1.15.

 

És így tovább. Jártuk a környéket, kóboroltunk egy kicsit. Kiszállottunk ismeretlen helyeken. Akkor már erősen tavaszodott, gyorsan és gyönyörűen, s tavasszal mindig gyönyörű volt Franciaország és a feleségem is. Mintha napfény szállt volna szemeire, olyan volt. Amint egy-egy lugasban állt szemtelen kis kalapjával, könnyű napernyőjével, s habos ruháját elborították a naptallérok, s méghozzá nevetett is rajtam. Mindig csak rajtam.

– Milyen ügyetlen, milyen ügyetlen – nevetett akkor is, mikor egy csokor hónaposrózsával járultam eléje.

– Hogy szabad ilyen ügyetlenül vinni virágot? – s oly gyengéden ölelte magához, mintha gyerekei volnának.

– No persze – mondtam én –, könnyű magának, de mit tehetek én arról, hogy ilyen rút óriás vagyok, hogy nem illik a kezembe sem a rózsa, se valami finomabb dolog, legföljebb a vöröshagyma vagy egy tehénnek a lába…– Próbáltam olyat kitalálni, ami mulattassa, de nem mulatott. Félénken nézett rám. Mint aki jót akarna nekem, s talán tudja is a módját, de kifejezni mégse meri. Végre megszólalt:

– És mit tehetek én róla, hogy olyan rossz vagyok – mondta csendesen, és szemeiben megcsillantak a könnyek.

Magam én sohase szoktam sírni, nem olyan a neveltetésem (nem is tudom, melyik gonosz ördög tiltotta meg a férfiaknak a sírást) de mikor ezt hallottam, Isten tudja, mi fogott el? Érthetetlen roham volt ez, ma se vagyok tisztában vele. Vad erővel jött rám, s mintha ki akarná tépni a szívemet. Röstellem is elbeszélni. Sírva fakadtam.

Egy deszkakerítés volt ott, valami ólak voltak mögötte, s jól emlékszem rá, ott röfögtek a disznók. S minél jobban röfögtek, én annál jobban zokogtam. Egy vékony, kis, fűvel benőtt dűlőúton történt velem ez a baleset.

S ő az úton állt, és semmit se szólt. Azt hiszem, ő is csendesen sírdogált, ezt onnan gondolom, mert mikor feltápászkodtam, a rózsák szépen ott feküdtek a füvön, s egy víz volt a zsebkendője. S ezt még akkor is gyömöszölte, szorította hangtalan szájához.

– Ne sírjon, Jacques – mondta végül. S még egyre szipogva. Most már tehát nem nevetett ki. S már maga ez is véghetetlen különbség volt a szívemnek.

*