3.11.

De nem volt aztán semmi baj. Sokat ittam, talán túl sokat is. S kurtán bántam ezzel a Kodorral. Elmondtam neki például, hogy Bruges-ben voltam, hogy állást szereztem, sőt, van is egy helyem a hajómon, engedélyem, hogy magammal vigyek valakit, mert úgy volt, hogy elviszem magammal a feleségemet is… Viszont, hogy ebből már semmi se lesz, mert hirtelen elváltam – mindezt így egész egyszerűen, lássuk, tesz-e még szemtelen észrevételeket? S mikor olyasmit kezdett mondogatni, hogy no lám, ő nagyon örül, hogy De Vries úrnál mégiscsak volt a szavának foganatja, így feleltem:

– Nem volt semmi foganatja. Gyerünk tovább. Az állást nem te szerezted.

Erre mégiscsak elcsöndesedett, nagyon kicsi lett. Nekem legalábbis. Mintha messzilátóval kéne néznem, olyan.

– Kérlek szépen – próbálkozik újra –, tudom én azt, hogy ilyen jelentéktelen ember, mint jómagam is…

– Ne add a bankot – vágtam a szavába –, nem vagy annyira jelentéktelen. De nem is erőltetted meg magadat. Mehetünk újra tovább.

Egyszóval, nem teketóriáztam vele sokat. Mert most már utáltam is ezt a ferde gavallért, az örökös furfangjaival, s adtam volna érte valamit, ha kiderül, hogy mindez hiába van, mégiscsak kitörte most a nyakát. – Az olajon – ezt szerettem volna bebizonyítani magamnak, a vérem óhaja volt. Egyszóval, jól megnéztem ez egyszer, s mondhatom, nem nyerte meg a tetszésemet. Rágcsáló – gondoltam róla magamban.

Így vele. Mrs. Cobbettel viszont annál gyöngédebben bántam, mint egy angyallal vagy a nővéremmel, s hogy ennek mi minden oka volt? Mert úgy láttam: bárhogy ragyog is, azért szomorú ez az asszony. Tehát nem a barátja, hanem ő. Különben említettem is, milyen durva volt ma vele Kodor, én tehát annál udvariasabb. Mert még valamit észrevettem ám, ami rám mindenkor hatni szokott: hogy mennyire hálás ez minden csepp figyelemért. – Hát így vagyunk? – gondoltam róla magamban – hogy ilyen alázatos ez az asszony? – Ez most rosszulesett. Mert elég cudarul bántam én vele magam is annak idején.

De mindezeken kívül: – csupa gyűlöletben élni sokáig úgyse lehet. Muszáj is volt már végre szeretni valakit. – Milyen kedves ma maga hozzám – súgta felém egy óvatlan pillanatban, és megérintette még a karomat is.

S a szeme csupa sugárzás. Mint egy borús és árnyas kert, olyanok voltak a szemei.

– Csak vigyázzon azért, nehogy ingerelje – nézett könyörögve reám. No de mért? Mert összetapostam Kodor úrnak egy „rendkívüli” szivarját.

– Vegye fel – mondta Mrs. Cobbetnek, mikor leesett. – Dehogyis veszi fel – mondtam én, és összetapostam.

Kodor kedélyesen fogta fel a dolgot, vagyis úgy tett, mint aki túlteszi magát az ilyesmin.

– Úgy kell az ilyen zsugorinak – azt mondja. – Mert mit számít egy mexikói szivar? Fél guineáért kapni másikat, no, nem igaz? Csend lett a szobában. Mert nem felelt neki senki.

S aztán hát énekeltünk.

Megjegyzem, akkor este nekem úgy ízlett az ital, hogy azt mondtam magamnak: nincs ennél remekebb. Mert pontosan az volt, ami kellett, mintha csak az életet innám le magamba. S persze: csupa gyönyörűség lett a világ. Hát még, mikor Mrs. Cobbet mégiscsak leült a zongora mellé.

– Mért nem énekelsz egy kicsit? – kérdezte Kodor. Mrs. Cobbet felszegte a fejét. – Mikor itt van a Jakab, biztosan ő is nagyon szeretne hallani téged…

– Mert gyönyörű hangja van ám – kezdi magyarázni nekem. Mintha kínálná.

– By Jove – azt mondja –, pedig én taníttatom. És mégsem akar nekem énekelni soha.

Mrs. Cobbet kezében megbillent a pohár. De úgy, hogy a bor is elömlött a ruháján. Úgy látszik, ideges volt. S itt valami következett akkor, amit nemigen értettem.

– Hogy énekeljek? – fakadt ki borúsan – maga mindig akkor jön ide… Megint panaszkodni fognak, hogy nem hagyom őket aludni.

– Jó, jó – azt mondja Kodor –, ha rólam van szó, akkor ők sohase kényesek, te is jól tudod azt. Különben sincsenek idehaza. Nem itt voltál tegnap, ebben a szobában, mikor megmondták, hogy moziba mennek? Mondom, nem értettem a dolgot, de nem is érdekelt. Mert Mrs. Cobbet aztán mégiscsak rászánta magát, s nemsokára felhangzott a dal, áramlott remekül. De mint a folyó, mintha csak az ereimen áramlana keresztül.

„Mért hajolsz rám, fekete felhő”, „A szívem csupa fájdalom

érted”, „Mi van, mi van az éjben annyi titok, Susognak a falevelek a messzi határban” – és más ilyeneket énekelt. Csupa divatos dalt, mint látható, de micsoda lelkesedéssel! Hogy szinte átolvadt e képzeleti világba, s oly mértékben elkülönült…

Szó, ami szó, mindaddig, amíg magam is kedvet nem kaptam a daloláshoz. Kodor pedig majd megbolondult az örömtől, hogy én ilyen jól érzem magam őnáluk.

– No látod – azt mondja –, milyen jól tudsz te mulatni minálunk. – S ehhez hozzátette: – Nagyon megtisztelve érzem magamat. De bántam is én őt! Mint aki diadalmasan halad előre valami közegben, amelyet nem is ösmer, oly hatalmasnak éreztem én magam, s oly határtalannak is. Különben se tudok annál boldogítóbbat, mint mikor ivás közben énekel az ember. Azt hittem, meghódítom a világot, szinte beleáradtam a térbe.

Igaz, csupa vad nótát adtam elő, valódi matróz-dalokat. Egyet a sini-sini-lányról, amely így kezdődik:

„Te sini-sini-lány – te tokiói lány…" és evvel a kiáltással végzödik: „Sini-sini sah!” És egyet arról, mikor kifogy a zsebből a hatos. („ When the last penny is out. ”)

„Ha az utolsó hatosnak vége van,

Ne félj, ne félj, komám,

Ha az utolsó hatosnak vége van,

Csak szólj nekem, csak szólj nekem,

Kopogj be nálunk, pajtikám…”

– énekeltem én, csak úgy harsogott belé a szoba.

Mrs. Cobbet pedig ragyogott ettől. Hogy mért ragyogott úgy, nem is tudom. Mert nem vagyok én tanult énekes. S ezek a dalok is? Bárgyú szerzemény valamennyi, s még csak érzelem sincs bennük, vagy amit a dalaira várt volna feleletül. Talán a tüdőmet csodálja? – gondoltam én. Mert tüdőm, az van. Csak úgy rezegtek énekemtől az ablakok.

Az énekemtől meg a vihartól. Mert sivított odakinn, és verte az ablakokat, én meg idebenn ordítoztam. S mikor elhallgattam, nagy csend volt a fülemben. Mrs. Cobbet pedig úgy érezte talán, hogy máris kinn jár a tengereken, mert elbűvölve mosolygott.

Elkövettük ugyanis azt az ostobaságot, hogy mindenfélét összebeszéltünk Kodor előtt. Eleinte csak ilyeneket: hogy én milyen jól érzem most magam itt, s milyen boldog vagyok, hogy itt lehetek. S erre felelte Kodor, hogy ő is milyen boldog, hogy ennyire meg vagyok elégedve velük… – de hát oda se neki. Különben is, úgy ült aztán a karszékében, hunyt szemekkel, mint aki bóbiskol. S én még tudtam is, hogy tetteti magát. És mégis. Odahajoltam Mrs. Cobbethez a zongora mellé, mintha lapoznék, de úgy, hogy a szépségesen szép, fekete haját is érintsem a fülemmel. Éreztem is egy pillanatig, amikor ő maga hirtelen odasimult, vagyis odafektette a forró kis arcát az arcomhoz egészen.

S mármost ki tud ennek ellenállni hasonló állapotban?

Úgy tettem tehát, mintha nagyon vizsgálgatnám a cipőmet, s csak annyit feleltem rá, a föld felé irányítva szavaimat: – Milyen édes. – Majd nyomban utána:

– Megyek India felé. Nem jönne velem?

S mindezt a Kodor feje felett, mintha nem is volna már a világon.

*