1.15.
És így tovább. Jártuk a környéket,
kóboroltunk egy kicsit. Kiszállottunk ismeretlen helyeken. Akkor már erősen tavaszodott,
gyorsan és gyönyörűen, s tavasszal mindig gyönyörű volt Franciaország és a
feleségem is. Mintha napfény szállt volna szemeire, olyan volt.
Amint egy-egy lugasban állt szemtelen kis kalapjával, könnyű napernyőjével, s
habos ruháját elborították a naptallérok, s méghozzá nevetett is rajtam. Mindig
csak rajtam.
– Milyen ügyetlen, milyen ügyetlen –
nevetett akkor is, mikor egy csokor hónaposrózsával járultam eléje.
– Hogy szabad ilyen ügyetlenül vinni
virágot? – s oly gyengéden ölelte magához, mintha gyerekei volnának.
– No persze – mondtam én –, könnyű
magának, de mit tehetek én arról, hogy ilyen rút óriás vagyok, hogy nem illik a
kezembe sem a rózsa, se valami finomabb dolog, legföljebb a vöröshagyma vagy
egy tehénnek a lába…– Próbáltam olyat kitalálni, ami mulattassa, de nem
mulatott. Félénken nézett rám. Mint aki jót akarna nekem, s talán tudja is a
módját, de kifejezni mégse meri. Végre megszólalt:
– És mit tehetek én róla, hogy olyan
rossz vagyok – mondta csendesen, és szemeiben megcsillantak a könnyek.
Magam én sohase szoktam sírni, nem olyan
a neveltetésem (nem is tudom, melyik gonosz ördög tiltotta
meg a férfiaknak a sírást) de mikor ezt hallottam, Isten
tudja, mi fogott el? Érthetetlen roham volt ez, ma se vagyok tisztában vele.
Vad erővel jött rám, s mintha ki akarná tépni a szívemet. Röstellem is
elbeszélni. Sírva fakadtam.
Egy deszkakerítés volt ott, valami ólak
voltak mögötte, s jól emlékszem rá, ott röfögtek a disznók. S
minél jobban röfögtek, én annál jobban zokogtam. Egy vékony, kis, fűvel benőtt
dűlőúton történt velem ez a baleset.
S ő az úton állt, és semmit se szólt. Azt
hiszem, ő is csendesen sírdogált, ezt onnan gondolom, mert
mikor feltápászkodtam, a rózsák szépen ott feküdtek a füvön, s egy víz volt a
zsebkendője. S ezt még akkor is gyömöszölte, szorította hangtalan szájához.
– Ne sírjon, Jacques – mondta végül. S
még egyre szipogva. Most már tehát nem nevetett ki. S már maga ez is
véghetetlen különbség volt a szívemnek.
*