2.43.
Alig mentünk azonban tíz lépést,
megálltam, és így szóltam: – Hallja csak, mi az ördögnek most odamenni? Nem
volna kedve mulatni kicsit?
Furcsa kérdés, nem tagadom. De hát egész
rendkívülien hatott rám a feleségem.
– Maga mond valamit – feleli rögtön. –
Jöjjön táncolni – mondja szemtelenül.
S mármost mit mondhatok erről? Ez volt az
a hang, amelyet ismerek. S itt nem lehetett tévedés,
magyarázkodni se kellett, mert hisz ő is ismert engem, és én is őt. Egyszóval,
mintha hosszas bolyongások után hazaérkezik az ember, ez olyan volt.
Pedig furcsa is volt így találkozni vele,
véletlenül az utcán. Mint egy idegennel. Mert azért nem egészen ugyanaz volt,
mint odahaza. Szebb volt. Ezt különben már Párizsban is megállapítottam egyszer
– pontosan emlékszem – a L'Avenue de Tourville forgatagában. – No, jöjjön csak,
jöjjön – mondtam én, miközben jól megnéztem a tulajdon feleségemet.
Igazán elegáns volt. Kis disznóbőr táska,
rendkívüli rendes, apró gumitopánkák (még mindig lucskos volt az idő, sőt,
havas is) – egy kevés prém itt meg ott, s ami a fő: egy szilvakék sál a
kebelén, de igazán gyönyörű, szinte fürödni lehetett benne, annyira kék volt, s ebbe jól is esett, persze, belenyomkodni kicsit az
állát, mert puha volt. S mindehhez begyesen is lépdelt, mint aki azt akarja
kifejezni: – kicsi vagyok, de a világon vagyok. – Gondoltam magamban:
– Mulassunk még egyet ebben a városban. –
S még azt is gondoltam:
– Ez engem úgyse kötelez semmire ma már.
S mikor belépett a telefonfülkébe, hogy
Lagrange-nénak telefonáljon, még egyszer megnéztem. – Határozottan hetyke
kölyök állapítottam meg. Senki se hinné, mi minden van ennek otthon a
szekrényeiben.
– Halló – azt mondja –, mondd, hogy
náthás vagyok, nem jöhetek. Kalandom akadt, képzeld. – És sikamlósan nevetett.
(Kinyitotta a fülke ajtaját, hadd halljam, min nevet annyit.) – No,
eltalálod-e, ki az? Hatalmas egy alak, széles vállú, magas... mint a germánok
az operában – mondotta ki rólam.
– Ej, mit beszélsz, hogy volna neki szakálla? Nincs nekünk semmiféle szakállunk – mondta pikánsan. –
Hát mégse tudod? Egy ilyen tisztességes asszony, mint én, és mégse tudod?...
A többit nem hallottam. Közben ugyanis
betettem az ajtót, mert mást határoztam hirtelen.
– Ne szemtelenkedjen – mondta, mikor
kilépett a fülkéből. – Az áldóját magának, hol van, és mit csinál maga velem?
Körüljártam ugyanis a fülkét saroktól
sarokig, hogy ne tudjon elérni, s csak ennyit mondtam neki: – kukk! – vagy
füttyentettem, mint hajdan a madaraimnak, és eltűntem a
sarkon. Erre bosszúsan elindult egyedül.
– Madame, elkísérhetem, megengedi kérem?
– léptem ekkor az oldala mellé, és megemeltem a kalapomat. Mérgesen nézett a
szemembe.
– Madame – mondtam én –, ha nem volnék
terhére, szándékaim tisztességesek. Rövid kíséret volnék. Rövid és elmúló. S ha
meggondoljuk, mi van ebben? Hiszen manapság egy tánchelyiségben is meg lehet
ismerkedni valakivel.
– Akkor menjen egy tánchelyiségbe, Uram,
jó napot. – És elfordult. De még az utca másik oldalára is átment. Nekem pedig
még a szívem is megdobbant belé, annyira kezdett nekem tetszeni ez a játék.
– Madame – léptem utána –, Ön
oly vonzó jelenség, igazán, már a kedves mosolya is
elárulja Önben a francia nőt. Hát még a tipegése. S én, mondhatom,
világéletemben nagy tisztelője voltam a francia nőknek…
– Akkor menjen Párizsba, Uram, ott
tisztelhet eleget. – S megint elfordult.
– De Madame – mondtam én –, ne legyen
olyan kőszívű. Igyekeznék tőlem telhetőleg kellemessé tenni e rövid utat. Ez
minden kérelmem, ha nagylelkűen megengedi nékem. Nemsokára úgyis eltűnök innen,
el, el, nagyon messzire megyek, a világ másik végére, Madame, elutazom innen
örökre.
– Én ugyanis hajóskapitány vagyok –
mondtam hirtelenül.
– Ah, Ön hajóskapitány, igazán? Egy
valódi hajóskapitány? – kiáltott fel erre, és meg is állt. Erre gyorsan
odaléptem, újra megemeltem a kalapomat, és így szóltam:
– Gerard Bist kapitány.
– Akkor jöhet egy keveset – mondta
szemtelenül. – Csak aztán igazi kapitány-e, az a kérdés? Mert nem látszik a
külsején. – És végigmért egy kicsit.
– Nem látszik? – mondtam én. Elmondtam
hát neki, hogy kicsit sokat időztem itt, ez igaz, túl sokat is, biztosan ez
látszik meg a külsőmön. Minthogy a szárazföld nem
tesz jót nekünk – itt lenni a hajósok végzete, Madame. Mert hogy én mi mindenen
mentem keresztül ebben a városban…
– Ne mondja. Mi mindenen? – kérdezi ő. De
mint a madár. Beszéljen csak erről is egy kicsit, nagyon
érdekel.
– Tud Ön beszélni valamiről?
– Hogy tudok-e beszélni? – s annyira csillogott ehhez a szeme, oly vakmerő-kihívón, hogy hirtelen így
szóltam:
– Nagysád kérem, adjon hamar egy csókot,
különben agyonlövöm magamat. – Mit mond? – kérdezi ő. S valósággal belesápadt.
– Bátor voltam egy csókért esedezni…
– Szemtelen, takarodjék, mert rendőrt
hívok azonnal.
Ennek már a fele se tréfa – gondoltam én.
– Hogy milyen határtalan ő a játékaiban, tudvalevő. Mégis
képes rá, és csakugyan szól egy rendőrnek.
– Már bocsásson meg, édes Asszonyom –
próbáltam hát kijavítani a dolgot –, Ön félreismer engem, nem vagyok én
himpellér, ezt esküvel is bizonyítom. Bővérű ember vagyok, és elragadott a hév.
Ezenfelül a hajósok esetlen népség is, legyen hát elnézéssel. S nem is érzem én
jól magam ezen a vidéken. Oly nyugtalan a szívem, igazán…
– Az én szívem sérült, kis Madame –
súgtam a füle felé.
– Ah, sérült? – kérdezi ő. – A szíve
sérült? Maga szegény – feleli nekem az én tulajdon feleségem.
– Hát nincs Önnek hitvese? – veti rám
hirtelen a szemét. – Ó, miért kérdez tőlem ilyet?
– Mert azt látom az arcán, hogy van egy
szegény hitvese is. Nos, térjen meg hozzá, ha nyugtalan a szíve. – És már
biccentett is.
– Ez a tanácsom. És Isten vele, kapitány.
– Nem, Madame, engem le nem ráz oly
könnyen, és ha belehalok sem. Ne küldjön el magától. Ön olyasmit mulaszt el ma,
biztosítom… e pillanatban csupa érzelem a szívem. Letérdeljek itt Ön előtt? Én
halálosan tudnám Önt szeretni, Madame…
És közelhajoltam a füléhez:
– Mióta élek, Ön volt az ideálom, ez
igaz. Az álmaim netovábbja. Most, hogy nézem Önt, csak most
veszem észre…
Mint látható, olyasmiket mondtam el neki,
amit soha még. Ami pedig a legfőbb mondanivalóm volt ebben az életben. S én
mégis képtelen voltam mindeddig kiejteni a számon. Csakis így
és most, hogy nem kellett szégyellni magam, vagyis álarc alól, és félig
tréfából igen, ez így volt. Hogy éppen én nem mondhattam el neki semmit abból,
amit egy idegen könnyelműen s pillanatok alatt odavet.
Nagy békesség is volt éppen e vidéken.
Mert mi is a Regent Parkot jártuk, s korai volt a délután.
Csak Ön valamiről megfeledkezik, Uram –
fordult egyszerre felém.
– Éspedig?
– Hogy nekem férjem is van, akit
szeretek. – Ó, Ön szereti a férjét?
– Már miért ne szeretném?
– A férjét?
– Mit álmélkodik annyit? Igen.
– És nagyon szereti? – kérdeztem előbb.
Majd így folytattam: Csodálatos ám ez az élet. Mert milyen férj lehet az,
Uramisten?
– Hogy milyen? Elmondom, Uram. Nagyon
kedves ember, s amit még jobban szeretek benne: hogy annyira becsületes.
– Igazán?
– De milyen. Biztosan szeretné maga is. S
hogy milyen gyengéd, azt elmondani se lehet.
– Annyira gyengéd? – Csupa figyelem.
– Még azt is. Milyen ember az, a
kutyafáját, nincs is talán hibája neki?
– De van. Egy kicsit aggodalmas, az a
hibája. S úgy nem lehet élni. Mert csak merészen lehet élni – tanított ki engem
a feleségem. – Viszont, ami különös, oly hiszékeny is amellett…
– Hogyhogy hiszékeny?
Nem értem a dolgot. Mi tekintetben hiszékeny?
– Hogy mindig el is hiszi, amit ő maga
kitalál.
– Hát annyira találgat? – S ránéztem a
feleségemre. – Vagy beteges a képzelete?
– Erős a képzelete – javította ki
szavaimat.
– Úgy, úgy – mondtam előbb –, milyen különös
tud lenni némelyik ember.
– Miért, Ön hű hozzá? –
tettem fel váratlan a kérdést. S mintha még a város is felfigyelt volna
szavamra, olyan némaság lett egyszerre körülöttünk.
– Milyen nevettető ez
a kérdés – mondta előbb. De nem nevetett. – Oly kedves a benne rejlő ostobaság
– magyarázta szelíden. – Ön éppen olyan, mint az uram, Istenemre mondom,
hasonlít az uramhoz. Mert mit várnak Önök attól, ha megkérdeznek ilyet? Hogy
igen vagy nem?
– Persze hogy hű vagyok – felelte
keményen. S egy csöppet mégis belepirulva. – Mindenki hű, minden asszony, nem
tudta Ön ezt? Ha nem tudta volna, vegye tudomásul, tisztelt kapitány.
– Úgy, úgy – mondtam én. Aztán lelkesedni
kezdtem hirtelen. – Hisz ez valóságos paradicsom akkor – mondtam neki –, ez a
föld. Hogyne, hogyne. Különösen az Ön esetében. Ha mind a ketten ilyen
tökéletesek, a férje meg Ön is, nem remek dolog ez akkor? Ha szeretet és hűség
úgy járnak kéz a kézben, mint az ikernővérek holmi paradicsomi mezőkön…
Hogy elragadtatásomnak fájdalmas jellege
volt, mondani se kell, viszont a benne levő keserűség nemcsak ide vonatkozott.
Másra is. Mert én már másutt voltam. Olyan volt ez, mint egy hirtelen álom. Az
álom erről szólt:
Hogy megyek haza Kuilenburg
közelében a nagybátyám háza felé. S szinte láttam is magamat:
esős utca, sárga ház, a kalapom behúzva mélyen a szemembe, s balra parasztok.
Az apám pedig így kiált utánam: – Hej, úrfi, Mijnheer, hány hét a világ?
Nagyságos úr leszel, vagy asszonyok bolondja? – s a parasztok nagyot nevetnek ezen. Az atyafiak.
S nekem még mindig nagyon csengett a
fülemben ez a nevetés. S ez nem volt jó. Igaz, épp akkor a feleségem is így
szólt:
– No, gyere már, te majom. Hisz azt
ígérted, hogy elviszel valahova. Különben is fázik a kezem – zárta le gyorsan e
furcsa számadást. S már be is dugta kis kezét a zsebembe.
*