt nekem valaha egy társam a tanfolyamon, egy Ebertsma-Leiningen nevű frieslandi gyerek, aki meghívott egyszer, tölteném velük a téli szünetet. S erről persze értesítette szülőit. Csakhogy furcsa népek lehettek ezek is, mert mire megérkeztünk, senki nem volt odahaza, csak a kertész. Mentek a Riviérára üdülni.

S ezen nagyon felbőszült ez a frieslandi kölyök.

– Hisz én megírtam nekik, hogy vendéget is hozok – bámult maga elé. – No de várj csak – villant a szeme.

S mire bealkonyult, feltörte a kamrát. Persze, segítettem magam is. Röhögtem és segítettem. S remekül megterítettünk, befűtöttünk, fénylett a damaszt asztalterítő, mint a jégmezők, mert úri módon csináltuk a rablást – s elő a sonkákkal meg a kolbászokkal: valóságos csendéleteket varázsoltunk az asztalra piros és barna húsokból. Csak ez aztán nagyon elromlott. Részben, mert feltörtük a szekrényt is – pénzt akart a barátom. S ez már bizony nem kellemes emlék. S a másik még rosszabb. Pálinkát forraltunk a tűzön, aztán bejött egy kislány a szobába…s ez a kislány később sírva fakadt. És sehogy se lehetett megvigasztalni, folyton sírt.

Lévén szörnyű népség az ilyen kamaszok, azt mondani se kell. Mint az állat, ezekben még nem fejlődött ki az ember. Nem is csináltunk nagy ügyet az esetből, csak épp hogy reggel nem akarózott egymás szemibe nézni. A barátom letett egy névjegyet az anyja íróasztalára, hogy köszönjük a szíves vendéglátást, s azzal elutaztunk.

S ez a sírás, a kislányé, nem ment ki akkor egész éjjel a fejemből. Folyton hallani véltem, nem tudtam tőle szabadulni – mintha most kellene bűnhődni miatta, vagy ilyesmit. Hogy szinte érezni véltem ugyanazt a furcsa szívdobogást is.

Mert itt volt most ez a hajó.

Hasznavehetetlen, haszontalan és rongy embernek éreztem én magamat, olyannak, akiben benne van a romlás, s akiről tudni lehet, hogy ide jut el.

Mert hova jutottam én evvel a hajóval? – ez a képtelen önvád gyötört egész éjszaka – hogy mért is bízták rám ezt a gyönyörűt? Mert remek kis hajó volt, ismétlem, kitűnően karbantartották, még biztattak is minket, a lajstromozási kikötőben jött a főhivatalnok, s akármi volt, a legkisebb sérülést is jelenteni kellett. – Még a politúrban se legyen semmi hiba – mondták nekünk. S most bezzeg sült a politúr meg a festék, meg a remek, fényezett ácsbordázatok.

– No, Kodor, te is megjártad velem – gondoltam én. (Arra a barátomra gondolván, aki ezeknek ajánlott – s hogy mért is ajánlott?)

A hajónak kezdett olyan szaga lenni, mint mikor frissen festett faedények pörkölődnek, vagy más ilyen holmi: gyermekjátékok, karácsonyi fadobozkák – émelyítő édes szagok ezek, majdnem hánytam tőlük, s ma is rosszul vagyok, ha ilyen faedénykéket látok valahol. Hát hiába, úgy vagyunk mi nevelve, az ember szereti a hajóját. S az épség nálunk is más dolog, sokkal becsesebb, ha csak egy csésze törik is el, egy kulcs elvész, az nekünk már mind szomorúság. Hát még az ilyesmi. Rettenetes fájdalom ez, belebolondul az ember.

– Hát az utasok élete semmi? – kérdezte tőlem valaki azóta. Dehogynem, a miénk is valami. Hajnali félháromkor le is adattam a vészjelzést. Csakhogy ez megint hiba volt, valljuk be. Mert későn volt, határozottan elkéstem vele, Isten a megmondhatója, miért.

Merevgörcs ez, vagy mi az ördög? Fél kettő lehetett, mikor először állt elém a tiszt, és feszes állásban megkérdezte:

– Ne adjuk le a rádiójelzést, kapitány? – Akkor én a barométert néztem és az eget.

– Várjunk, mert eső lesz – mondom én.

– Csak elkéshetünk, mert hátha átég a fedélzet… – Nem fejezte be, nem is lett volna tanácsos.

– Nem ég át – mondtam én. – Különben is a felelősséget a parancsnokok viselik a hajójukért, és nem a tiszt urak.

Ment odább.

Csakhogy félóra múlva megint ott volt.

– Parancsolja már?

– Nem.

S persze, most ezt is meg kellene magyaráznom. Csak hogy kezdek bele? Ne feledjük, milyen becsvágyat neveltek az emberbe fiatal korában. S ebből a felelősségeknek és hiúságoknak olyan rendszere alakul ki… őrültségek ezek, rendben van, tudom én. Neki volt igaza. És mégis. A magam erejéből boldogulni, ilyesmi van az emberben. S épp akkor kezdtünk is a tűz fészkéig előrehatolni. Magam ott voltam, magam láttam. Messze benn elöl egy kis pislákolás lett látható, de békés és csendes, alig több, mint egy gyertyáé – hát ennyi az egész?

– No, hála Istennek – mondtam én magamnak, mint egy csökönyös őrült.

Mert ehhez az ég is borús volt, lusta szelünk is volt, a barométer is esett… S én az életemet mertem volna rátenni, hogy eső lesz. Mindjárt, mindjárt, néhány percet várjatok csak, mert okvetlen eső lesz. S ebbe aztán beleragadtam.

Igaz, van is bennem valami e tekintetben kétségtelenül. Én sosem tudtam igazán hinni a veszélynek, hogy az végleges lehet, hogy bele is lehet pusztulni valamibe.

S most itt volt. Mert hajnali fél háromkor csakugyan betört a fedélzet, kezdtünk teljes lánggal égni. S mármost el kell képzelni ezt a kis hajót, amint ég és ég, s mi még mindig megyünk bele a vaksötét éjszakába és világítunk. S a gép még mindig hűségesen dolgozott, mint egy haldokló ember szíve – megtette a végsőkig a magáét, mert remek jó gép volt ez, és remekül megépített, kitűnő kis hajó, s nekemaz volt az érzésem, hogy sírni kellene, vagy nekimenni a tűznek két kézzel, és addig őrjöngeni benne, amíg odadöglik az ember.

– Most már fütyörészhet – mondta az első tiszt fülem hallatára valakinek, mikor végre leadattam a sorozatos jelzéseket, és búgatni kezdtem a szirénát.

Pedig nem volt ez tiszteletlen ember, csak már nagyon dülöngélt, mintha be volna rúgva szegény. Magam viszont alig éreztem a fáradtságomat. Holott hát, hogy ez mi volt! Mintha három napot egyfolytában tombolna át az ember…Viszont, mondom, ebből akkor semmit sem éreztem. Csak a szemeim fájtak, s a torkom volt teli keserű füsttel. Citromos vizeket ittam tehát az irodában, mert ide vettem be magam, holmi hiábavaló számításokkal bíbelődve, amelyekből az jött ki, hogy ha csak négy órám volna még, nem is négy, de három, az is elég, akkor még baj nélkül befutnék, éppúgy, mint Trieszt előtt a Giudittával.

Alexandria előtt vagyunk hatvan mérföldnyire – sopánkodtam –, itt kellene lenni hajónak. De ne adj Isten, semmi se mutatkozott. Alkonyatkor még egy cseh hajó futott velünk egy vonalon, de nyoma veszett. S épp ott, e sivár partok előtt semmi sincsen, se sziget, se mentőállomás, semmi az égvilágon, amiben bizakodni lehetne.

Ott megesküdtem a Szűz Máriára, hogy ilyen kényes hajóra nem szegődöm többé – föltéve persze, ha megmaradunk. Mert nem való nekem. Hogy mért van ez így, mit tudom én? De nem való. A régi szolgálatnál maradok, édes Isten, és akármit beszél is a feleségem.

Gyűlölöm a feleségemet is. – –

Hajnali háromkor Don Pope, egy beteges kinézésű spanyol a kabinjában agyonlőtte magát. Szerencsére, kívülem erről senki se tudott. Az öccse, Don Julio, egy tipikus parazita, avval jött elém, hogy tanúsítsam, hogy neki, mint hozzátartozójának joga van átvenni a bátyja mindennemű málháit. Tanúsítottam.

S ekkor jöttek az első veszedelmes széllökések. Mármost állíttassam le a gépet, vagy mit csináljak? Mikor egyetlen menekvésünk a sebesség. Lementem az egyik szalonba, hogy előkészítsem az embereket a kényszerű kiszállásra. De nem lehetett. Majd széttéptek.

– Micsoda hajó ez? Micsoda kapitány ez? – ordították innen is, onnan is. – Mért nem adatta le a rádiójelet? – ugrott elém egy hatalmas szál fiatalember tébolyodott szemekkel. Egy sápadt kis gyerekasszonyt ölelt magához a hóna alatt, mint valami batyufélét. Mindegy magának, ha megdöglünk is? – ordította, s a szája remegett.

Elő kellett vennem a revolveremet.

S ez ilyenkor nem jó. El is csendesedtek azonnal, ugrásra készen, mint a farkasok. Csakhogy éppen ezt használtam én fel, ezt az egyetlen pillanatot. Eldobtam a revolvert. S egy kis beszédet tartottam hozzájuk, így szóltam:

– Emberek! A karomat felhasította egy csapóajtó, csupa vér vagyok. A kabátom kiégett, de úgy, hogy a húsom is vele égett. Ebből láthatják, hogy megteszem a magamét. Maguknak is meg kell tenniök – ordítottam rájuk. Nagy csend lett. – Ha maguk most elvesztik az eszüket – folytattam –, akkor nekem is a kedvemet szegik, s az már nem lesz jó, gondolják meg, mert nélkülem itt nincs boldogulás. Ha viszont kitartanak, akkor megígérem, ha megszakadok is, de megmenekülünk mindnyájan, úgy ahogy itt vagyunk…

– Nézzenek rám! Nem olyan ember vagyok, aki ne tartaná meg a szavát … – És így tovább. Szégyellem leírni, mert csupa maszlag volt, de csodálatos a hatása. A hangulat a másik végletbe csapott. Rimánkodni kezdtek, esengeni, valaki úgy nyújtotta oda eldobott revolveremet, mint a szívét. Ezt se lehetett kitartani tovább.

Valami örmények kezdtek el például gyötörni a szeretetükkel, a kabátomat simogatták, s oly alázatosan karattyoltak, de nem lehet megérteni őket. Mert nem tudtak franciául, öten próbáltak létrehozni egy nyomorult nyelvet, iszonyú volt. S a papjuk is épp akkor emelte rám a keresztjét, nagy óbégatással, éppen misét rögtönzött a sarokban. Újból kezdődött egy még nagyobb kavarodás.

Elhatároztam tehát, hogy otthagyom őket, nem bolondítom szegényeket én is, mikor egy lány akaszkodott belém, egy kis fiatal miss, nem hagyott kimenni az ajtón.

– Imádom magát, hát nem látja, hogy imádom? – kérdezte furcsa, csábító mosolyok közt, miközben átölelt, megpróbálta elérni a nyakamat. Gyönyörű lány volt.

– Hát nem látja, hogy egész úton magát nézem? – sikította. – Ne menjen el, ne menjen el – próbált visszatartani minden kis erejével. – Most már úgyis mindegy, úgyis mindegy – magyarázta mindenkinek. – Ó, én édes ideálom. Nyilván megzavarodott. S a szülei, két kis öregember, ott álltak bárgyú mosollyal, mint akik helyeslik a dolgot. S valami iszonyú könyörgés volt a szemükben, hogy legyen akármi, csak mentsem meg a gyereküket.

De sikerült végre kievickélni. Megsimogattam a haját… S most megvallok még valamit. Valami van ám az emberben, amin sose fog eligazodni. Mind e zavar kellős közepén az járt az eszemben, hogy milyen jó volna csókolózni vele. S máris buja lázak járták az ereimet.

Mindebből pedig arra következtetek, hogy a téboly lakik az emberben. És mindenkiben. A lélek mélyén van a lakása. – –

Még lefűrészeltettem az előárbocot, nehogy lezuhanjon, s egyébként is intézkedtem a végső kifejlet dolgaiban. A gép ugyanis fáradtan kezdett sziszegni, s rosszat jelentő csikorgások is hallatszottak a csavartengely iránya felől. Egyik matrózunkat pedig lefogattam, mert bele akart ugrani a tengerbe. S mikor ezzel is készen voltam, abbahagytam az egészet.

– Majd eresszétek ki a gőzt, nehogy még robbanás is legyen – adtam ki az utolsó parancsot. S már mentem is a kabinomba, s magamra zártam az ajtót.

Avval az elhatározással, hogy mint Don Pope tette, én is megyek egy házzal odébb. Mihelyt kialszik a világítás odakinn. Felelősség vagy nem felelősség, csinálják, ahogy akarják. Az első tiszt elég okos ember.

S még csak rosszkedvű se voltam. Csak azt mondtam magamnak: elég volt. Haszontalan, rongy ember, elég volt. Mit vesződjem én magammal még tovább?

Ez se szép dolog igaz, otthagyni mindent – elviselhetetlen és gyűlöletes. Még ma is szörnyű visszagondolni rá. Csakhogy én meg voltam ám törve nagyon, ezt se feledjük. És úgy kívántam gyorsan a halált, mintha szomjas volnék.

S ami furcsa és megjegyezni való: a feleségem eszembe se jutott. Vagy legalábbis: nem tartott vissza semmitől.

– Ő úgyse szeret engem – hárítottam el magamról az életemet. S ennek egyszerű oka volt: megint fordult el az élet balfelé. Megint furcsa jelenségek voltak odahaza, s ehhez már nem volt kedvem. Meguntam az egészet. – –

S vattával előbb jól bedugtam a fülemet, mert akkora lett a zaj odakinn: a dobogások meg a zuhanások, meg a sziréna búgása, mintha világok akarnának összedőlni körülöttem. S én egy kis békességet akartam a gondolataimhoz.

S micsoda badarságnak tűnt az egész, el nem mondhatom. Az élet és minden erőfeszítése. Mintha hályog hullna le a szememről. Mert mire volt jó ez a rengeteg nyűglődés? Ehelyett bízvást ott állhattam volna az út szélén fütyörészve, az is ért volna ugyanennyit. S nem fájlaltam én itthagyni semmit a világon.

S még meg is mostam jó hideg vízben a nyakam meg a fejem… S hogy ezt mért tettem? Ezen se csodálkozzék senki. Nem a túlvilág számára. Én láttam egyszer egy magányos öregembert, zabolátlan, lángolószemű szenvedőt, az is elszánta magát, hogy végez a világgal, csak arra várt még, amíg beteg gyereke a másik szobában kiszenved – s az is megevett az utolsó pillanatokban két lágy tojást. Miért tette? Mert éhes volt. Mert az élet addig tart, amíg tart, vagyis az utolsó pillanatig.

Így tekintendő ez a mosdás is.

Közben kintről több dörrenés hallatszott, utána kiáltozások, de én már ki se néztem a kabinom ajtaján.

*